„Arra a hat napra mi is testvérekké váltunk”

Ismeretlenből a káoszba

A katonaorvosi csoport, amit az MH Egészségügyi Központ, valamint az Észak-Pesti Centrumkórház - Honvédkórház - szakemberei (név szerint: dr. Vekszler Péter ezredes, az MH Egészségügyi Központ nemzetközi ügyekért felelős parancsnokhelyettese; dr. Pellek Sándor ezredes, az Észak-Pesti Centrumkórház – Honvédkórház Szív-, Ér-, és Mellkassebészeti Osztályának mellkassebészeti részlegvezetője; dr. Várhelyi Levente ezredes, a Baleseti Sebészeti Osztály osztályvezetője; dr. Csábi András alezredes, a Baleseti Sebészeti Szakrendelés vezetője, valamint dr. Mérai András alezredes, a Rehabilitációs Osztály vezetője) alkottak, február 6-án, a kora délutáni órákban értesült arról, hogy részt vesznek a nemzetközi segítségnyújtásban.

Dr. Vekszler Péter felidézi: az MH Egészségügyi Központ parancsnokától ő értesült először a feladatról, hogy össze kell állítani egy öttagú, baleseti sebész csapatot. Ők ebből arra következtettek, hogy alapvetően egy helyi kórház traumatológiai osztályán – a helyi infrastruktúra igénybevétele mellett - lesz szükség a szaktudásukra.

Dr. Várhelyi Levente épp egy sikeres műtétet követően kapta az értesítést a közelgő feladatról. Elárulta: az általa felhívott kollégák - noha vegyes reakciókkal fogadták a felkérést -, mindannyian határozott igennel feleltek az igencsak komplikáltnak ígérkező kihívásra. Ekkor ugyanis még semmit sem tudtak arról, hogy pontosan hova, milyen körülmények közé és mennyire súlyos helyzetbe csöppennek majd, miután megérkeztek Törökországba.

Érdekesség, hogy épp idén márciusban lesz 20 éve annak, hogy a Magyar Honvédség Afganisztánba küldte az első egészségügyi kontingensét, amelynek váltásaiban a Törökországba utazó orvoscsoport mind az öt tagja – többször is – megfordult. Az itt szerzett tapasztalatoknak köszönhetően a háborús körülményeket idéző helyzet korántsem volt ismeretlen számukra. Amint azt dr. Pellek Sándor ezredes is kiemeli: húsz év tapasztalata gyűlt össze, és ezt a tudást publikációkban is megjelentették az évek során, de természetesen a szakemberek egymás között is átbeszélték számtalan alkalommal. Ez a hatalmas ismeretbázis nagyban segítette őket az integrálódás és a gyors döntések meghozatalában.

Csak egy dolog bizonyos, a bizonytalanság

Márpedig a gyors reagálásra nagy szükség volt. Ahogy Várhelyi ezredes fogalmaz: csak egy dolog volt bizonyos, a bizonytalanság. A baleseti sebész csapat tagjait már a helyszínen érte a hír, hogy a dél-kelet törökországi Antakya mindkét kórháza megsemmisült a földrengésben. Dr. Csábi András alezredestől megtudom: az egyik intézmény mellett az őket szállító busz is elgurult, így saját szemükkel is láthatták, hogy a számukra kijelölt egészségügyi létesítmény már a múlté.

A megérkezés első pillanatairól és gondolataikról kérdezve a katonaorvosokat, elismerik, hogy ők maguk sem tudták, hova forduljanak, mihez kezdjenek, hiszen minden irányban csak törmelékek és romok jelezték egy valaha volt város helyét. Még akkor is kevés lett volna a segítség, ha tízszer ennyien érkeznek. A kezdeti perceket felelevenítve elmondják, hogy a HUNOR csapatának első váltása azonnal nekiindult az egyik épületrom irányába, miközben az utcákon még éppen csak felocsúdó embertömeg próbálta felfogni, mi is történt velük. E jómódúnak számító környék lakossága az éjszaka közepén egyetlen pillanat alatt vált hajléktalanná, nincstelenné. S azok voltak a szerencsésebbek, akik az utcán bolyongva próbáltak értelmet találni, hiszen sokuk szerettei a romok közé szorultak.

