„A mosoly nekünk is segített”

Két héttel ezelőtt érkezett haza az ön által vezetett magyar Rescue24. Jelenleg milyen munka folyik kint Haitiben, és vesznek-e még részt benne magyarok?

A katasztrófa utáni harmadik nap estéjén érkeztünk meg Haitibe. Két váltással összesen tizenhárom napot töltöttem a katasztrófa sújtotta területen. Az első kettő alakulat vegyes volt, a harmadik váltást az amerikai Rescue24 végezte. A múlt héten visszautazott egy magyar csapat, ők humanitárius feladatokat láttak el. Továbbá most kezdődik meg egy gyermekotthon kialakítása és egy iskola támogatásának megszervezése is. Nagyon jó érzés, hogy Magyarországról rengeteg felajánlás érkezik Haiti megsegítésére. Igaz, kicsik vagyunk, de ott voltunk a nagyokkal, az Egyesült Államokkal, vagy Franciaországgal, akik éllovasai voltak a katasztrófa utána mentésnek.

A Rescue24 mentőcsapatának vezetőjeként hogyan felügyelte a munkát?

Nagy félreértés, hogy én vagyok a csapat szó szerinti „vezetője": az orvos saját szakmájához ért, nyilvánvalóan nem én irányítom a munkáját. Nekem ilyen esetekben egy koordinációs szervezőmunkám van, biztosítanom kell, hogy a katasztrófa sújtotta területen megjelenjen a szakember, és az eszköz rendelkezésre álljon, továbbá kommunikálok az állami és nem hivatalos szervekkel, és mindemellett elvégzem a munkám ápolóként – be tudok tagozódni beosztottként, ez a csapatmunka lényege.

Milyen szívvel tértek haza?

Fájóval. Otthagytuk ugyanis azokat, akik a napok alatt hozzánk nőttek. A sérültek sérüléseit nap, mint nap elláttuk, és ilyenkor óhatatlan, hogy a betegek az ember részévé válnak. Ez persze nem jó, hiszen tárgyilagosaknak kell lenni, nem szabad, hogy ez a lánc kialakuljon, egy ilyen helyszínen azonban ez mégis megtörténik. Furcsa, hogy miközben ártatlan kisgyerekek vesztik el végtagjaikat, mégis ők adnak nekünk erőt. Nem ők omlottak össze, hanem mi belül. Így nagyon nehéz hazajönni, ugyanakkor azért nyugodt a szívünk, mert észak-karolinai partner csapatainknak úgy adtuk át a munkát, hogy nem maradt rés. Nem hagytuk cserben a betegeinket, hanem megfelelő ellátásban részesítettük őket.
Az nem tölt el jó érzéssel, hogy tudom, a földrengés során sokan saját börtöneikbe kerültek, hiszen a meleg miatt az épületek ablakai ráccsal felszereltek, emiatt azonban többen nem tudtak kiugrani. Sokan túlélték volna.

Ez volt a negyvenkettedik nemzetközi bevetésem, így biztosan állíthatom, nincs két egyforma katasztrófa, két egyforma közeg vagy egyformán gondolkozó ország. Voltam Törökországban a földrengés után, ott máshogy reagálták le az emberek a tragédiát, mint például itt, Haitin. Nem lehet felkészülni, gyakorlatilag ad hoc jelleggel érkezik meg az ember, majd megpróbálja a helyi irányítással, állami és nemzetközi irányítással felvenni a kapcsolatot – ez Haitiben részben működött.

Részben? Mi az, ami nem működött?

