1918. május 7.

Régóta pihent a naplóm, pedig sok mondanivaló lenne. De kitavaszodott, és amikor csak lehet, a szabadban vagyunk, írni nincs türelmem. Az események sodra is megindult a tavasszal, mint a hegyi patakok vize, az alvó élet helyébe a lázas tevékenység lépett, a könyveket belepi a por, s a naplóm csak ma jutott eszembe. Bizonyosan kifelejtek sok feljegyzésre érdemes eseményt.

Próbáljunk időrendben menni. A trojszkoszavszki expedíció, Albrecht és társai, kb. két hétre rá, hogy innen elmentek, csakugyan visszaérkeztek hozzánk, magukkal hozva az ottani fogolytársaságot, kik közöttünk maradtak. Már őelőttük érkezett ide az acsinszki tábor, majd a spaski (spaskojei?), a chabarovszki foglyok pedig átutaztak tovább nyugat felé, azaz a tőlünk keletre fekvő fogolytáborokat az orosz kiürítette. Először persze abban a szent hitben voltunk mind, hogy hazáig meg sem állnak a transzportok, de később lógó orral kellett beletörődnünk a megállapításba, hogy csak azért üríti a muszka ezeket a táborokat, nehogy a japánoknak vagy Semeroff kozák bandáinak kezébe kerüljünk. Hírlik, hogy a mi továbbhurcolkodásunk is tervbe van véve, s Kainskba, Omsk előtt 300 versztnyire kellene mennünk. Ebből nem akarunk kérni, mi már csak egyenesen haza szeretnénk innen hurcolkodni. Nyugatról viszont csehekkel telt vonatok, szerbek és vörösgárdisták érkeznek, s mennek tovább, ezek állítólag Semenoff ellen vonulnak.

A vörösgárdisták között ott vannak muszka fegyverrel kezünkben a mi szerencsétlen honfitársaink is, akik azért álltak be oda annak idején, mert nem akarnak vágóhídra menni a kapitalizmusért − mint mondották, most aztán mehetnek a vágóhídra ezért a meggabalyodott Muszkaországért. A belépett önkénteseknek Irkutszkban tiszti tanfolyamuk van, s azután fognak a frontokra kerülni. Azt hiszem, most már savanyú a szőlő nekik, de már késő. Muszkáéknak kevés az emberük, s a bolond plennisereg kapóra jön. Szegények azzal tetszelegnek maguk előtt, hogy ők irányítják Muszkaország sorsát, holott a saját sorsukat is lehetetlen emberek igazgatják, ők csak dróton táncolnak.

Berezovkán számos példányban jár egy kommunista lap, a Szociális Forradalom, mely a magyarországi forradalom előkészítését tűzte ki céljául. Cikkeit orosz kommunisták írják, akiknek azonban a mi állapotainkról ugyan kevés fogalmuk van, s folyton olyan képet festenek a mi munkásaink otthoni rabszolgahelyzetéről, amilyen azoknak hála az Égnek sohasem volt. A tapasztaltak után erősen kell kételkednünk abban is, hogy Oroszországban olyan fekete volt a kilátása minden muszkának, mint ezek a hasábok festik. Az elkeseredett foglyok közt azonban bőven akadnak kevésbé intelligens emberek, akik hajlandók elhinni, hogy ők otthon rabszolgák, és hogy most érkezett el az ideje felszabadításunknak. Táborunkban néhány száz főre kell becsülnünk azok számát, akik erre a lapra esküsznek, s akik a még hozzájuk nem csatlakozott többséget mindenféle eszközzel terrorizálni s a maguk pártjára hódítani akarják. A józan többségnek emlékezetében él a paragrafus, hogy egyenruhában politizálni tilos, s van, akit talán csak a katonai fegyelemnek ez a maradványa tart már csak vissza, de hála Istennek, vannak szép számmal, akik hallani sem akarnak semmiféle agitációról, ám ezek csendesek, semlegesen viselkednek, ellenállásuk nem látható, nem hangos.

A Szociális Forradalom hozza hírét, hogy állítólag már több táborban bajtársaink azt a határozatot hozták, hogy csak az általános béke megkötése után mennek haza. Most hát itt is a cselekvés terére lépnek. Gyűlést hívnak össze, melyre minden hadifoglyot meghívnak, s melyen a következő tárgysorozatot tűzik ki: 1) Jelentés egy kiküldöttünk körútjáról. 2) A hadifoglyok kicserélése. Ezzel az utóbbi ponttal kapcsolatban akarják velünk is az említett határozatot meghozatni, s mivel a gyűlésre minden hadifoglyot meghívnak, ha ez a határozat ott keresztülmegy, úgy tényleg az összes berezovkai hadifogoly gondolkozását fogja látszólag visszatükrözni. Így hát kiugratták ellenfeleink a nyulat a bokorból, mert most már világos, hogy nem helyezkedhetünk az eddigi se hideg, se meleg álláspontra, hanem nyíltan színt kell vallanunk, és ez ellen a szégyenteljes határozat ellen fel kell lépnünk, bármiféle következményekkel járjon is az reánk. Eddig még a barakkban is alig mertünk nyíltan az elvtársak ellen szólni, mert aki ma helyeselt, holnap már az ő táborukban volt, s Polgár elvtárs, a volt tanító úr nyíltan hirdette kaján képével, hogy a terror előtt meg nem hajlóknak a kenyéradagok még kisebbre csökkentését fogja kiprotezsálni, úgyhogy akárhogyan kapálódzunk ellene, nem fogjuk elkerülni tudni, hogy végül valamennyien a vörös gárdába be ne kerüljünk. Ez a pokolból szabadult fickó az éhhalált festi elénk, ha meg nem hajlunk akarata előtt. Szerencsére még elegen maradtunk, akikben az ellenállás szándéka nem tört meg, és a szégyen pírja ég arcunkon arra gondolva, hogy a mi nevünkben hozott ilyen határozat híre hazakerülhet. El kell mennünk valamennyiünknek, akik nem azonosítjuk magunkat ezzel − ez az elhatározás végre mégiscsak kirobban, amiben nem kis részük van a józanul és becsületesen gondolkodó birodalmi németek egységes tömegének, akik felháborodva tiltakoznak az erőszak ellen.