Ebben a kaotikus helyzetben a katonaorvosoknak is azonnal át kellett tervezniük kiküldetés céljainak megvalósítását, meg kellett találniuk a módot arra, hogy hol és hogyan segíthetnek a bajbajutottakon. Pellek ezredes elárulja: éppen ezért az eredeti elképzeléssel – és ezzel együtt a szakterületeikkel is – szakítva, végül a NATO-doktrínáknak is megfelelően flexibilisen, általános orvosi ellátást nyújtottak minden arra rászorulónak. Várhelyi ezredes megemlíti, hogy a képességeik része éppen ez, a gyorsan változó körülményekhez való alkalmazkodás adottsága is. Mindeközben végig egészségügyi biztosítást nyújtottak a HUNOR mentőcsoport, valamint a később csatlakozó TEK egészségügyi csoport munkatársai számára is. Utólag kijelenthető, szerencsére egy magyarnak sem volt szüksége egészségügyi ellátásra, de a katonaorvosok a kezdetektől fogva készültek arra, hogy ha megtörténik a baj, akkor tudják hogyan lássák el a sérülteket, súlyosabb esetben hová szállíttassák el őket a gondos és alapos ellátás érdekében.

Közös szakmai nevező

Dr. Vekszler Péter ezredes szerint alapesetben egy katasztrófa felszámolásában jó irányadót jelentenek az olyan NATO alapelvek, mint, a Major Incident Medical Management and Support (MIMMS), amit ma már a civil szervezetek is alkalmaznak világszerte. Ezen alapelv szerint a sikeres katasztrófaelhárítás alappillérei a CSCATTT rövidítés szerint a következők: Command and control, tehát a parancsnoki irányítás. Egy ilyen helyzetben nagyon fontos, hogy legyen egy vezetőegység, hiszen enélkül fennmarad a káosz. A rövidítés második betűje a Safety, ami a beavatkozó erők biztonságát fedi le, hiszen a mentő és egészségügyi egységek sem tudnak jól működni, ha ők maguk is kockázatnak vannak kitéve. Az alapelv harmadik pillére a Communication, azaz a kommunikáció rendje és biztosítása, ami nélkül megint csak kontrollálatlanul, jó eséllyel hasztalanul folynak a különböző mentési kísérletek. Ha mindezek biztosítottak, következhet az Assessment, vagyis a helyzet felmérése a pontos feladatok meghatározása érdekében. Végül pedig a konkrét feladatellátás három „T” betűje következik, vagyis Triage, Treatment és Transport, tehát a sérültek sérüléseik súlyossága szerinti osztályozása, állapotuk felmérése, aztán a kezelésük és végül az elszállításuk. Ez az irányelv tökéletes közös nevezőt, szakmai nyelvet alkotott a katonaorvosok, a HUNOR és a TEK mentőcsapatai között. Mint Vekszler ezredes kijelenti, ennek is köszönhető, hogy a magyarok úgy tudtak 17 embert megmenteni, hogy közben senki sem sérült meg a feladatellátás során. Várhelyi ezredes hozzáteszi: esetükben azonban az első három pont, vagyis az irányítás, a biztonság és a kommunikáció teljesen hiányzott a fogadó fél részéről a kiérkezésükkor, ami érthető, ha azt nézzük, hogy a magyar csapat a tragédia történte után alig több mint húsz órával már a helyszínen volt. Tehát számukra a feladatok felbecsülésénél kezdődött a fent részletezett irányelv, amit irányítóközpont hiányában saját maguknak kellett gyakorlatilag végrehajtani egy teljesen idegen környezetben.

Az orvosok hozzáteszik: a helyiek nagy örömmel és elismeréssel fogadták a magyar csapatokat és azt, hogy gyakorlatilag 24 órában folytatták a mentést. Nagyon sokat jelentett a törökök számára, hogy a HUNOR mentőcsoport tagjai minden esetben segítettek a hozzájuk fordulóknak. Még akkor is, amikor tudták, hogy az adott helyen szinte lehetetlen élő embert találni.