Miután megérkeztünk és regisztráltunk, kiderült, hogy a koordináció nem működik, így mindenkinek magának kellett munkát találnia. Ez egy katasztrófa sújtotta országban nem probléma, hiszen ha valaki rutinos vagy megfelelően áll hozzá a lakossághoz, akkor a folyamat gyorsan megy. Így tehát az első nap erőinket kétfelé osztottuk: létrehoztunk egy mobil csapatot, mely a városba ment, és kerestünk egy kórházat, ahol hasznossá tudtuk tenni magunkat. Ez a kórház másnap már ránk bízta a sürgősségi osztály irányítását, tehát a beérkező betegeket mi osztályoztuk és mi soroltuk be az operációnak, illetve ellátásának megfelelően. Egyébként nagyon nehéz néha az életben végrehajtani azt, amit az ember megtanult – egy ilyen triázst igazi áldozatokkal sokkal nehezebb megoldani. Mégiscsak más, mikor egy embert át kell lépni, vagy ki kell mondani, hogy meg fog halni. Ugyanakkor azt mondom, életem leghasznosabb bevetésén vagyok túl. Ennyire közvetlenül ilyen sok sérültnek még sohasem sikerült segítséget nyújtani. Ezek az emberek sok erőt adtak nekünk. Haitiben a lakók mosolyogva örültek annak, hogy túlélték a szerencsétlenséget. Hozzáteszem, az ország valamikor rabszolgagyarmat volt, a ma ott élő lakosok azoknak a volt rabszolgák leszármazottjai. Még mindig él bennük a rabszolga szerep, így nagyon alázatosak a fehér emberrel, nem néznek a szemébe.

Hány embernek tudtak segíteni?

Két hét alatt összesen 1573 beteget láttunk el – volt olyan sebesült, akivel csupán néhány perc munkánk volt, és volt, akivel órákon át kellett foglalkozni. A kórház összesen nyolcezer beteget látott el abban az időszakban, amíg mi ott tartózkodtunk.

Hol tart most a segélyezés az országban: a mentés, ápolás már befejeződött?

Jelenleg a katasztrófa eljutott a negyedik szakaszig: az első 15 nap a kutatás mentés és elsősegélynyújtás szakasza, ezt követi a humanitárius, segélyezés, és egészségügyi ellátás, a harmadik szakasz a humanitárius szervezésű programok (mint az örökbefogadás), Most már itt tart a folyamat, illetve már megkezdődött az újjáépítés.

Mi lett azokkal az sebesültekkel, akiket elláttak és már nem szorultak segítségre? Mit tett az, akinek nem volt hova hazamennie?

A műtétek után egy napot tartózkodhattak a betegek kórteremben, utána vagy az utcára, vagy a kórház udvarára kerültek. Megpróbáltuk a családtagokat a kórházakon kívül tartani, hiszen volt olyan eset, mikor a kórházi ágyon feküdt sérült mellé feküdt két hozzátartozója, az ágy mellett a földön pedig még néhányan elhelyezkedtek. Nekik nem volt hol lakniuk, a család pedig nem hagyta magára a rokonukat – de tudni kell, ők is aktívan részt vettek az ellátásában.

Volt gyógyszer- vagy eszközhiányuk?

Mintegy ötmillió forint értékű egészségügyi felszerelést és gyógyszert vittünk magunkkal az Egyesült Államokból. Mindenre szükség van Haitiben, és szerencsére a kórházakban hiány nem mutatkozott. Jó példa erre a következő: egy kisgyermek már három napja egykedvűen üldögélt az ágyában. Szereztünk féreghajtót, gondoltuk, lehet, hogy ez a baj. Találtunk a gyógyszertárban Vermoxot, két óra múlva hatalmas mennyiségű féreg távozott a gyermek szervezetéből, fél óra múlva pedig már el is aludt. A kezelést megismételtük, és harmadik hajtásra már teljesen rendbe jött. Tehát ez jó példa arra, hogy mindenféle gyógyszer rendelkezésre állt. Ellenben nagyon nehezen dolgoztuk fel a hatalmas mennyiségű amputáció miértjét. Az első három napban az orvosok szinte nem is csináltak helyreállító műtéteket. Sok olyannak is amputálták a lábát, akinek lehet, hogy nem lett volna rá szüksége… Már a nyolcadik-tízedik napon felajánlottuk, hogy a sebészeink megoperálnak három kisgyermeket, azonban nem jutottunk műtőhöz, hiszen az orvosok folyamatosan dolgoztak. Több mint egy hét után még nem jutott be fedett törés a műtőbe, és még mindig csak a nyílt töréseket operálták.