Vasárnap délutánra van hirdetve a gyűlés. A németek valószínűleg titkos utasítást kaptak parancsnokaiktól, de egymás közt egy-egy barakkbeliek legalábbis eldöntötték, mihez tartsák magukat, mert teljes egyöntetűséggel lépnek fel. Mi ellenben, ahogyan már nálunk szokás, saját parancsnokainktól semmiféle utasítást nem kaptunk, a mi parancsnokaink csak akkor mernek fellépni, ha a hátukat nem kell félteni, s ha miellenünk kell fellépni, velünk basáskodni, de most mélyen lapítanak. Mi csak a magunk szakállára csináljuk a dolgot, szervezetlenül és tétován, de azért vasárnap délután ugyanannyi csukaszürke bajtárs lépeget le a színház felé, mint birodalmi német. Az arcokon komoly elszántság tükröződik, mert a következmények súlyosak is lehetnek, a hatalom ellenfeleink kezében van, akikről pedig tudjuk, hogy a legkomiszabb eszközöktől sem riadnak vissza. Sokan jókora fütykösökkel jelentek meg, s mikor a zsúfolásig telt nézőtéren mellettem egy vasbottal felfegyverkezett elvtársat pillantok meg, már bánom, hogy üres kézzel jöttem, itt még csetepatéra is el lehetünk készülve. Ismerőseim közül senki sincs velem. Próbáltam hívni egynéhányat, de a zavart és határtalan elutasítás után többé nem próbálgatom, aki itt akar lenni, itt lesz.

Megnyugtat, hogy közelemben pár markos birodalmi német szorong. Ezek biztos emberek. A közönségnek kb. fele a német tányérsipkát viseli. Tisztjeink közül is itt vannak néhányan, kevesen, de a legtöbben annak a szép elvnek hívei maradtak, hogy legjobb ilyenkor csak odahaza. Elvégre nem éppen csoda, hogy ha azt a nyomorultan valahogy eddig megmentett életüket nem akarják veszélyeknek kitenni, de mégis kiábrándító az a tény, hogy javakorbeli erős férfiak, katonák így meg tudnak hunyászkodni. A színház mindamellett negyedóra alatt oly zsúfolva van, hogy ennyi embert előadáskor még sohasem láttunk együtt. Igen sokan kiszorulnak, így dr. Hoffmann gazdasági akadémiai tanár úr is, akinek markáns profilját egy velem szemben lévő ablak kitört üvegének keretében pillantom meg. Azt hiszem, a gazdatársak mind itt vannak, ahogyan őket ismerem.

A szocialista-kommunista elnökséget a tömeg teljesen frappírozza, a színpadról zavartan bámulják az összezsúfolt sereget, és erősen gondolkozni látszanak a gyűlés megnyitása felől, mert folyton húzzák az időt, s összedugott fejjel tanácskoznak. Végre H. elnök mégis elfoglalja helyét a színpad közepén felállított asztalnál (soha jobb helyet! Sajnos a nevét annak idején nem írtam ki, s most nem tudok visszaemlékezni reá) és azzal kezdi, hogy bemutatja a közönségnek s vendégként üdvözli az irkutszki szocialista gyűlésre utazó trojszkoszavszki küldöttet, Garai zászlós elvtársat. Egy ifjú zsidó gyerek arrogáns pózzal hajlong az éljenzők felé (később tudtam meg, hogy földim a nyavalyás), miközben Garai, a nádor néhányszor megfordul a koporsójában. Bemutattatnak továbbá a strjetenski kiküldöttek, Fried zászlós és Ember kadét elvtársak csudálatosképpen szintén izraeliták és szintén olyan tacskók, mint az előbbi. Az embernek nevethetnékje támad, ha ezekre az ifjú óriásokra néz, kivált ha beszélni hallja őket. Mindegyik kiküldött ugyanis beszédbe fog, és néhány hasra esett frázist dadog el, amelyekről azt hiszi, hogy mi még sohasem hallottuk; közben kiderül, hogy Fried zászlós elvtársnak egészen gyermekhangja van, és panaszai melyeket az emberiség nevében az eddigi világrend ellen felhoz, igen emlékeztetnek egy a mama előtt sopánkodó fiúcskáéra.

H. elnök azután beszámol utazásáról, melyet más táborokba tett, hogy az ottani elvtársakat is megszervezze, és nagy hangon előadja, hogy az egyik helyen félkarú, féllábú invalidusokat talált még, amikor az egészséges tisztek már hazautaztak. „Disznóság" − hangzik el az első közbeszólás, s ebben egyet is értenénk valamennyien, ha az elnök úr szavaiban hinni lehetne. Egyébként a tapasztaltak után nem tartjuk lehetetlennek ezt a dolgot, mert biz, elég van a vezetőségünk rovásán, és ilyenféle komiszságok több táborban megtörténtek. Azután egy másik táborról beszél az elnök elvtárs, ahol az elvtárs plennik igen jól keresnek most, mert a komitéjuk kieszközölte a muszkánál, hogy magasabb napszámot kapjanak. Ez a mézesmadzag a szocialista szervezetbe való tömörülés előnyeit akarná nekünk ecsetelni, de ezt is fanyar képpel kell fogadnunk, mert a szónok naiv együgyűséggel elárulja beszéde közben, hogy azok a bizonyos magas napszámok azért biz csak plenninapszámok, és még igen messze vannak a muszka elvtársak napszámjaitól. Az egyenlőség még nemigen akar a muszkák fejébe menni, a „fogoly elvtárs" furcsa fogalma egy újabb szibériai csudabogár, s a színpadon levő urak, úgy látszik, nem érzik ennek fonákságát, pedig ezekre a szavakra alighanem Marx elvtárs is fordul egyet koporsójában. Mindezeket magyarul és németül is el kell mondani, s így a dolog igen vontatottan halad.