Tapasztalatok

Az elhangzottak alapján talán nem túlzás azt állítani, hogy a katonaorvosok nem kevesebbre vállalkoztak, mint ejtőernyő nélkül, bekötött szemmel a vaksötétbe ugrani. Dr. Mérai András alezredes megjegyzi: számukra ebben semmi különleges nem volt, mert nem az első ilyen bevetésükre vállalkoztak február 6-án. Az afganisztáni missziók tapasztalata például mindannyiukat megedzette. Ennek köszönhetően nem csak azt tudták pontosan, hogy a szűkös időkeret ellenére mit kell összecsomagolniuk, de kis túlzással csak le kellett emelniük a polcról a „bevetésre” váró hátizsákokat. Dr. Vekszler Péter ezredes azt is megemlíti, hogy ehhez a magas fokú készenléthez természetesen most, a törökországi kiküldetés tapasztalatai is hozzáadódnak és a katasztrófa sújtotta területen szerzett ismereteik tovább fogják tökéletesíteni például a szóban forgó zsákok összetételét. Mint rámutat: már Törökországban is összegezték a megfigyeléseiket és a készülő jelentésben ezeket mind ki is fejtik majd, hogy az elmúlt hat nap ne csak egy történet legyen, hanem egyben tanulság is annak érdekében, hogy a Magyar Honvédség egészségügyi szolgálata még gyorsabban, még célirányosabban tudjon reagálni, ha a jövőben bármilyen hasonló esettel találkozik.

A tapasztalatok sokrétűségét jellemezve dr. Pellek Sándor ezredes elmondja, hogy fontos szempont például a vakcináltság kérdése. Szerencsés volt a helyzet, mert ezúttal mindannyian rendelkeztek a szükséges oltásokkal, de a jövőre nézve is kiemelten kezelendő szempont lehet az, hogy mindig legyenek olyan kollégák, akik rendelkeznek például az ázsiai térséghez elengedhetetlen vakcinációval, hiszen nyilvánvalóan egy közvetlenül kiutazás előtt beadott oltássorozat még addigra sem fejti ki hatását, amire a csapat visszatér Magyarországra.

Dr. Vekszler Péter ezredes mindehhez hozzáteszi: logisztikai téren szükség lenne egy ilyen esetekben felhasználható, állandóan elérhető készletre, amit azonnal, az orvosi csoporttal egyidejűleg ki lehet juttatni a katasztrófában érintett területre. Hiszen Törökországban is bebizonyosodott, hogy csak az áll rendelkezésre, amit az ember a saját kezével bepakolt, amit magával vitt és ami vele együtt a helyszínre érkezett.

A tapasztalat-feldolgozás és a jövőt illető felkészítések témakörét érintve akaratlanul is szóba kerül az utánpótlás biztosítása is, hiszen arra a magasfokú képességre, amit a Magyar Honvédség ma szolgáló katonaorvosai biztosítanak a jövőben is szükség lesz. Amint arra a Törökországot megjárt csoport tagjai is rávilágítanak, egy ilyen kiküldetést pedig nem lehet tapasztalatok nélkül, csupán csak lexikális tudásra alapozni. Dr. Várhelyi Levente ezredes megjegyzi: egy ilyen mértékű feladatnál szükség van a sokéves – többek között missziós – tudásbázisra. Éppen ezért, segítve a jövő generációinak felkészülését, szükséges, hogy a most látottakat, átélteket is publikálják, feldolgozzák, elérhetővé tegyék mások számára is.

Hit és lélek

A katonaorvosok szerint a törökországi katasztrófához hasonló környezetben nem egyszerű érző emberként szakembernek maradni. Pedig muszáj, hiszen a bajbajutottak az ő tudásukra számítanak. Ettől függetlenül persze még a legtapasztaltabbakat is megérintették az olyan jelenetek, mint amikor konvojuk elé fekvők és a buszok ablakain kopogtatók azért könyörögtek, hogy a mentőcsapatok ne menjenek tovább, ott és azonnal nekik segítsenek megtalálni a romok alá szorult családjukat. A Magyar Honvédség orvosai elismerik, nehéz a döntés, hogy kinek nyújtsanak segítséget először.

