A sivatagban őrzik a békét

Szöveg: Szűcs László | 2008. december 2. 12:29

A hírekben keveset szerepel, éppen ezért az átlagember nem tud túl sokat Nyugat-Szaharáról. Az Afrika nyugati részén, az Atlanti Óceán partján Marokkó és Mauritánia között elterülő 266 ezer négyzetkilométeres területű ország marokkói megszállás alatt áll, s nem létezik szuverén entitásként. A terület végleges sorsának rendezését célul kitűző, ENSZ által irányított békefenntartó misszióban jelenleg hat magyar katona is szolgál.

A szinte teljes egészében sivatagi területen fekvő Nyugat-Szahara az 1800-as évek végétől, nyolcvan éven keresztül spanyol gyarmat volt. A helyi szaharáviak már a gyarmati státusz alatt megpróbálták kialakítani saját politikai szervezetüket. A szervezet először békés úton akart küzdeni a céljaiért, a szaharai területek függetlenségéért. 1970. június 17-én hatalmas tüntetéssorozatot szerveztek az ellen tiltakozva, hogy a Szaharából hivatalosan is spanyol tartományt akartak létrehozni.

Gyarmati sorból a felosztott országig

A tüntetést a spanyolok elfojtották, aminek eredményeként több mint tizenkét halottat és több száz sebesültet számoltak össze a szervezet tagjai. A mozgalom több tagját, köztük tizenhat katonát bebörtönözték, vagy a Kanári-szigetekre deportálták, a vezetőjük pedig a letartóztatása után egyszerűen eltűnt és soha többé nem került elő.

A helybéliek jelentős része ekkor arra az álláspontra jutott, hogy békés
eszközökkel nem lehet célt érni, így egyre többen támogatták egy fegyveres felkelés tervét. 1973. május 10-én létrehozták a Polisariot (Frente Popular para la Liberacion de Saguia El-Hamra y Rio de Oro), s e szervezet célja Nyugat-Szahara fegyveres harccal történő teljes felszabadítása lett. 1975-ben megkezdődtek a tárgyalások a spanyol kormány, Marokkó és Mauritánia között. Egyik állam sem ismerte el a Polisariót, mint a terület lehetséges birtokosát, így a tárgyalások után aláírt madridi egyezményben foglaltak szerint a terület kétharmada Marokkóhoz, egyharmada pedig Mauritániához került.

A szaharai területek egy részét a marokkói hadsereg 1975. november végére megszállta. A bevonuló csapatok, valamint a szövetséges Mauritánia, együttműködve a kivonuló spanyol egységekkel, két irányból kezdték meg a terület elfoglalását. A csapatok előrenyomulását a lakosság tömeges elvándorlása kísérte. A menekülők először Nyugat-Szahara Mauritániával határos északi területeire tartottak (Amgala, Guelta-Zemmour, Oum Dreiga, Tifariti, stb.), majd később az algériai hadsereg segítségével Algériába evakuálták őket. A felszabadítási front a spanyol csapatok kivonulását követően megkezdte a gerillaharcot.

A szövetségesek 1976. április 14-én hivatalosan is aláírták a terület felosztásáról szóló szerződést, amelyben a két ország közötti új államhatár helyét is feltüntették. Marokkó kapta meg a két legnagyobb várost, El-Aaiunt, Smarát és a foszfátbányákat, így az addig meglévő területeit megközelítőleg 35 százalékkal megnövelte. Míg Mauritánia – bár megkapta Villa Cisnerost és egy igen jó halászati adottságokkal rendelkező hosszú partszakaszt – a számára juttatott területen a sivatagi homokon kívül mást nem talált. Azaz a területet felosztó szerződés egyértelműen a marokkóiaknak kedvezett, majd Mauritánia 1979-ben lemondott területi igényéről.

A békefenntartó misszió kialakulása

Javier Perez de Cuellar, ENSZ főtitkár 1985-ben az Afrikai Egység Szervezetével (Organisation of African Unity, OAU) közösen elhatározta egy misszió létrehozását, amely a terület végleges sorsának rendezését tűzte ki céljául. A tervezett misszióval mind a Marokkói királyság, mind a Polisario egyetértett, de csak 1988. augusztus 30-án sikerült megállapodniuk.

1988-ban mind Marokkó, mind a Polisario elfogadta az ENSZ Nyugat-Szaharára vonatkozó béketervét. A referendum arra biztosított lehetőséget, hogy a nyugat-szaharaiak szabadon eldönthessék, vajon független államként vagy pedig Marokkó egyik tartományaként, bizonyos jogokkal felruházva kívánnak a továbbiakban létezni.