Végre áttérnek a második pontra, a hadifoglyok kicserélésére. H. elnök azt a diplomatikus kijelentést teszi, hogy erre vonatkozólag csak annyit akarnak kijelenteni, hogy dehogyis gondolnak ők olyan értelmetlen határozat hozatalára, hogy mi nem akarunk hazamenni, hiszen jól tudják ők, hogy minden ilyen határozat egészen hiábavaló, úgyis az történik majd, amit a bolseviki kormány helyesnek talál. Ez a pont tehát csak azért tűzetett ki, hogy itt nyilvánosan megcáfolják a határozathozatal kósza hírét. A publikum harsogó nevetéssel fogadja ezt a kijelentést, annyira szemmel látható a hirtelenjében elhatározott Rückvertskonzentrierung, az elnök elvtárs pedig, mit tehetvén egyebet, együtt mosolyog a közönséggel, sőt úgy tetszik, nagyon szívesen nézi, hogy a közönség eddig morc és harcias ábrázata kacagóra fordult, mert meg is ismétli készségesen szavait, sőt csaknem kikéri magának és az itteni vezetőségnek, hogy ilyen abszurd határozat proponálásával őket vádolni merje valaki. Eszerint tehát a többi táborok hasonló határozatai kb. butaságnak lennének minősíthetők, de ez most senkinek sem jut hamarjában az eszébe.

Az elnök felteszi a kérdést: „kíván még valaki szólani?" Pillanatnyi csend, aztán feláll az első sorban egy német, aki a határozat ellenszónokának volt kijelölve, s látva, hogy nincsen mi ellen beszélni, csak ennyit mond: „Niemand!" Ezzel aztán békében szét is oszolhattunk volna. Schreiber tanár úr, illetve elvtárs számlájára írandó tehát, ami ezután történt. Ő ugyanis nem akarta elmulasztani a szép alkalmat, hogy ennyi ember előtt szónoki képességeit megcsillogtassa, és rövid bevezetés után teljes dühvel rontott neki azoknak, akik az ő hátuk mögött izgatnak ellenük, akik nem mernek nyíltan kiállni, akik a szocializmust rágalmazzák, mert azt sem tudják, mi az. Ilyesféleképpen végzi: „Álljanak hát elő azok a híres közgazdászok, lépjenek elő itt és ne bujkálva rágalmazzanak!"

Magam is tudok róla, hogy Hoffmann tanár úr a józan szocializmusról előadást tartott néhány barakkban a legénység előtt, éppen azért, hogy az itteni ún. szocialistáknak a szocializmus elleni balfogásaira rámutasson, és hogy a kommunista aknamunkát ellensúlyozza: a támadás, úgy látszik, őellene van szánva. Az elnök ismételt kérdésére kívülről szót kér, azután keresztültörve magát az ajtón és a páholysorokat elzáró tömegen, a színpadra vezető ajtón át eltűnik és egy kulissza mögül lép ismét elő. Soha életemben nem fogom elfelejteni a most következő pompás jelenetet. Hoffmann herkulesi alakja szemmel láthatólag belső indulattól feszül. Egy rövidet biccent a meghőkölt elnökség felé, aztán ledobja magáról kapott (csukaszürke) kabátját, úgy látszik, tart tőle, hogy egy kis ökölviadalra is sor kerülhet, és hatalmas mellkasát a közönség felé feszítve beszélni kezd.

„Megjelentem felhívásukra az urak előtt, rongyosan. De ha azokat a szépszámú rubeleket, melyeket a legénységi bajtársak segélyezésére adtam, megtartottam volna, cifra pantallóban állhatnék itt. (Ez gyengéd célzás a 3 tiszt elvtárs felé, akik lehetőleg kihúzták magukat mai szónoki szereplésük tiszteletére.) Engedjék meg az urak, hogy bemutassam magam, amit az előttem szóló urak elfelejtettek megtenni. (Ez is főleg a zászlós és kadét elvtársaknak szól, akik hazulról az iskola padjaiból kerültek egyenesen jelenlegi magas polcukra.) Én dr. Hoffmann Ferenc népfölkelő őrmester vagyok, a kassai gazdasági akadémián a közgazdaságtan, nemzetgazdaságtan és gazdasági jog(?) rendes tanára. Szegény szülőktől származom, 12 éves koromban árvaságra jutottam és ezzel a két kezemmel, az eszemmel, az akaratommal és kitartásommal küzdöttem magam fel azzá, ami vagyok. Gyerekkori kunmadarasi pajtásaim közül nem egy (parasztfiú) volt jobb eszű, mint én, és lehetne ma ugyanott vagy messzebb, mint én, ha ezt éppoly erősen akarták volna és ugyanannyi kitartásuk lett volna. Nem igaz tehát, hogy a jelenlegi társadalmi rend útját állja bárki érvényesülésének. Beutaztam a magyar állam pénzén, az amerikai kivándorlási és munkáskérdést tanulmányozva egész Észak-Amerikát New Yorktól San Franciscóig és Alaszkától a Panama-csatornáig, mint közönséges munkásember, negyvenkétféle iparban dolgoztam, hogy megismerjem az életüket, de mondhatom soha, sehol éhen halt embert nem láttam. (Egy elnyújtott hangú közbeszólás: „Micsoda marhaságokat beszél!") De igenis találtam embereket, akik ifjú éveiket oktalanul pazarolták el, semmire sem vitték, mert léhák voltak, ezek idősebb korukat lebujokban kénytelenek tölteni, mikor másnak szorgalmas munkája már gyümölcsöt hozott, s ezek azok, akik a más vagyonán most osztozkodni szeretnének."

