Atomfegyverek: fizikusi ellenkezéstől a teljes tiltásig

Az amerikai hadvezetés a II. világháború végén úgy döntött, hogy a Távol-Keleten atomfegyver bevetésével vet véget a harcoknak. Augusztus 6-án először Hirosimára dobtak le atombombát. A támadásban mintegy 240 ezer ember halt meg: 140 ezre azonnal életüket vesztették, míg 100 ezren a támadás miatt kialakult betegségekben pusztultak el. Három nappal később az amerikai légierő Nagaszaki ellen vetett be atomfegyvert. A támadásban 80 ezren azonnal meghaltak, míg körülbelül ugyanennyien szenvedtek valamiféle sugárbetegséget. A két pusztító erejű bombázást követően alig tíz évvel, 1955-ben Bertrand Russell filozófus-szociológus közzétette a róla és Albert Einsteinről elnevezett manifesztumot. A dokumentum az atomfegyverek elterjedésének veszélyeire hívta fel a figyelmet, arra szólítva fel a nemezeteket, hogy törekedjenek a konfliktusaik békés megoldására. A kiáltványt tizenegyen írták alá: a már említett tudós mellett például Max Born és Frederic Joliot-Curie fizikusok.

Ötvenmilliárd dollár

Mindezek ellenére a nagyhatalmak a hidegháború közepette egyre-másra hajtották végre kísérleti atomrobbantásaikat, fejlesztették fegyvereiket. Az Egyesült Államok és a Szovjetunió mellett Franciaország és Nagy-Britannia is folytatott ilyen jellegű kutatásokat. A világban azóta is számos helyen fejlesztenek ilyen fegyvereket. A szakirodalom ennek megfelelően több csoportra osztotta fel a világ államait az atomfegyver birtoklásának szempontjából. Az első kategóriába az úgynevezett atomhatalmak (Egyesült Államok, Franciaország, Kína, Nagy-Britannia, Szovjetunió, majd széthullás után a Független Államok Közössége, illetve Oroszország) tartoznak. Ezen államok közös jellemzője, hogy 1967. január 1-e előtt fejlesztettek ki atomfegyvert, illetve hajtottak végre kísérleti atomrobbantást. A következő kategória a küszöbállamok köre, melyek záros határidőn belül képesek kifejleszteni ilyen tömegpusztító fegyvert. Egyes elemzők ezeket az államokat több alcsoportra bontják: de facto atomhatalmak (India, Pakisztán, Izrael); jó útra tért küszöbállamok (Brazília, Dél-Afrika). A harmadik csoportot a potenciális küszöbállamok alkotják. Ilyen például Irán, vagy az utóbbi időben a rakétatesztjeiről elhíresült Észak-Korea.

Kétoldalú szerződések

A két állam arzenáljának jelentős csökkenése egyébként számos nemzetközi egyezménynek köszönhető. Ezek sorát az 1970-ben életbe lépett Atomsorompó Egyezmény nyitotta meg. A nukleáris fegyverek betiltását célzó dokumentum előkészítésének egyik érdekessége volt, hogy 1967-ben két szembenálló hatalom az USA és a Szovjetunió egymástól függetlenül, de lényegében ugyanolyan tartalmú egyezményt terjesztett be az ENSZ elé. A dokumentumot Moszkvában, Washingtonban és Londonban egy időben írták alá. Az Atomsorompó Egyezményben foglaltak betartásának ellenőrzés a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség feladata. Az ezt követő években a nukleáris fegyverek elterjedését főként kétoldalú, amerikai-szovjet szerződésekkel igyekeztek meggátolni. Ezek sorában az első a SALT I. szerződés volt 1972. májusában. Ezt még ugyanabban az évben követte a rakétaelhárító védelmi rendszerek korlátozásáról szóló szerződés volt 1972-ben. A következő nagy ugrás a hét évvel később, 1979-ben megkötött SALT II. szerződés volt.

A SALT I. egyben Richard Nixon és Leonyid Brezsnyev azt vállalták, hogy egyik állam sem telepít rakétaelhárító rakéta rendszert (ABM), kivéve egyet-egyet a saját fővárosa és a saját ballisztikus interkontinentális rakétái kilövőállásainak 150 kilométeres sugarú körzetében, legfeljebb 100-100 kilövőállással és ugyanennyi rakétaelhárító rakétával. A dokumentum arról is rendelkezett, hogy sem az USA, sem pedig a Szovjetunió nem fejleszt ki tengeri, mozgó szárazföldi, világűrbeli vagy légi támaszponttal rendelkező ABM-rendszereket. A SALT II-ben foglalt kétoldalú korlátozási kötelezettségek az interkontinentális ballisztikus rakéták (szárazföldi) indítóállásaira, a tengeralattjáró-fedélzeti ballisztikus rakéták indítóállásaira, a nehézbombázókra és levegő-föld osztályú ballisztikus rakétáikra szorítkoztak. A felek olyan mérvű korlátozásban – adott esetben csökkentésben – egyeztek meg, hogy ezek együttes száma a SALT-II szerződés hatálybalépésétől számított hat hónap után sem az Egyesült Államoknál, sem a Szovjetuniónál nem haladhatja meg a 2400 egységet, 1981. január 1-től pedig a 2250 egységet.

Részleges és teljes tiltás

Az atomsorompó egyezményt, illetve annak végrehajtását ötévente vizsgálják felül a részes államok. A következő mustrát 2010-ben New Yorkban tartják majd. Ezzel kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy az Európai Parlament egy jelentést adott ki, ami hangsúlyozza annak szükségességét, hogy tovább erősítsék a nukleáris fegyverek elterjedésének megakadályozásáról szóló szerződés mindhárom pillérét, nevezetesen a fegyverek terjedése elleni küzdelmet, a leszerelést és az atomenergia civil felhasználásával kapcsolatos együttműködést. A testület által jegyzett jelentés azt is leszögezi, hogy komoly aggodalomra ad okot, hogy a tömegpusztító fegyverek egyre könnyebben elérhetőek, s a radioaktív anyagok bűnszervezetek és terroristák kezébe kerülhetnek.AZ EP által jegyzett jelentés arról is szól, hogy az atomsorompó-szerződést aláíró, nukleáris fegyverekkel rendelkező államok vonakodnak attól, hogy nukleáris arzenáljukat csökkentsék vagy felszámolják. AZ EP 2008-ban a szegényített urántartalmú fegyverek elterjedése és használata ellen is felszólalt.