A Szent Korona szeretetével (2. rész)

A magyar Szent Koronát és a koronázási jelvényeket az újkor sem kímélte meg kisebb-nagyobb viszontagságoktól. Zápolyai János király, aki Perényi Péterrel, a mohácsi katasztrófa életben maradt alvezérével egyetemben ekkor a Szent Korona őre volt, könnyen hozzáférhetett a hagyományosan Visegrádon őrzött koronához. Annál is inkább, mert ekkor még Perényivel egy párton volt, aki csak az ő megkoronázása után állt át Ferdinándhoz, magával víve a Szent Koronát is. Ferdinándnak székesfejérvári koronázása után aztán a Szent Koronát valószínűleg visszavitték Visegrádra, hol az még – úgy látszik – 1529-ben is őriztetett. Ebben a szomorú évben újra szégyenletes esemény történt Szent Koronánkkal: a Zápolyai-párti Bánffi János foglyul ejtette a török elől a Szent Koronával menekülő Perényi Péter koronaőrt, s azt a Szent Koronával egyetemben az akkor Magyarországra tört Szulejmán szultánnak kiszolgáltatta. Szulejmán aztán átadta a Szent Koronát a nála hódolatra jelentkező Zápolyainak. Jánosnál is maradt Szent Koronánk egészen ennek haláláig, mikor is özvegye, Izabella királyné örökölte, ki 1551-ben a Fráter György által közvetített békét I. Ferdinánddal megkötve, ennek adta át a Szent Koronát. Ezzel is bizonyította, hogy a maga, fia, János Zsigmond és minden utódai nevében a magyar trónról Ferdinánd és utódai javára lemond. A Szent Koronát Castaldo császári tábornok vette át, aki azt aztán spanyol és magyar lovasokkal Pozsonyba, az országgyűlésen ott időző Ferdinándhoz vitte. Ferdinánd birtokában nem maradt Szent Koronánk állandóan az országban. Az ország nagy része török kézre került és éppen azok a területek, amelyeken eddig Szent Koronánk őriztetett. A Habsburg-korban ezért túlnyomólag Pozsony erős várában tartották a Koronát és a többi jelvényt, de előfordult az is, éspedig mindjárt I. Ferdinánd alatt, hogy a drága jelvények Bécsbe, sőt Prágába, az akkori Habsburgok kedvelt székhelyére vitettek, aszerint, amint a király éppen ott tartózkodott, vagy a török veszély és olykor forrongó alattvalói támadásai elől biztonságosabbnak látta.

A bécsi béke aztán 1606-ban arra kötelezte Mátyást, az eljövendő királyt, hogy a Szent Koronát békésebb idők beálltával visszahozza Magyarországra és Pozsonyban őriztesse (1606. 4. tc.), erre kötelezte az 1608. évi 4. tc. is, amely a Szent Koronát corona regninek, az ország koronájának nevezi. Rudolf ugyanis a prágai Hradzsinban, az ő állandó rezidenciáján tartotta magánál a Szent Koronánkat, s nem akarta kiadni, azonban Mátyás főherceg unszolására végül mégis engednie kellett. Ez viszont csak Ausztriában akarta őriztetni az ország koronáját, mert méltán tarthatott attól, hogy ha az az országban van, valamelyik „rebellis" kezére jut, s az esetleg saját magát koronáztatja meg vele. Kisebb-nagyobb huza-vona után végre mégis az ország akarata győzött: Rudolf 1608. június 12-én igen nagy ünnepélyességgel kiszolgáltatta a Szent Koronát rejtő ládát Mátyás főhercegnek s a kíséretében lévő nagyszámú s fényes fegyverzetű magyar rendi deputációnak, s a koronázás megtörténte után II. Mátyás – az 1608. koronázás utáni törvények 16. törvénycikke értelmében – a Szent Koronát a koronázási jelvényekkel egyetemben a pozsonyi várba viteti.

A XVII. század folyamán aztán a Bethlen-féle felkelés idején 1618-ban a Szent Koronát Révay Péter koronaőr kénytelen volt átadni a felkelőknek, s így az Bethlen kezében előbb Zólyom várába, majd Kassára, innen Eperjesre, végül Ecsedre, Szabolcs megyébe kerül, amint Bethlen Ferdinánd elől visszavonulni kényszerült. Az 1621. júniusi nikolsburgi béke értelmében aztán a Szent Korona újból II. Ferdinánd birtokába jutott.

Bethlent a magyar rendek ugyan megválasztották királlyá, azonban meg nem koronázták, noha a Szent Korona ekkor még az ő kezén volt. Ezen 1619–1622 közötti viszontagságos évek alatt a Szent Korona őre, Révay Péter gróf állandóan a Szent Korona mellett tartózkodott, követte azt mindenhová, míg csak 1622-ben, miután azt II. Ferdinánd megbízottjának átadta, meg nem halt. A Pozsonyba érkező Szent Koronát a nép a legnagyobb lelkesedéssel fogadta s a hatóságok a legnagyobb ünnepélyességgel vették át.