Nehezítette-e a munkájukat bármilyen zavargás?

Mi nem találkoztunk zavargásokkal, és szó szerint elégedetlen emberekkel sem – a lakosok eddig is egyik napról a másik napra éltek, a szegénységhez hozzászoktak már. A német mentőcsapatok nagyon rövid időn belül hoztak Haitibe víztisztító berendezéseket, folyamatosan gyártottak zacskós vizet, amit minden utcasarkon ingyen osztogattak, és volt élelmiszer segélyosztás is. Az biztos, az nem hozott jó döntést, aki egy kamionnyi segéllyel az utca közepén állt meg. Ugyanakkor a békefenntartók segélyosztása egészen másképpen alakult: ezeken a helyeken száz-százötven ember mehetett egyszerre a segélyekért, és miután megkapta, mehetett tovább. Itt senkit nem támadtak meg. A kutató-mentőcsapatok közül egyedül a belga mentőalakulatot érte atrocitás, állítólag elvették tőlük ékszereiket – én erről azt gondolom, hogy az ember katasztrófa sújtotta helyre ne vegyen fel se órát, se láncot. És ez talán fellépés kérdése is volt: el kell fogadnunk, hogy vendégek vagyunk egy ilyen országban, és kellő alázattal kell közelítenünk a lakosokhoz. Én az eltöltött két hét alatt még egy grimasszal sem találkoztam. Hozzáteszem, hogy a kórházat békefenntartók őrizték, ám nem arról van szó, hogy hermetikusan lezárták az épületet, hanem csupán kontrollálták a belépést.

Lelki segítségnyújtást végzett a csapat bármely tagja?

Erre nem volt lehetőségünk, de nem is volt rá szükségük a sebesülteknek. Én azt láttam, hogy Haitiben egészen másképpen dolgozták fel a túlélést. Igaz, találkoztunk zavart emberrel, de a jellemző inkább az volt, hogy egyszerűen csak örültek annak, hogy élnek. A mosoly nekünk is segített.

Pályafutása során volt olyan, mikor megingott?

Mindig meginog az ember, mindig abba akarja hagyni, aztán jön egy újabb telefon és megy tovább az élet. Igaz, hogy sokszor falnak ütközöm, és be kell bizonyítanom, hogy nem katasztrófaturista vagyok – akikből egyébként sok volt kint Haitin. Míg a mentőalakulatok Dominikáról nem tudtak bejutni, addig a tévétársaságok és újságírók ötezer dollárért kibéreltek egy-egy helikoptert, de sajnos egyikőjük sem ajánlotta fel, hogy átvisznek néhány felszerelést vagy egy csapatot.

Úgy tudom, a Rescue 24 tagjai között katonák is megtalálhatók.

Több honvéd kollégánk is van. Sok esetben fontos kérdés, hogy milyen országba megyünk: békés-e az ország vagy háborús övezetnek minősül-e. Ilyenkor megfelelően kell lépni azoknak, akik önkéntesek a szervezetnél. A feletteseiknek döntéseket kell hozni, elengedik-e őt vagy sem. A magas beosztású kollégák esetén nem mindig oldható meg, hogy velünk jöjjenek, hiszen háborús övezetben akár célponttá is válhatnak, ha kiderül, kik ők. Sok kompromisszumot kell tehát kötni – sokszor olyan kollégának kell lemondani a bevetésről, aki a hadsereg számára is fontos. Nekünk ezt el kell fogadni.

Az Országos Katasztrófavédelmi Igazgatóság által Haitire küldött magyar mentőcsapat vezetőjével készült interjúnkat itt olvashatják.

Fotó: Dévényi Veronika / HBAID Rescue24