„A magyar önkéntesek beszédesek, közvetlenek voltak”

Szöveg: Kánya Andrea | 2009. december 6. 11:44

Hétköznapi történetek címmel nyílt tárlat a Néprajzi Múzeumban, mely a finn Téli Háború ideje alatt Lapuában állomásozó magyar önkéntes katonák hétköznapjait mutatja be archív fotók, portrék, valamint jelenleg is Lapuában élő finnek emlékeit feltáró interjúrészletek segítségével.

1939 telén a Vörös Hadsereg megtámadta a szinte teljesen védtelen, de Sztálinnal paktálni nem akaró Finnországot. A hír hallatára egykettőre felállt a 342 főt számláló önkéntes magyar hadsereg, akik a finnek segítségére siettek. A csapat a finnországi Lapuába érkezett, ahol azonnal elkezdődött a téli kiképzés. A “Téli háború" eseményeit történelemkönyvekből már jól ismerhetjük, de vajon tudjuk-e, hogyan vélekedtek a magyar önkéntesekről a helyiek? Milyen kapcsolatuk volt a finn falu közösségével, kik és hol szállásolták el őket, kivel barátkoztak, estek-e szerelembe? Niina Ala-Fossi fotós és Vilisics Ferenc biológus erre keresték a választ.

„Nagyon hosszú folyamat volt a tárlat anyagának begyűjtése. A kutatómunka két nyáron keresztül zajlott" – mesélte Vilisics Ferenc, a Hétköznapi történetek című kamara-kiállítás egyik alkotója. „2008 elején kezdtünk el Lapuában kérdezősködni, érdeklődni, és mikor láttuk, hogy ez érdekes téma lehet, elkezdtünk komolyan foglalkozni a dologgal. „Niina családja lapuai, így igen sokszor jártunk ott, de legalább négy évbe telt, mire rájöttünk, hogy itt bizony vannak még feltáratlan magyar vonatkozású történetek – igaz, a történészek már igen alaposan feltárták a magyar önkéntesek krónikáját, de nem is akartunk nagyon mélyen hadtörténeti vonatkozásokba bocsátkozni. Mi inkább a hétköznapibb oldaláról akartuk bemutatni a Lapuában állomásozó magyar önkénteseket. Az egyszerű, finn hétköznapi emberek szemszögéből látni a magyarokat mindenkinek izgalmas lehet, még azoknak is, aki elvonatkoztatnak a hadtörténettől" – mondta Vilisics Ferenc, aki kérdésemre, hogy miként találtak rá interjúalanyaikra, elmondta, az első két kézenfekvő interjúalany a két nagymama volt, és ők segítettek a további munkában. „Személyesen intéztünk mindent, próbáltunk telefonszámokat kérni, és ugyan kaptunk néhány elérhetőséget, ám ez az út mégsem volt sikeres, ezért apróhirdetést adtunk fel még Magyarországról a helyi lapban, ahol leközölték a felhívásunkat, melyben az állt, olyanok jelentkezését várjuk, akik emlékeznek még a magyar önkéntesekre, esetleg találkoztak velük. Utána már sorra kaptuk a telefonhívásokat. Ugyanezt megismételtük 2009-ben is, de akkor már interjút is készítettek velünk az újság számára."

A kiállításon először kerülnek bemutatásra a magyar katonák Lapuában készített portréi, amelyeket 70 éven keresztül üvegnegatívokon őriztek. Az alkotópáros beazonosította a negatívokon szereplő személyeket és kitüntetéseiket, és azok szkennelt fotóit az önkéntesek saját, a fotóstúdió ügyfélkönyvébe írt aláírásával együtt mutatják be. „Ez a tárlat mellékszála, ám mégis igen sikeres. A fotók abból az archívumból származnak, mely több mint száz, magyarokról szóló üvegnegatívot tartalmaz. Mikor összeválogattuk a képeket, az volt az első kérdésünk, megvan-e Dr. Sápy László fotója, aki annak a lánynak az édesapja, aki Lapuában született, és nekünk is nyilatkozott – a magyarok egyetlen lapuai gyümölcse. Dr. Sápi László ugyanis – aki a magyarok tábori orvosa volt – az ottani fotóstúdió asszisztensnőjével esett szerelembe. Megtaláltuk a katonák aláírásait a fotóstúdió regiszterkönyvében, így itt, a kiállításon a fényképek alatt az eredeti aláírások is láthatóak. Digitalizáltuk ezeket is, akárcsak a képeket" – mondta Vilisics Ferenc.

A tárlaton az elkészült interjúkból kiemelt részletek mintegy 15 percnyi összevágott hanganyagban hallgathatóak meg, a finn interjúalanyok történetei szövegesen is olvashatóak. „Igyekeztük az elbeszéléseket zanzásítani, hogy a lényeget olvashassák és hallgathassák meg az érdeklődők" – mondta el Vilisics Ferenc, aki néhány érdekes történetről is beszámolt: „Például Aino Ala-Fossi, Niina nagymamája arról mesél, hogy élete első találkozása külföldi emberrel 12 éves korában történt, amikor a belvárosban taposószánjával magyar katonákba botlott, akik megállították és ráültek a szánkójára. A kislány azonban ügyesen lefordította őket róla, majd elszaladt. Még hallotta, jót kacagtak a katonák, majd egészen egy olyan boltig futott, mely ma is még áll. Ebből a történetből számomra egyértelműen kiderült, hogy a magyar önkéntesek nagyon beszédesek, közvetlenek voltak"- mondta az alkotó, aki egy másik történetre is felhívta a figyelmet: „Heikki Tuovinen nagyon sokat mesélt nekünk, hiszen sok emléket őriz a magyarokról. Az idős úriember akkor még kisfiúként bejárt a katonákhoz. Elmesélte, megkínálták pörkölttel, és arra is emlékezett, sokszor fociztak a jeges időben." Egy másik történetet említve Vilisics Ferenc egy helyi festőművész feleségéről is mesélt, aki szívesen mutatkozott karonfogva egy Pista nevű katonával, de felhívta a figyelmet Raakel Keltto emlékeire is: „Elmesélte nekünk, hogy sokszor ő öntötte a kávét a tiszti kantinban a katonáknak. Mindig azt kiabálták neki: „Szeretlek!"

„Fennmaradtak emlékek bizonyos párbajokról –folytatja az alkotó –, melyet a magyar katonák nőügy miatt vívtak néha Lapuában – de ez persze nem volt nagyon jellemző, ezen emlékek elsősorban Ruprecht Antal kutatásaiban merültek fel, aki évtizedek óta foglalkozik a témával, és ő találkozott is az önkéntesek tagjaival. A legközvetlenebb példa azonban a már említett Sápy doktor lánya, akivel szintén készült interjú; szomorú szüleinek története, hiszen Sápi László ifjú jegyesét Magyarországra invitálta, aki azonban nem akart vele menni, és ennek következtében Kaarina Sápy soha nem láthatta apját, aki Belga-Kongóban szolgált, majd Amerikába utazott. Ugyan sokat leveleztek, de soha nem találkozhattak."

A Hétköznapi történetek című kiállítás 2010. március 21-ig várja az érdeklődőket a Néprajzi Múzeumban.