Nagy zaj támad. Az elnök felpattan és kiabálva kikéri, hogy szónok a szocialista elvtársakat és a munkásokat iszákos frátereknek fesse le. Hoffmann nyugodtan felel: „Én nem beszélek csak a munkásosztályról. Olyan ember, amilyent jellemeztem sajnos minden osztályban akad, az intelligens emberek között is igen nagy számmal. Csak azt akartam jelezni, hogy elsősorban ezek azok, akik vagyonfelosztásról, forradalomról, a meglevő rend felforgatásáról beszélnek." A közbekiáltások a színpad sötét mélyéről, ahol szocialista bizalmi férfiak, orosz egyenruhás vörösgárdisták és más bennfentesek állnak, megismétlődnek. Hoffmann az egyik közbeszólónak így felel vissza: „Nagyon szomorú lenne, ha Ön akarná nekem megmagyarázni, hogy mi a szocializmus. Hisz ez nekem kenyerem, mint Önnek az Ön mestersége. Nagyon jól tudom, hogy mi a szocializmus tanítása, és hogy az eszme szép, azt mindenkinek el kell ismerni, amint én is elismerem. Az is tény, hogy a jelenlegi rendszernek igen sok hibája és nagy bűnei vannak, melyeket ki kell küszöbölni és orvosolni, de ne döntsük föl a régi épületet, míg újat nem emeltünk helyébe, mert földönfutó hazátlan bitangok leszünk. A nemzeti érzést meg kell őriznünk."

Ezek a szavak megint nem tetszenek. A lárma a szónok szavait folyton zavarja, az elnök állandóan csenget, de nem tud rendet teremteni. Hoffmann túlharsogja a zajt, így kiállt ellenfelei felé: „Van szabad szólás vagy nincs?" Erre lassan ismét csend lesz. „Én dolgoztam Amerikában kommunisztikus berendezésű vállalatoknál is, a szemem, fülem jól nyitva tartottam, de amerre jártam, mindenütt csak azt a jelszót hallottam: „America for the Americans! „Amerika az amerikaiaké!" és az idegen munkás ott is csak az amerikai munkás után kap munkát, és sohasem annyi napszámot, mint amennyit az kap. Ami pedig a vagyonfelosztást illeti, hát ez hiábavaló dolog lenne, mert lehet ugyan az embert pillanatnyilag vagyonilag egyenlővé tenni, de sohasem lehet szellemileg, lelkileg. Az egyik ember prepotens, a másik szorgalmas, a harmadik akadékoskodó, elégedetlen, mindig dupla porciót követelő. Teljesen elégedett egyik ember sem lesz sohasem. Az iszákos hamarosan el fogja inni a kapott vagyont, a léha feléli azt, mert azután sem fog dolgozni, s lehetetlen, hogy a szétosztott vagyon egyensúlya a legrövidebb időn belül fel ne billenjen. Az emberek ismét kisebb kategóriákba csoportosulnának műveltségük szerint is, és ismét kezdhetnénk elölről az egyenlősítést. De az idő pénz, time is money! Nem veszem igénybe tovább az Önök szíves türelmét." Azzal a professzor úr az elnökség felé fordul, s ezekkel a szavakkal: „Nagyon szépen köszönöm az uraknak, hogy megengedték, hogy szóljak!", foltos kabátját felszedve, falrengető éljenzés, taps és lábdobogás között távozik. A németek, akik szegények csak sejtették, hogy miről is lehet itt szó, dühösen tapsolnak és mindenfelől ez a kiáltás röppen Hoffmann felé: „Deutsch, deutsch, Herr Professor!", úgyhogy vissza kell fordulnia és megígéri, hogy a németek részére is fog egy hasonló tárgyú előadást tartani.

Nagy, nagy megkönnyebbülést érzek, főleg annak örvendek, hogy a németek előtt Hoffmann rehabilitált bennünket. A folytonos magyar szocialista kommunista beszédek miatt úgyis igen türelmetlenkedtek, s abban a hitben lehettek, hogy mi talán valamennyien a forradalom táborában vagyunk. Azután a német szónokot reklamálják többen, és ez jelenik meg a pódiumon. Első mondatai után kiviláglik, hogy gyakorlott és jó szónok, aki mai tárgykörében is otthon van. Nem frázisokat hajigál, hanem súlyos argumentumokkal dolgozik. Szavainak veleje az, hogy aki eddig forradalmi úton akarta is felborítani e régi rendet, az orosz forradalom után, mely csak elijesztő példa lehet, meg kell, hogy változtassa nézetét. A német alkotmány módot ad rá, hogy mindenki a választási urnánál érvényt szerezhessen felfogásának, véres és felforgató eljárások elkerülésével. Idézi Bebelt, a német szocialisták atyját, annak a napnak pontos dátumával, melyen egy képviselőházi ülés alkalmával azt a kijelentést tette, hogy ha Németországot ellenség támadná meg, 70 éves korával ő lenne az első, aki fegyvert ragadna hazája védelmére. A rend felforgatása nem lehet a cél. Az a kérdés, mi lesz azután. Erre a kérdésre azonban még Liebknecht, a másik vezér sem tudott feleletet adni, sem más rajta kívül. Még egy német szónok beszél, ez meg éppenséggel arra helyezi a hangsúlyt, hogy katonák vagyunk, ne mocskoljuk be azt az egyenruhát, melyet eddig becsülettel viseltünk, gondoljunk a hazatérésre, s a hazát éltetve fejezi be beszédét. Mindkét német szónok honfitársaik harsogó helyeslése és vastapsa kíséretében lép le a dobogóról. Ember kadét elvtárs gúnyos mosollyal s kétségbeesett fejcsóválással jelzi, hogy előtte egészen megfoghatatlan, hogy még vannak emberek, akik a hazát éltetik. Schreiber tanár elvtárs pedig előlép és gúnyos képpel ezt kérdi: „Uraim ki akarja még elparentálni a szocializmust?" Az ifjú óriás szavaira azonban senki sem hederít, hatástalanul puffantak el.

