1918. június 20.

Ma beállít a szolgánk, Nagy János − akivel eddig baj nélkül, jó egyetértésben megvoltunk, s havi fizetésért a szobában apró szolgálatokat tett, elhozta az ebédet és csáját a konyháról s kisöpört (kb. nem is tett többet) − és jelenti, hogy már nem jön be, mert ő is beállott a tábori őrségbe. Délután csakugyan be is állít, már zöld őrségi ruhában, vörös szalagos sapkában, nagy vigyorgások között. Tetszik neki az eset. Mi is mosolygunk a fiún, aki már nyakló nélkül élvezi a szabadságot, első dolga volt, mint nagy dicsekvéssel meséli, a faluban besörözni.

Az elfogott Schneider helyébe egy bizottságot választunk a bataillon élelmezésének irányítására, s ebbe barakkunk Varga Kálmánt küldi ki. Választását nagy agitáció előzte meg. Ez is szokatlan jelenség barakkunk eddig eléggé nyugodt levegőjében. Mindig voltak ugyan született ellentmondók s opponálók, de nem veszedelmesek, csak a jót akarták, s ha kiprüszkölték türelmetlenségüket, lehetett velük okosan beszélni. Most ezek megszaporodtak, és egyeseket már nyugodtan véres szájaknak lehet nyilvánítani. Legtöbbet szaval és állandóan különvéleményt jelent be a pátriárkaszakállú Surányi tanító és kántor. Megint csak egy tanító − mondják a türelmetlenebbek, akik megunták örökös igazságát. Ő volt az, aki kijelentette, hogy a bizalmi ember − barakk-kommandáns, postás és más közfunkcionárius, akik mind választás révén kerültek helyükre − örüljön, hogy ezt a nagy bizalmat élvezi, de azért dolgozzon a vállalt munkán kívül még minden mást is a többiekkel. Meg szoktam tenni, hogy ha ráértem, elmentem a fiúkkal fahordásra vagy más munkára, hogy dokumentáljam, miszerint nem derogál nekem ez a munka, s velük érzek ebben is, és ezzel az érzékenyebb természeteket óhajtottam megnyugtatni. Azt értem el, hogy Surányi most már követelte, hogy mindig eljöjjek. A barakk elé terjesztettem az ügyet, azzal az elhatározással, hogy ha többség vagy nagyobb kisebbség áll az indítvány mellé, lemondok, de a fiúk becsületére legyen mondva, belátták, hogy éppen eleget dolgozok értük, és Surányi indítványa mellett mindössze hárman szavaztak. Ez akkor volt. Ma Surányi tábora megnövekedett a Varga Kálmán ellen, és őmellette jóval többen foglaltak állást.

Robicsek elvtárs, akit nem vádolhatok rosszindulattal, legföljebb tehetetlenséggel és hozzá nem értéssel, három propuszt állít ki, amellyel az élelmezési bizottság bevásárlókat küldhet ki a városba és környékére. Egy gyűlésen az élelmezés javításának módozatai kerülnek tárgyalás alá, s dr. Brüll kifejti, hogy a minimális 2800 kalória helyett a jelenlegi táplálékunk legföljebb 1000 kalóriára tehető. Egy bizottságot szándékozunk Irkutszkba küldeni az elsikkasztott 5800 rubel ügyében. A kommunista mezőgazdasági szövetkezet tárgyában Kemény, Csörföly és többen mások Robicsekkel a városba mennek, és onnan a következő tréfás hírrel jönnek meg. (Valóban jellemző a mai rezsimre!) A szövetkezet teljesen embriókorát éli, de már halva születettnek is lehet nyilvánítani. Az illetékes bizottság talán a jövő héten ki fogja osztani a földeket. Talán! De a földek nem egészen földek, amennyiben most szép szálerdő van a helyükön, tehát előzőleg ez lenne kiirtandó! És a vetéssel máris elkéstek! Vetés tehát majd csak a jövő esztendőben! A kolléga és társai nagyot néztek erre a kilátásra. És most jön a java, ugyanis felteszik a kérdést: „Hát van-e valami épület, ahol lakhatnánk?" Az nincs, de lehet építeni a farönkökből. „Hát felszerelés valami?" Erre nagy ímmel-ámmal kinyögik, hogy van 2, mondd kettő, de mondjuk ki még egyszer, kettő darab fűrész. Az egész légvár tehát két darab rozsdás fűrészre és 4½ rubelra, pár balekra lett volna alapítva. El is párologtak hát a fiúk gyorsan. Így néz ki a Marx-féle elvek gyakorlati megvalósítása. Pedig igazán nem kellett volna hozzá nagy invenció, hogy azt a darab földet másutt, valami Selenga-szigeten vagy legelőből adják ki, s közös erővel akkor csináltunk is volna valamit. Hiszen hányszor tervezgettem el jómagam is, hogy itt, az orrunk előtt fekvő földeken milyen szép gazdálkodást lehetett volna folytatni, ha a muszka bürokráciának nem lettek volna ugyanolyan akadékoskodásai, mint akár a miénknek is.

