1918. november 3.

Füstbe ment remények! Az hittük tegnap, hogy valahol messze keleten ébredünk, s íme, még mindig itt állunk az udinszki pályaudvaron. Kétszer is megdörzsölöm szememet, de biz, úgy van. Nagyon kedvetlenül mászom elő vackomból, mert kiderül, hogy még mindig kiröpíthetnek innen. Csöppet sem lep meg, amikor hamarosan csakugyan megjön a hír: csak a névsorba felvett 508 ember indulhat, a többieknek ki kell szállni.

Jómagam valahogy úgy vagyok, hogy voltaképpen azt se tudom, bent vagyok-e a névsorban vagy sem. A 6400 rubel nem segített, minden hasztalan. Új névsorolvasás következik, s csakis a felolvasottak maradhatnak. Mint bizalmi ember, mégis benne vagyok a névsorban, sok fáradozásomért hát mégis jár némi előny is, bár ezt sohase kerestem. Lehet azonban, hogy csak Losonczy revanzsálta, amit érte tettem. Fő, hogy maradhatok. A mi kocsinkból csak Kovács bajtársunk esik ki, de ő sem azért, mert nem lenne joga itt lenni, dehogy, hanem azért, mert egy muszka írnok egyszerűen kitörölte a nevét a listából, s helyette beírta nagy kegyesen egy másik plenni nevét, aki valami orosz tiszt szolgája lévén neki jó ismerőse volt, vagy talán pár rubel árán vásárolta meg ezt a szimpátiát. Megszokott dolog. Sokan járnak még ugyanígy. Még a halódó tüdővészes is ki van téve annak, hogy véletlenül kilökik így a sorból. Lutri! Ez is lutri!

A 300 visszamaradó bajtárs közül 150-nek Berezovkára – igen, egészen komolyan, Berezovkára – kell visszamenni, a másik 150 pedig egy másik táborba kerül. Így is járhat az ember muszkáéknál. Október 18-án érzékenyen elbúcsúztunk Berezovkától a soha többé viszontlátás reményében, és november 3-án ismét felbukkan szegény fiúk előtt az őszintén utált tábor. Jó drótidegek kellenek ide.

Medvegyuk, aki a transzportunk ügyét intézi, nagy kegyesen megkegyelmez a 45 éven felüli bajtársaknak, s ezeket engedi velünk jönni. Később a másik táborba kerülő 150 embert sikerül lealkudni 60-ra. Nagy és nehéz diplomáciai tárgyalásokba kerül ez, s lehet, hogy a 6400 rubel már a kezében van a gazembernek, s most azért kelleti magát, mert még többet vár, de az is lehet, hogy másnak a zsebében van a 6400 rubel, mit tudhat itt az ember. Sajnos nem tudok oroszul, s bárhogy szeretnék, nem tudok beleavatkozni a tárgyalásokba. A másik tábor 60 embere is megunja a dolgot és szép csöndesen eloldalog, végül csak 15-16 túl flegmatikus vagy fatalista bajtárs marad ott, akiknek immár minden mindegy, a többiek mind meglógnak. Kovács is úgy érzi, hogy joga van velünk tartani, és szintén visszakászálódik. Végül Medvegyuk maga se ismeri ki magát, a berezovkaiak már elmentek, s nem tudja, hányan voltak: megnyugtatjuk, hogy minden rendben van, holott kb. 150 bajtárs jön velünk, „programon kívül". Akiknek a Parkba kellett volna menniük azok mind itt vannak.

Este Csopják Atus barátunk jön ki hozzánk az állomásra búcsúzni. Egy levelet hoz számomra Grünfeld Zsakitól. Jólesik, hogy a fiú még most is gondolt rám, és közli velem az újabb híreket, s az ott hallottak alapján tájékoztatni próbál a helyzetről. (Pontosabban nem emlékszem mit írt, de rémlik előttem, mintha ő is szóvá tette volna, hogy a barakk vagyonához az ott maradtak is jogot formálnak, mert ezt a dolgot aztán később megtudtam. Szokás szerint azt hitték szegény fiúk, hogy valami sokat vesztettek, de inkább pár nagyszájú ember izgatta a többieket, az utólag okosak, akik annak idején nem is gondoltak semmire, örültek, hogy a barakkból elvezényelték őket biztosnak látszó helyre, s most, amikor a jó ég tudja, merre sodorta a szél a 75. barakk számos tagját, most kívánnak tőlem pontos osztozkodást. Hiszen oly váratlanul és hirtelen jött ez az új szétrobbantás is, hogy még kezet sem tudtunk szorítani egymással mi, akik annyi nehéz óra keserű emléke révén voltunk összefűzve. A megmaradt s az eladásokból begyűlt pénzt szétosztottam mindazok között, akik még itt voltak, mást nem tudtam tenni.)

Csopják szerint a hadifogolytáborok át fognak alakulni a front számára dolgozó ipartelepekké, ahol minden itt maradó plenni megkapja a maga beosztását, minden munkaképes fogolynak itt dolgoznia kell, csakis az invalidusok és a tisztek mehetnek keletre. Atus maga átpártolt egy japán óráshoz, aki jobban fizet, mint eddigi fukar gazdája.

Este, éppen mikor négykézláb bebújok kuckómba és egy sóhajtással fülemre húzom a takarót, szép lassan megmozdul a vonatunk és mind gyorsabb gördüléssel végre csakugyan és visszavonhatatlanul elrobogunk az állomásról. Csöndes öröm bizsergeti a szívemet. Hallgatunk mind, vannak, akik már az igazak álmát alusszák, vannak, akik a kályha körül üldögélnek. Azt hiszem, valamennyiünk emlékében felelevenedik az a sok nap, hónap és esztendő, melyet itt eltöltöttünk. Jómagam 47 hónapig raboskodtam itt. Sok kép rajzolódik ki előttem a sötétben, élők és holtak, derűs és bús napok emlékei. Isten veled Berezovka, Isten veletek, jó bajtársak! Bízva bízunk benne, hogy ti is utánunk jöttök 2-3 hét múlva. Ezzel vigasztalta Medvegyuk a lemaradtakat, s reméljük, igazat szólt.

Valakinek volt egy darab gyertyája, annak lángja világítja meg a kályha körüli sápadt arcokat. A kis kályhán a csajnikban teavíz forr, aztán a csája gyönge illata száll szét a levegőben, s csöndes beszélgetés közben azt szürcsölgetik a fiúk. Jó kenyeret kaptunk, ezt harapják hozzá a bajtársak, aztán egyenként elhúzódnak aludni, csak Barta Jenő marad ott bóbiskolva a kis kályha mellett. Ő a fűtő. No, be is durrant úgy, hogy az emeleten alvók mindent lehánynak magukról, s tikkadtan fújtatnak a horkolók. Most jobb itt a hűvösön. Valami hosszú vashídon robogunk át, aztán álomba ringatón, egyhangúan csattognak a kerekek, és csöndes békével a szívemben, boldogan szunnyadok el.