A hangulat izzó. Hoffmann szavai után teljesen kiderült, hogy a jelenlevők többsége milyen nézeteket vall és az elnökség azóta törpévé süllyedt, örvendetesen szerény lett, alig mer megmukkanni. Ember kadét próbálja megmenteni a helyzetet, de vállalkozása egészen balul üt ki. Ezzel kezdi. „Az előttem szólóknál a fő hiba az volt, hogy voltaképpen nem tudják, mi is az a szocializmus!" Harsogó kacagás felel, erre az elnök csendet kér, s mikor az nem akar helyreállni, így fakad ki: „Mi tudtuk, hogy ma ki fognak szorítani innen bennünket, de ha a közönség így gúnyolódik, mondhatom, ő lesz a felelős a következményekért!" Ez az ijesztgetés rájuk vall, érvek helyett most a muszka elvtársak mumusát veszik elő. De lehet-e kibírni nevetés nélkül, mikor Ember így folytatja: „Nagyon csodálom, hogy olyan nagy szellem, mint Liebknecht, nem tudott arra az egyszerű kérdésre felelni, hogy mi lesz a forradalom után. Ha ő nem tudott, még fogok rá felelni én, holnap egy előadásban. „Bravó, bravó. Ott leszünk!" hangzik ismét nevetés közben.

Ember még tovább beszél, de oly sületlen laposságokat, hogy a közönség megcsömörölve feláll, s a kijáratokon ömleni kezd kifelé. Élénk gesztusok, ragyogó arcok láthatók mindenfelé. A nemzetközieknek imponálóan mutattuk meg, hogy létezünk, és hogy a vörös Oroszországban is ki merjük mondani szavunkat. A gyűlés kezdetén senki sem tudta a szomszédjáról, hogy hogyan áll vele, de most tisztában vagyunk egymással, s az a tudat, hogy ennyien vagyunk, akik egy nézetet vallunk, óriásilag megerősít önbizalmunkban.

Hoffmann roppantul tetszett. Ő adta meg a lökést, ő a nap hőse, mindenki őt emlegeti és talpraesett beszédét. A professzor urat egyébként eddig is talpig férfinak ismertem. Ideális ember. Szellemileg, testileg, lelkileg egyaránt kiváló férfi. Pompás atlétaalkat. A negyven körül jár, de ma is a tábor legjobb nyújtótornásza és birkózója (A negyvenkét ipari foglalkozás között a cirkuszi birkózói tisztes, bár rögös pálya is szerepelt!) Egy kabaré-előadáson pedig egymagában olyan pompás csárdást járt, hogy másnap az egész tábor erről beszélt. Kiváló tudós, angolul és franciául jól beszél, németül egy kissé gondolkozva, törökül pedig itt a fogságban tanult meg állítólag olyan jól, hogy egy újabban érkezett török tiszt honfitársának vélte. Oroszul is tud annyit, hogy minden olvasott dolgot megért. Emellett a legszerényebb ember, és hogy a tábor legénységének segélyezésére vonatkozó szavai, melyet csak rongyos ruhája igazolására hozott fel, helytállók, azt magamról tudom. Mikor Lauritz Géza kollégám, akinek Kassán tanára volt, bemutatott neki, mint az óvári akadémia volt tanársegédét, és mielőtt a közös ismerősökről szó esett volna, mihelyt meghallotta, hogy a Sors a legénységi táborba vetett, abban a pillanatban a zsebébe nyúlt, és kézzel-lábbal kellett szabadkoznom, míg az erszényét ismét eltette, akkor is azzal a felszólítással, hogy ha bármikor megszorulnék, forduljak hozzá. Sajnos kevés ilyen ember akad a mai világban, pedig ha az ő felfogása válna uralkodóvá és az ő elveit követné az emberiség, nem lenne szociális probléma.

Másnap persze ott voltam ismét a színházban, hogy Ember kadét elvtárs előadását meghallgassam a forradalom utáni szép világról. Érdeklődő rajtam kívül nem volt tán húsz sem. Épp zenepróbál az 500. rota, s ez igen kapóra jött a kadét elvtársnak, jól lehet ilyen nagy úrnak egy szavára eltűntek volna a zenészek, mint a kámfor, hogy erre az akadályra hivatkozzék, és megígérte, hogy Irkutszkból visszajövet fogja megtartani előadását. (Azóta is jön!) Á

Április elején a svéd azt a hírt hozza, hogy a németek hamarosan indulni fognak. Egyelőre ugyan csak Irkutszkba, de ezt a zárójelben tett megjegyzést mindenki elereszti a füle mellett és legföljebb úgy értelmezi, hogy Irkutszkban talán pár napot töltenek, mielőtt végleg nekiindulnának a hazai útnak. Lázas készülődés, felfordulás, pakolás támad minden barakkban, s végre, ezt az egészen komoly igyekezetet látva kezdjük elhinni, hogy csakugyan indulnak hát. Fejenként 50 rubelt s két szép kenyeret kapnak. Beljebb a cigaretta sokkal drágább lévén, ebből sok ezret visznek magukkal. A Monopol vagyonának rájuk eső részét ki kell adnunk, s mikor a leszámolást evégből megcsináljuk, kisül, hogy német elárusítónk, Wetter Albert szemtelen módon megsarcolta azt, ápr. 1-től 16-ig terjedő idő alatt 120 rubelt eltüntetett. A könyveket az utóbbi időben sehogy sem vezette, s így nem lehet kiigazodni, de mert csakis az ő kezén tűnhetett el ez az összeg, csúnyául nekimegyek. Müller is felháborodva teszi felelőssé, annál furcsább azonban, hogy Uhlmann, a németeknek embere a Monopolnál? (ki is volt ez?) Wetter mellé áll, mintha egy birodalmi németet akkor sem szabadna meggyanúsítani, ha lop, úgyhogy végül vele is összeveszek, és kutya-macska barátságban válunk el. Müller a bataillonunktól, melynek parancsnoka volt, az udvaron vesz búcsút a szokásos harsány, katonás kommandóhoz hasonló beszéddel, de bárhogy is akarná palástolni az öregúr, megérezzük, hogy mennél jobban ordít, annál jobban meg van hatva. Barakkunk minden egyes tagjával lekezel. Nagyon meghatva rázom meg a kezét, ő is azok közé a kevesek közé tartozik, akiket itt a fogságban kemény és igaz embernek tanultam megismerni. Kicseréljük címeinket, és megígértetem vele, hogy ha egyszer a Sors Magyarországba veti, nem kerüli el a portámat.