1990-ben az ENSZ biztonsági tanácsa elfogadta a 158/90 és 160/90 határozatokat, amelyek a Nyugat-Szaharai Rendezési Tervet és a szabadon kiírt népszavazást tartalmazták. 1991-ben az ENSZ létrehozta a MINURSO (Missión des Nations Unies pour l’ Organisation d’ un Referendum au Sahara Occidental) missziót, amely felügyeletével életbe lépett a szembenálló felek közt a tűzszünet – végrehajtva ezzel a BT 690/1991. számú határozatát.

Az eredeti tervekben a MINURSO tervezett létszámában 800-1000 civil alkalmazott, 1700 katonai megfigyelő és egy 300 fős rendőri egység szerepelt. A misszió főhadiszállását Laayoun városában hozták létre, míg az ellenőrzött szaharai területeken két szektorparacsnokságot létesítettek Dakhla (déli szektor) és Smara (északi szektor) központokkal. Ezen kívül az algériai Tindufban egy összekötő irodát állítottak fel, hogy könnyebben együttműködhessenek az algériai hatóságokkal és a Polisarioval.

A következő lépésként 1993-ban létrehozták azt az irodát, amely a szavazásra jogosultak adatait dolgozta fel, illetve a szavazó listák elkészítéséért felelt. A munka közben elég sok gondot okozott az a tény, hogy a szembenálló felek több esetben is nehezítették az iroda munkatársainak munkáját, illetve vitatták a másik oldal által delegált szavazókat. A szervezési munkák nemcsak Marokkóban, hanem Mauritániában is folytak, a cél az volt, hogy Mauritánia területén is létre hozhassanak egy azonosító irodát, az ott élő szaharávi származásúak nyilvántartásba vételéhez. Azonban a problémák megsokasodása miatt az ENSZ főtitkára 1996. májusában megszüntette a szavazásra jogosultak nyilvántartásba vételét.

1998-tól a misszió katonai jellegű feladatai kerültek előtérbe, így a tűzszünet betartatására, a járőrözésekre, a katonai egységek ellenőrzésére és az ENSZ jelenlét felmutatására helyezték a hangsúlyt. A Világszervezet döntésének értelmében 2003. október 31-én a teljes iroda és a rendőri részleg „ideiglenesen" megszűnt, és az általuk feldolgozott és összegyűjtött anyagot Genovába, az ENSZ központba szállították.

A misszió jelenleg

A MINURSO jelenlegi központja a Marokkó által megszállt területek központjában lévő Laayoune városában található. Napjainkban a misszióban 236 katona (ebből 188 katonai megfigyelő), és 6 rendőr teljesít szolgálatot. Az egyenruhás állomány mellett 95 tagú civil nemzetközi törzs, 145 helyi alkalmazott, valamint 23 ENSZ önkéntes tevékenykedik.

Az ENSZ BT 1813/2008. számú határozatában a nyugat-szaharai MINURSO misszió mandátumát 2009. április 30-ig meghosszabbította.
A nyugat-szaharai misszióba Argentína, Ausztria, Banglades, Guineai Köztársaság, Dél-Korea, Egyiptom, Salvador, Franciaország, Ghána, Görögország, Honduras, Horvátország, Írország, Kenya, Kína, Lengyelország, Magyarország, Malajzia, Mongólia, Nigéria, Olaszország, Oroszország, Pakisztán, Srí Lanka és Uruguay küld katonákat.

A Magyar Honvédség egyébként 1995-től vesz részt az ENSZ misszióban. Kezdetben 19 magyar katona szolgálat a sivatagi országban jelenleg azonban csak heten dolgoznak a misszióban, mint katonai megfigyelők. A magyarok általában egy évet töltenek Afrikában, külszolgálatra vezénylésük időtartama azonban – beleegyezésükkel – meghosszabbodhat. A jelenlegi kontingens októberben foglalta el szolgálati helyét. Napjainkban a Magyar Honvédség állományából Séra Zoltán alezredes, Csanády Tamás mérnök őrnagy, Rosta László százados, Pálfi Béla százados, Banos János százados, és Kalló Kálmán mérnök százados szolgál Nyugat-Szaharában.

A MINURSO-ról szólva mindenképpen meg kell említeni, hogy egy magyar tábornok is volt annak parancsnoka. Száraz György vezérőrnagy 2002. augusztus 7-től, az ENSZ felkérésére 2005. augusztus közepéig töltötte be az ENSZ nyugat-szaharai missziójának katonai parancsnoki beosztását.