Hered Jenő, a postásunk Irkutszkba utazik, valami titokzatos ügyben, úgy sejtjük, ő is szökni akar, mert úgy mondja, lehet, hogy nem tér vissza. Most a csehek miatt aligha megy a dolog. Irkutszkba utazgat állandóan dr. Faistl is, aki a kölcsönpénzeket szállítja, onnan közvetíti, onnan 100 márkáért állítólag 50 rubelt kap, míg itt 45 rubelt ad ki ebből, tehát jó üzletet csinál, mert a forgalom óriási: aki csak teheti, gondolkozás nélkül beleugrik az uzsoráskölcsönbe. Én K. Nagy Jánostól vettem fel 35 rubelt 100 korona otthoni visszafizetése ellenében. Ezzel néhány napig kihúzom, de azután valószínűleg én is Faistl üzletfelévé szegődöm.

A muszka is spórol. A villanyt 3 hónapra teljesen kikapcsolják. Hajnali 3 órától este 9-ig világos lévén nem is szükséges, de éjjel a tapogatózva mászkáló bajtársaknak elkelne. Konyhánknak fát is olyan keveset utalnak ki, hogy pár napig ismét a szomszédos kozákistálló tőkéjéhez kell folyamodnunk. Szerencsére van ott még elég, csak rá ne jöjjenek! Müllertől egy darab angol szövetet örököltem, akkorát, hogy egy sportsapkára jut belőle. Ki is szabom, és kézzel megvarrom olyan pompásan, hogy mikor készen forgatom kezemben, magam sem akarom elhinni, hogy én csináltam, más meg éppen nem ad hitelt, s a varrást mindenki gépvarrásnak minősíti. Mit meg nem csinál az ember a szükségben, ha ideje van hozzá! (Dr. László síremléke mellett ebben a sipkában vagyok levéve.).

Grünfeld Zsaki még mindig a maródiszobán van. A tüdeje állítólag tiszta, de állandó láza van s az egy napfürdő után 40 fokig emelkedett. Roppantul lesoványodott, és az invalidustranszportról hallgat a fáma. Lassan alig lesz ismerősöm, akit Szibéria ki ne kezdett volna. Szász pajtással tartjuk magunkat, hála Istennek, ki fizikummal látszólag győzi, annak az idegei azonban nagyon csúful nézhetnek ki emellett, erre éppen elég példát látunk. Az éhhalállal kecsegtetnek, a menekülés útját pedig elzárta a Sors, nem csoda, ha annyian mennek a vörös lobogó alá. Tendenciózus hírekkel akarják ezt a vörösök elősegíteni. Közszájon forog a hír, hogy nálunk is és Német- és Franciaországban is forradalom van, sőt Berlinben szovjetek kezében van már az uralom. Mi, akik a Suffolk táviratait ismerjük − s olvastuk, hogy ezek alapján egy csitai vörös lap hogyan kesereg a franciák baján éppen úgy, amint annak idején Szerbiát és Romániát kezdték elparentálni − nem hiszünk a szóbeszédnek, de az egyszerűbb emberek mohón hisznek minden maszlagnak, mely a hazatérés reményét élteti. A csitai lap azon kesereg, hogy Németország 8 milliós keleti hadseregét immár a nyugati frontra vetette, győzelmei az imperializmust fogják megszilárdítani, és a szocializmus eszméi ott évtizedekre háttérbe fognak szorulni. A német nép nemzeti önérzetét emelik ugyanis e győzelmek, és keleten, mint nyugaton, győzelmei hódító vágyakat keltettek benne.

Más hír. Megalakult a Don melléki köztársaság, s ellenséges viszonyban áll a bolseviki Oroszország tanácskormányával. Tehát nemcsak a csehek, hanem a Don melléki köztársaság, az önálló Ukrajna és talán még egy csomó ismeretlen új állam van köztünk akadékban. Más hír: „A németek elérték a Marne északi partját." Ez a hír jólesik, mint a reggeli harmat. Csak jönne sok hasonló utána! Ma délben láttam egy jelenetet, soha elfeledni nem fogom. Rekkenő melegben álldogáltam künn a poros főúton, ahol senki sem járt, mindenki a barakk hűsét kereste. Alulról egy gebe jött felfelé, egy kétkerekű kordé vázát húzva. Nehéz lépésű, csizmás, szakállas muzsik vezette a gebét, s a két kerék között a rúdszárnyakon egy fehér, gyalulatlan deszkából rótt, nagy koporsó feküdt. A kordé után egy asszony, foltozott fakult piros szoknyában, fehér kendővel a fején. Egy munkától korán meggörnyedt, de még fiatal sápadt arcú, elnyűtt asszony. A kocsis sietett, ma drága a fuvar és mesze a temető. Szegény asszony a koporsó mögött alig győzte az iramot, és alig győzte szakadatlanul hulló könnyeit törölgetni. Némán rázta a zokogás, és olyan elhagyatott, olyan rettenetesen, kétségbeejtőn szívfacsaró volt ez a kép, hogy a szívembe markolt, s egész nap nem tudtam szabadulni hatása alól. Én, a plenni meg kellett, hogy szánjam ezeket a szegény nyavalyás muszkákat, akiket a halál elválasztott, s ezt az asszonyt, akinek a baja százszor többnek látszott a miénknél. Megint eszembe jutottak László szavai: „meg kell dögleni". Itt a halál csakugyan az állati elhunyásnál nem sokkal több.