A németek rengeteg könyveiket nem tudják mind magukkal cipelni, s így kiosztják azokat az itt maradt ismerősök között. Müllertől egy finom bőrkötéses Szentírást, dr. Schneidertől, a németek bizalmi férfiától egy Agrarpolitiket; Dittustól pedig − egy fiatal és szerény gazdasági egyetemi tanártól, akiről talán eddig nem emlékeztem meg, de akivel sok gazdasági tárgyú diskurzust folytattam és sok szakkönyvet kaptam olvasásra − ezek egyikét, Campbell Dry Farmingját kapom emlékül. Két-háromszor kell így is megfordulniuk az állomásról, míg minden cókmókjukat leviszik. Éjjelen át őrségük vigyáz rá. Este búcsúkoncertet rendezünk nekik. Másnap még a táborban ebédelnek, azután összeállnak az udvaron, mindegyik a legparádésabb ruhájában, és most derül ki, hogy ezek a mesés fiúk mind megőriztek egy csaknem vadonatúj mundérdarabot, hogy méltóan búcsúzhassanak, úgyhogy olyan csinosak és tiszták, hogy öröm nézni őket. Csak egy kenyérzsák lóg a vállukon, minden más már az állomáson van. A papiroson régen összeállított századok a régi katonás rendben állnak fel, feszesen és frissen, ha sápadtan és soványan is. A pompás verőfényes tavaszi nap is kedvezni akar nekik. Kemény vezényszavakra olyan gépi pontossággal mennek a fordulatok, mintha mindmáig egyebet sem csináltak volna. A bandánk elöl rágyújt egy indulóra, és büszkén, szépen, mint egykor régen indulnak el.

Míg a kezemet emelgetem az ismerősök felé, mi tagadás, nagyon össze kell szorítanom a fogaimat. Igen, éppen így képzeltük mindig. De vajon csakugyan hazaindulnak? Furcsa, hogy ők mennek, mi maradunk, sőt szó sem esik arról, mikor megyünk utánuk mi is. Ej, nem késhet már a mi napunk sem! Csak nem kell sokat gondolni rá, mert az embernek lúdbőrös lesz a háta és összeszorul a torka, a szíve meg olyan nehéz. Az állomáson Deffilierung a német tisztek előtt, majd összetömörülnek, és egy fényképész leveszi a csapatot. Éjjel 11-kor még itt vannak, de reggelre kelve hűlt helyük. Messze robognak már valahol a Bajkál partján.

Hogy ne fájjon annyira a szívünk nekünk, ittfelejtetteknek, már tegnapelőtt egy hírt kaptunk parancsban. Tomsknál zavargások vannak és a hidat felrobbantották, ezért a foglyok kicserélése egyelőre szünetel. Ma azonban ezt a táviratot cáfolják, állítólag elkésett volt, s ezek az akadályok máris el is vannak tüntetve. Erre elindulnak néhány tábornak hadifoglyai, így a chababarovskiak, dauriaiak és mások, s hírlik, hogy mi is akkor indulunk csak, ha tőlünk keletre minden tábor kiürült, tehát utoljára. Vladivosztokot a japán katonaság állítólag már megszállta, arrafelé nincs menekvés, s előle ürítik voltaképpen a táborokat. Bárhogyan is legyen, nekünk sehogy sem tetszik, hogy utoljára indulhatunk csak.

Ismét elmúlik pár nap, és a lapok a német kormány erélyes tiltakozását közlik a fogságban levő katonái között folytatott kommunista agitáció és a velük szemben kifejtett terror ellen, s a kormány követeli, hogy a németeket különítsék el az osztrák−magyar legénységtől. Pirulnunk kell a szégyentől, mert el kell ismernünk, hogy a németek joggal álltak elő ezzel a követeléssel, mert csak így tudták katonáik közül a tanulatlanabb elemeket a kommunista betegség fertőzése elől megmenteni, de megint csak azt látjuk, hogy míg azokkal törődnek, velünk a kutya sem. Trockij másnapi parancsa, mely a németek összpontosítását rendeli el, igazolja az újsághírek valódiságát, de egyúttal azt is, hogy derék bajtársaink csak ezért mentek el innen, a hazautazástól meg szintén elég messze vannak, és tamáskodásom sajnos megint csak helyesnek bizonyult. Akik vakon bíztak a hazamenetelben, roppant magasról zuhantak alá, s elkeseredve hirdetik a régi komor jelszót: „Sohasem megyünk haza!" Sohasem megyünk haza!"

Hamarosan megjönnek az irkutszki levelezőlapok, melyeket az elutazottaktól kapunk. Irkutszkban kiszállították őket, táborban vannak a várostól 5 km-nyire, elég jó barakkokban, de a koszt rosszabb és minden drágább, mint Berezovkán. A városba bejárhatnak, de csak distinkció és sapkarózsa nélkül, mert ezt a vörösök leszedik, ott sok a vörösgárdista. Koch, a germánok közül az egyik legélelmesebb fickó már néhány nap múlva ismét köztünk van, visszaszökött, mert itt jobban érzi magát. Tőle halljuk, hogy Albrechtet mint kémgyanúst elfogták, mert a sok hivatalos írása gyanús volt a muszkának, s most a Tyurmában őrzik. Kicsit komikus ez a kémkedési eset. Vajon mit lehet itt kikémlelni? Hogy ezek a sorok sem szolgálnának éppen javamra, az ezek után elég világos, s naplómat még az eddiginél is jobban őrzöm, nélküle moccanni sem merek, mert egy távollétemben rendezett barakk-kutatás minden ráfordított munkámat megsemmisíthetné, s az elvtársak, akik az önkényt szeretik alkalmazni, alaposan alám fűthetnének vele. Nem is hiszem, hogy ezek a sorok valaha is haza kerülhetnek, de ha eddig írtam, most már nem hagyom abba.