A helyszínre érkezés pillanatát dr. Pellek Sándor ezredes azzal a felismeréssel írja le, mintha az Olajfák hegyének lábánál elterülő Getszemáni-kertet pillantotta volna meg, utalva az őket körülvevő olajfaligetre. Ezen gondolatot, érzést kibontva hozzáteszi: a bibliai helyszín, amire a török környezet emlékeztette, önmagában is egyfajta kapcsolat a Mennyország és a Föld, illetve az élet és a halál között, aminek relációjában talán a saját helyüket is megtalálták a katasztrófa nagy egészében, mint akik segíthetnek a rászorulókon és életet menthetnek. E hithez kötődő gondolat azért is fontos, mert - mint ahogy az orvos tisztek fogalmaznak - az egészségügy egzakt tudomány, aminek van határa, ami után már a legjobban felkészült szakember is csak egy felsőbb akarat bölcsességében bízhat.

A hithez hasonló fogódzók pedig elengedhetetlenek, hiszen ahogy az emberi szervezetnek is szüksége van a pihenésre, úgy az elmének és a léleknek is kell az időnkénti megnyugvás. Amint arra rávilágítanak, e téren mindenkinek más a megoldóképlete. Csábi alezredes úgy fogalmaz: a több missziót megjárt veteránok már jól ismerik a saját szervezetüket, tudják, mi az, ami a leginkább képes leoldani, kezelni a feszültséget és a felhalmozódó érzelmeket. Ilyen megoldóstratégia a humor is, aminek persze csak egymás között és csak belső körben engedtek teret, de mint mondják, a legegyszerűbb, komolytalan hangvételű hazai történet is hatalmas morálnövelő tud lenni ilyenkor. Ugyanebben a szűk körben fontos a látottak, átéltek kibeszélése is. Mint mondják, ezek azok a dolgok, amiket az otthon maradottak nem érthetnek teljesen, csak azok, akikkel együtt élték át. A gondolatok, érzések megosztása, kiadása viszont szintén nagyon sokat jelent a kiegyensúlyozottságban.

Márpedig a lelki egyensúlyra ezúttal is nagy szükség volt, hiszen sokszor nagyon nehéz döntéseket kellett tudni meghozniuk. Mert, bár korántsem azzal a sebességgel érkeztek be tömegesen a sérültek, mint egy afganisztáni katonai kórházba, jellegében a katasztrófának ugyanolyan ismertetőjelei voltak. Dr. Pellek Sándor ezredes hozzá is teszi a katasztrófa sújtotta területek egyik állandó és nagy igazságát, hogy a sérültek száma mindig meghaladja az ellátási kapacitást. Mindenkit sajnos nem lehet megmenteni. Ezért létfontosságú, hogy objektív döntések szülessenek az ellátás sorrendjét tekintve. Ez azt jelenti, hogy meg kell hozni azokat a súlyos döntéseket, hogy kinek is van nagyobb esélye a túlélésre, függetlenül attól, hogy felnőtt vagy gyermek az áldozat.

Testvérekké váltak

Összefoglalva a közel egyhetes kint tartózkodás tapasztalatait, érzéseit, dr. Vekszler Péter ezredes elismeréssel szól a HUNOR és TEK mentőegységeinek önfeláldozó munkájáról, összhangjáról és közvetlen, egymást segítő viszonyáról, amely kapcsán kijelenti, hogy „ott, arra a hat napra mi is testvérekké váltunk.” Dr. Csábi András alezredes hozzáteszi: „persze, nehéz volt eljönni otthonról nagy hirtelen, de valójában ki nem hagytuk volna.” Dr. Mérai András alezredes számára a misszió egyik legnagyobb tapasztalata, hogy sosem lehet hátradőlni, hiszen sosem tudni, mikor következik be a katasztrófa. Hozzáteszi: hamis gondolat azt hinni, hogy a minket körülvevő jólét örökkévaló. Korántsem biztos, hogy a tragédia mindig csak tőlünk távol következik majd be. E gondolatot kiegészítve dr. Vekszler Péter felidézi egyik ejtőernyős oktatója mondását, miszerint: a baj előtti pillanatban senki sem tudja még, hogy baj lesz. Ezért nincs más megoldás, mint folyamatosan készülni rá.