1644-ben, I. Rákóczi György erdélyi fejedelem felkelésekor a Szent Korona rövid időre ismét elhagyta Pozsonyt, s Győrnek a Duna által védett várában őriztetett.

1683-ban a Szent Koronának ismét menekülnie kellett, bár az 1659. 1. törvénycikk újból eltiltja, hogy azt nem szabad kivinni az országból, de a török hadak ekkor Bécs ellen vonultak a Duna bal partján, hol Pozsony is fekszik, s innen a Szent Koronát előbb Linzbe, majd Passauba kell menteni. Bécs felmentése s a török diadalmas visszaverése után a Szent Korona is visszakerül Pozsonyba, hol aztán 1703-ig marad, mikor ismét Bécsbe viszik – valóban azért-e, mert a pozsonyi várat villámcsapás érte, s a vártorony kigyulladt, vagy mert II. Rákóczi Ferenc szabadságharca miatt tanácsosnak látszott? –, innen Pozsonyba kerül vissza, s ott marad aztán a Szent Korona 1712-től egészen 1784-ig, nem számítva azt a rövid időt, midőn az osztrák örökösödési háború alatt a határtól távolabb fekvő, erős komáromi várban őriztetett.

Egyik legszomorúbb periódusa Szent Koronánk történetének az a hat év, melyet az 1784. április 13-tól 1790. febr. 17-ig a bécsi császári udvari kincstárban, II. József rendeletéből töltött, József többi országa koronái közé elraktározva. Két igen aulikus főúr volt akkor a koronaőr (az egyik gróf Balassa Ferenc), akik valósággal lopva vitték át a szent kincseket. Annál nagyobb örömujjongás közepette, s valóságos diadalmenetben hozta vissza – mondhatni az egész nemzet – 1790-ben. Nem térhetünk itt ki azokra az ünnepélyekre, amelyekkel a nemzet a hazatérő Szent Koronát fogadta, itt csak azt jegyezzük meg, hogy az általános lelkesedésben részt vett Horvátország nemessége is, mely ekkor még egynek érezte magát a magyarral, és Zágráb megye követei magyar nemzeti színekben tartott magyar díszruhában vettek részt a Szent Koronát fogadó országgyűlésen. A hazatérő Szent Koronát Budára vitték, ott három napig közszemlére tették ki, s csak azután helyezték el a királyi várban, hol ettől kezdve őriztetik mind a mai napig. „Éljen a magyar szabadság!", a felszabadulásnak ez a kiáltása hangzott végig az egész országon a Szent Korona hazatértekor, s a kor legjobb magyar költői intéztek költeményeket „dicső koronánkhoz", az „egekből szállott szentséges ajándékhoz", s a történettudományban valóságos irodalma támadt a Szent Korona történetének.

A napóleoni háborúk alatt újból ismételten menekülnie kellett a Szent Koronának: 1805-ben Budáról Mohácsra, majd 1809-ben Egerbe és Gyöngyösre.

Az 1848–1849-i szabadságharc alatt, midőn Kossuthnak és kormányának 1848 decemberében Windischgrätz hadai elől
Debrecenbe kellett menekülnie, a kormány magával vitte a Szent Koronát is. Nem kis nehézségek árán, kocsin, a még csak alig elkészült Lánchídon, amelynek úttestét deszkákból hevenyészték össze, vitték a pesti pályaudvarra, innen a koronaőr-gránátosok kísérete mellett különvonaton Szolnokra, majd
Debrecenbe. A világosi katasztrófa után Szemere Bertalan, akkori belügyminiszter Orsova mellett egy lakóitól elhagyott ház földjében három társa segítségével elásta a Szent Koronát és a jelvényeket rejtő ládát – nehogy az a császáriak kezére kerüljön. De itt nem volt jó helyen a Szent Korona, s ezért másnap újból
kiásták, s az Oláhországba vezető úton két fiatal fűzfa között újból elásták, most már ottan is hagyták. Itten találták meg 1853 tavaszán a nemzet Szent Koronáját, amelyet külön tok védett, sértetlenül, de a kardot igen rozsdásan, s Szent István palástja is sokat szenvedett a fűzes nedves földjében. Innen vitte osztrák hadihajó fel Pest-Budára, hol Albrecht főherceg, a császár helytartója és Scitovszky János bíboros-hercegprímás fogadták, s a nép oly lelkesedéssel, mint 1790-ben. De itt csak három napig volt kitéve közszemlére, s aztán vitték tovább Bécsbe, mert Ferenc József személyesen akart meggyőződni róla, hogy a valódi jelvényeket találták-e meg. Maga Scitovszky prímás kísérte vasúton Bécsbe a Szent Koronát, s a vasúti kocsi ablakából minden állomáson megmutatta az odasereglett népnek, s áldást osztott vele. Bécsben aztán a császár az udvari kápolnába vitette, fölötte ünnepélyes Te Deumot tartatott, majd visszaküldte Budára.

Magyarország fennállásának ezredéves örömünnepén, 1896-ban ismét bemutatták Szent Koronánkat a magyar népnek, amely az udvari hintóban Budapest utcáin körülhordozott Szent Koronát az illő, el nem múló áhítattal szemlélte.

(Folytatjuk!)