Az itteni Szocialista Párt iroda minden barakknak két propuszt eszközölt ki, mellyel a városba lehet menni élelmiszer-vásárlásra. Ez nálunk a Monopol kapta meg. Ez az első lépésnek látszott az „Egyenlőség, Szabadság és Testvériség" szép jelszavai felé, de a városbeliek tiltakozására, akik az árak emelkedésétől féltek, ha szabadon vásárolhattunk, ezeket az engedélyeket hamarosan bevonják. Megmaradtunk biz mi plenniknek, ha tovarisoknak is csúfolnak bennünket. Azzal vigasztal a kudarcot vallott pártiroda, hogy hamarosan fel fognak állítani a táborban egy központi lavkát, ahol mindenféle élelmiszer olcsón lesz kapható.

A mi vörösgárdistáink is Irkutszkba mentek, itt csak az ún. táborőrség maradt, melynek legénységét soraink közül toborozzák. Moravek biztat bennünket, hogy ide lépjünk be, mert helyesebbnek és reánk nézve előnyösebbnek tartja, ha ez a legénység az intelligens s megbízható hadifoglyok soraiból toborzódik, mint ha jelentkezők hiányában buta muzsikok vagy a mi kevésbé intelligens embereink kerülnek abba, akik esetleg a vörös gárdába is így könnyebben besodródnak. A biztatásra Remes, Csörföly, Petykó, Öry, Gyuracsek, Pénzes, sőt az öreg Tatay is felcsap, csupa tanító, de nem sokáig tart a dicsőség, Tatay és Pénzes már másnap visszatérnek, nem smakkol, nekik a terhes szolgálat, s a többiek sem tudják sokáig húzni, május 7-én mind bevonulnak közénk, mert közben a dolgok egy kis fordulatot vettek. A muszka és a mi vöröseink ugyanis felszólították őket, hogy lépjenek be a pártba, amit a fiúk persze nem tettek meg, másrészt május elsején a vörös parádés felvonulásban való részvételre kényszerítették őket, amiből kitűnik, hogy nem lehetséges megőrizniük pártatlanságukat. Moravek is görbe szemmel néz azóta a táborőrségre, nem akarja megérteni, hogy ezeknek a felvonuláshoz nem volt kedvük, de a muszkával egyenesen szembeszállni nem akartak, a bőrüket némileg féltve, s jobbnak tartották utólag megretirálni. Május elsején 120 tábori őrségbeli vonult fel, fegyverüket vörös szalagokkal ékesítve az udinski menetben. Ingyenvonat szállította őket oda, Irkutszkban pedig, mint most halljuk, az összes hadifoglyot kényszerítették az ebben a menetben való részvételre. Hogy mi jó van abban, ha valaki odaerőltetnek, ezt nehéz megérteni.

Pozsonyi márciusból keltezett lapját hozta a posta, Charkovból írt, mely már azóta a mi csapataink kezében van, s így remélhetőleg ő is hazai földön feledi a berezovkai nyomorúságokat. Schaechter medikus Brodyból ír így: „A drágaság óriási. A pályatesten nagyszámú, főleg magyar hadifoglyokkal találkozik az ember, akik rongyosan és éhezve menetelnek hazafelé." Ez az egyetlen lap, mely némi reményét mutatja a szökés időszerűségének, de más lapok inkább visszatartják a vállalkozókat. Bacsányi bajtársunk, aki invalidustranszporttal vergődött el az Uralon túl valahova, ahonnan már meg lehet próbálni a meglógást, Cseljabinszkból ír. Munkára küldték ki valahova (az invalidus gyanánt innen elszállított rossz tüdejű bajtársat!) de onnan megszökött azzal a kis pénzzel, amit munkán szerzett, s most úgy látszik, várja a jobb időket. Cseljabincskban még elég olcsóság van, írja, de onnan továbbmenni az elképzelhetetlen állapotok miatt nem lehetséges. Az elment invalidustranszportról az, az értesítés jön, hogy Tockojéban roppant sanyarú viszonyok között táboroztak egy ideig, napi egynegyed font kenyéren(!), és az elgyengült szerencsétleneket a tífusz megtizedelte, de végül mégis sikerült, úgy látszik, továbbjutniok, mert egyikük Brodyból írt állítólag.

Ukrajnában a lapok szerint még harcok folynak, az ördög sem ismeri ki itt magát. Lessük a jobb híreket, hogy mikor lenne érdemes nekünk is felkerekedni. Kelet felől nagy reményekkel érkeztek a transzportok, ezek mind szentül meg voltak győződve, hogy csak a Kárpátok körül valahol fognak kiszállni a vagonjukból. Május elején így érkeztek hozzánk a spaskoebeliek, akiket éppen Berezovkán ért a csúf parancs, hogy szálljanak ki, nincs továbbutazás. Persze nem akart a fejükbe menni ez a váratlan fordulat, három napig alkudoztak a muszkával, de végül is ki kellett szállniuk. Ez a transzport csupa legénységbeli bajtársból áll, nagy csodálkozásunkra, mert hiszen nálunk mindenkit munkára vittek. Vezetőjük Fein hadnagy, kiről igen szép dolgokat beszélnek, s ha mindez igaz, úgy le előtte a kalappal. Élelmezési tiszt valószínűleg, sőt egyesek szerint Izrael fia, így még inkább megbecsülendő, hogy milyen ügyesen tudta összefogni és vezetni csapatát. Emberei mind vakon bíznak benne, dicsérik üzleti szellemét, élelmességét és a muszkával szemben tanúsított bátor és önérzetes magatartását. Amellett katonás rend van a csapatban, ami ma talán sehol sincs már meg a plennik között. Itt azonban érthető. Beszélik, hogy soha szükséget nem szenvedtek. Fein egész gulyákat vásárolt meg, s olcsó hússal jól tartotta embereit, a hozzávaló pénzt nem tudják, hol szerezte, de megszerezte, ez a fő, s azzal gazdálkodni is tudott, úgy látszik. Egyébként itt jegyzem meg, hogy ezt a mi táborunkban is meg lehetett volna csinálni, de itt a törzstiszt urak átallottak volna kérdéssel fordulni náluk jobban hozzáértő emberekhez, pedig voltak itt éppen elegen, mindent a hazai copf szerint intéztek, s így az övék is minden „érdem", és néhány ezer bajtársunk élete szárad a lelkükön, akiket az éhség okozta nyavalyák és elcsenevészesedés vitt el sorainkból. Ők parancsolni szerettek volna még a halálos ágyon is, de arról, hogy valamit juttassanak, nemigen esett szó így hát elváltak az útjaink, ez természetes. Éppen oly természetes, hogy Fein mellett kitartottak az emberei, mert atyai gondoskodását érezték. Az orosz lopásokat energikus fellépéssel megakadályozta, nem engedte meg a táborban az uzsoráskodást, mindent csak ő vásárolt, és mindent nagyban és igazságosan osztott ki. Most is a legénységgel együtt marhakocsiban utazik, állandóan velük van, s minden bajukat ismeri, és iparkodik azokon segíteni. Bizonyos, hogy ügyes ember, és tud bánni az emberekkel.