Bele is törődik lassan az ember, hogy a sorsa végül ez lesz, és sajnálni való, hiábavaló dolognak látjuk a küszködést egymás ellen, a gyűlölködés vérontásait, a harcok állatias jeleneteit. Csakhogy vannak még ilyen belátásokig le nem jutott embertársaink és volt bajtársaink, sőt éppen többségben ilyeneknek látszanak lenni, ezeket egy új Krisztus tudná talán csak az igaz útra vezetni. A vörösgárdába belépett hadifoglyok nem éppen szolgálták a vörös lobogót dicsőséggel, s most a visszahatás lassan jelentkezni kezd. Nemcsak a csehek beszélnek róluk úgy, mint „külföldi kalandorokról", hanem a muszka parasztok is megelégelték ezeknek a sarcolásait, rablásait, s a bolsevizmust ezeknek működése révén ismerve meg, kezd belőle elegük lenni. Főleg a magyar vörösgárdisták ellen nagy a panasz. Az első belépők a legaljasabb fráterek, szélhámosok, ligeti csirkefogók és más börtöntöltelékek voltak, akik az érvényesülés módját rögtön kellőleg kihasználták és mindent megmarkoltak, amihez hozzájuthattak, legyen az bárkié. Követték őket a hozzájuk gondolkodásban közel álló más egyének, s csak azután, jó későre jöttek az elvakított, szegény műveletlen és tájékozatlan falusi emberek, akik a belépésük keserű levét meg fogják inni, míg az elsők már akkor a biztos fedezékben, valahol más táborban lesznek. Sok bajtársunk (erősen hiszem ezt) csak a szökés egy módjára gondolt, mikor elhagyta a tábort a vörös zászlóért, amint a vörösök sokszor tényleg említést tesznek a fronton történt szökésekről. Napról napra így vigasztalnak: „Lesz még kevesebb ennivalótok is!" Az orosz egy font kenyere mellett a fél font pótlékunk tartja bennünk a lelket, az egy font nekem is kevés, hát még annak, aki a háromszorosát kívánja: remegnünk kell, mi lesz, ha ezt meg kell venni, ha nem lesz reá fedezetünk.

A terror tetőfokára jut, a kilátások kétségbeejtők. Gyakran forgatom a hazulról csempészett Szibéria-térképet, töprengve hogy mit lehet itt tenni. Legkedvencebb ideám a folyón való szökés, de ez messze északra sodorna, ismeretlen viszonyok közé, s nagyon bizonytalannak érzem a sikert. Hogy onnan, ahol talán az élelemkérdés kedvezőbb, de a hazajutás talán még nehezebb hogyan kerülhetnék tovább, nem tudom elképzelni sem, s a folyóút csak pár nyári hónapban szabad, ha befagyunk, egy esztendőig is eltarthat, míg újra útnak eredhetnék, addigra viszont talán csak innen is elkerülünk. Itt mégiscsak útjába esünk a vöröskeresztes semleges állambeli megbízottaknak, és ezek révén remélhetjük az összeköttetés helyreállítását a mieinkkel, de ha innen a táborból kilépek, tisztán a magam erejére maradok, ez pedig Szibériában nagyon kevés valami. Aki oroszul tud, az indulhat csupán neki a siker reményében. Ha az orosz a cseheket nem engedi tovább, ezek a vonalat hónapokig is elzárhatják, ezért a pokolba kívánja mindegyikünk ezt a nációt. Ha az orosz azt mondaná, adunk fegyvert, törjétek át magatokat hazafelé, hát kissé másként állana a csehek ügye, az bizonyos, de erről hasztalan ábrándozunk, hisz jó magyar szokás szerint ebben a válságos pillanatban sikerült ismét pártokra szakadnunk, és egymást marjuk, jobban mondva a magyar vörös elvtársak marnak és fojtogatnak bennünket, testvéreiket.