Abban a hitben vannak ezek a bajtársak, hogy ők a Kelet felől jövő japán seregek elől keltek útra. Egy szembejövő cseh transzporttal egy állomáson összeverekedtek, de nagyobb baj nem lett, mert mozdonyvezetőjük indított, és így ki-ki a maga cselákjának egy utolsó pofont még sebtében leadva, rohant a mozgó vonathoz, mert lemaradni mégse lett volna érdemes. Sajnálom szegény gyerekeket. Ide biz jobb lett volna nem jönniük a szép spaskoei élet után. Nálunk most is sok a beteg, mint minden tavasszal, megritkulnak soraink. Varga F. kollégánk után von Török hagy itt bennünket 5-én, majd egy kis germán önkéntestársunk, Maimann, ki makkegészségesnek látszott s egy hirtelen operáció után száll el jobb tájak felé. Kedves pajtásunk, László Gyula dr. is nagyon rosszul van. Meg sem szabad látogatnunk. Gulyás osztályán fekszik, súlyos szív- és vese-, sőt valószínűleg tüdőbajjal. Otthon 100 évig élhetett volna talán, itt e legyengült szervezeten erőt vettek a kis mikrobabestiák, vége van. A régi lakótársak közül a derék Grünfeld Zsaki mellhártyagyulladásban fekszik Brüll maródiszobáján, pedig ő nemigen betegeskedett, sőt hazai gyomorbaja az itteni koplalás által s talán a berezovkai Graham(!) kenyér hatása folytán úgy eltűnt, hogy híre sem jelentkezett, mint örömmel szokta mondogatni, megkopogatva a deszkaasztalt. Mesede dr. szerint 75%-ban hajlunk a tébécé felé, s csak idő kérdése, ki meddig bírja. A koszt mind gyengébb lesz, magam is úgy vagyok néha, mint ősszel a légy, a szemem előtt néha vörös lángkarikák lebegnek, és kitűnő szemem felmondja néha a szolgálatot, nem látok el percekig a tábor kerítéséig sem. Ezzel az erővel szökni merész vállalkozás lenne. No de úgyis indulunk remélhetőleg hamarosan, ha beljebb egy kis rend lesz.

Minden barakk részére készített a táborparancsnokság egy-egy hatalmas bádogedényt, ez lesz útközben a konyhánk üstje, be fogják téglákkal falazni, s ebben fognak főzni a szakácsaink. Bár már látnánk! − sóhajtjuk türelmetlenül. Annál bővebb részünk van szellemi táplálékokban. Ezekkel ellátnak bennünket az elvtársak is. Adnának csak a gyomornak is egy keveset! Nyomtatott magyar nyelvű szocialista lapok, mint „Szociális Forradalom", „Népszava", „Világforradalom" keringenek köztünk, el is olvassuk őket, legalább megtudjuk, mit is akarnak, de biz nem lehet belőlük kiokosodni. Oly sok zagyvaságot soha életemben sem olvastam összesen sem, mint egy ilyen lapnak egyetlen oldalán. Mintha a Lipótmezőről vagy egy idegen égitestről szálltak volna közénk, ahol az embert nem ismerik. A legvadabb ideák, a legminimálisabb emberismeret, a legellentmondóbb tételek, a legkézenfekvőbb abszurdumok. Meg kell néha csípnem magamat, hogy nem álmodom-e ezeket a bődületes dolgokat.

A szépirodalom berkeiben új bokrot ültet Sándor Zoltán, megindítja a litografált német „Rundschau" testvérlapját, a „Magyar Újságot". Legtöbbet érnek hazai hírei, melyeket a novemberben feladott csomagokból szed össze, és Kálmán Jenőnek „Az én sarkom" című rovata, sikerült tréfákkal. Úgy képzelem, hogy ez a bajtárs néha jóllakik, s akkor tréfálni van kedve. Mert jegyezzük fel itt az utókornak, mely talán nem fogja tudni mi az a koplalás, hogy a jó kedély a teli gyomor testvére.

A fronthírek szerint Amiens ellen német offenzíva indult, és 120 kilométerre hordó ágyúkkal lövik a németek Párizst. Micsoda rettenetes dolgok ezek ott, és micsoda fakó és halk hírek, mire ideérnek. Igaz, hogy nem is tudjuk soha, mennyit higgyünk el ezekből a hírekből. Közelünkben is „front" van egyébként. Itt a legújabb hírek szerint Szemjonoff cárhű kozákjai haladnak előre, akik elfoglalták Dauriát, honnan a hadifogolytábort a muszkák még idejében elköltöztették. Erre utaztak át. Semjonoff Nercsinsk és Strjetensk felé nyomul s ellene a vörösgárda harcol néhány ágyúval. „Vezérkari jelentések" érkeznek, ami kissé komikusan hat. Egyszer már Csita elestének híre is érkezett, de ezt megcáfolták. Tiencsinnel a posta-összeköttetésünk megszakadt, s így ez a segélyforrásunk is bedugult. A bennünket segélyező ottani bizottságot az angolok állítólag amúgy is feloszlatták már.