„Az ellenfelem biztosan a földre kerül”

Hogy került kapcsolatba a harcművészetekkel?

Édesapám Rétságon szolgált katonatisztként a páncélos ezrednél. A ’70-es években a birkózás és a cselgáncs még csak éppen hogy divatos sportágakká váltak. A Vörös Csillag Sportegyesületben kezdtem el birkózni, hiszen akkoriban nem volt más választás. 14 évesen az egri katonai kollégiumba kerültem „katkósként ", majd a Dobó Gimnáziumba jártam. Ott már közelebbről is megismerhettem a kyokushin karatét, hiszen Furkó Kálmán nyá. ezredes már a ’70-es évektől ebben a szakágban tevékenykedett. Miután végeztem a kollégiumban, sporttisztképzőre akartam jelentkezni – jó sporteredményeket értem el atlétikában, és más küzdősportokba is belekóstoltam. A politikai szelek azonban megváltoztak, de azt mondhatom, hogy szerencsémre, mert így a Testnevelési Főiskola nappali tanári szakán kötöttem ki (1990-től Magyar Testnevelési Egyetem – a szerk.) A főiskola után visszamentem a Dobó Gimnáziumba tanítani, ahol honvéd kollégisták osztályfőnöke voltam, majd az 1993-ban alakult Lenkey János Gimnáziumban aktív katonaként már testnevelési tisztként dolgoztam. Két évvel később a Bolyai János Katonai Műszaki Főiskolára mentem oktatótisztként, és megkezdtem tanulmányaim a Zrínyin, ahol doktori disszertációmat a közelharc-kézitusa témakörében írtam meg.

Ami ma is unikumnak számít a téma szakanyagainak tekintetében.

Úgy tudom, hogy NATO-szinten sem jelent meg ilyen had-és sporttudományi munka. A disszertációt – melynek pontos címe „A katonai közelharc-kéztusa kiképzés történeti áttekintése az I. világháborútól napjainkig és ennek várható hatása a Magyar Honvédség kiképzési rendszerére" – hadtörténészekkel és sporttörténészekkel közösen dolgoztunk ki. 2003-ban védtem meg a dolgozatot, mely egyébként később a Magyar Honvédség szakanyagává, majd szabályzatává vált. A ’70-es években ugyan közelharcot tanultunk, ám ez igen tág fogalom – hiszen közelharcnak nevezzük a páncélosok elleni küzdelmet vagy a vadászgépek összecsapását is – , így hát le kellett valahogyan redukálni, és pontosítani kellett a definíciót: minden közelharc kézitusa, de nem minden kézitusa közelharc. A mi értelmezésünk szerint a kézitusa azt jelenti, hogy a katona puszta kézzel vagy hideg fegyverekkel, a harcművészetek és küzdősportok rendszeréből kiválogatott elemekkel harcol. A feladat az ellenség ártalmatlanná tétele és az egyén túlélése – annak ellenére, hogy a küzdősportok, harcművészetek általában másról szólnak: a küzdősportoló általában bajnok akar lenni, a távol-keleti harcművészetben pedig elsősorban a testi-lelki harmónia jelenik meg. A katonák esetében a küzdelem mást jelent: mi mindig ellenségképben gondolkodunk, mások a szabályaink. A közelharc-kézitusa esetében roppant hatékonyak a technikák, melyek azonban nem a formai megjelenésen alapulnak. A békefenntartásban sok rendőri intézkedéstaktikai elem is megjelent, melyből jól látszik, szelídültek a technikai megoldások.

Milyen rendőri intézkedésre gondol itt pontosan?

Amennyiben az ellenőrző-áteresztő pontokon – béketámogató hadműveletekben vagy hadműveleti területeken –  nem együttműködő, vagy aktív ellenállóval találkoznak az éppen igazoltatást végző katonák, akkor úgy kell elfogni az illetőt, hogy utána ki lehessen hallgatni, magyarul sértetlenül kell őt „leszállítani". Míg a kezdeti időszakban egy felderítő katonának kifejezetten az ellenség megsemmisítése volt a cél, addig jelenleg az ártalmatlanná tétel a legfontosabb feladat.

Meg lehet azt pontosan határozni, mely korban és hadseregben bukkant fel először a harcművészetekben a kézitusa?

Az igazi kézitusáról már a középkorban születtek leírások, ám Rákóczi óta használják aktívan. Fontos kiemelni, hogy a kézitusa nem a Távol-Keletről érkezett Európába, hanem itt alakult ki. A középkori lovagok már igen fiatalon, nagyjából hat éves korukban lovagi nevelésben részesültek, és naponta tanulták a lovaglás, az íjászat, a kardforgatás, és a páncélban történő mozgás fortélyait. Míg a lőfegyver nem jelent meg, hideg (szúró-, vágó-, szál-, vagy sújtó-) fegyverekkel harcoltak. Az igazi kézitusa a test-test elleni küzdelemről, és a hideg fegyverek használatáról szólt. Ennek klasszikus példája tehát a lovagi hadviselés. Komoly dokumentumok léteznek arra vonatkozóan, hogy az európai csatatereken milyen sokszor használták a kézitusát: írásos lelet igazol például egy olyan esetet, mely során egy sisakrostélyba 10-15 méterről dobták bele a csatacsillagot.
A közelharc-kézitusa önvédelmi vonatkozása szintén a középkorra nyúlik vissza, mikor a céhek különböző vívóiskoláiban tanulták az önvédelmi fogásokat. Európában számos német-alföldi mester munkájából, metszeteiből visszaköszönnek a dobások, technikák, ami a távol-keleti harcművészetben nem lelhető fel. Fontos azonban hangsúlyozni: a Bushido (a harcos útja, vagyis a japán harcosok kódexe) fegyelem és a küzdeni akarás átvehető, ám mindig azt mondom a tanítványoknak, hogy más a vallás, más a szokás, és nagyon nehéz Európában szamurájnak lenni.

Különböző országok seregeinek speciális kiképzésein vett részt. Milyen fortélyokat tanult a külföldön alkalmazott technikákból, módszerekből?

Görögországban vízi kiképzésen vettem részt, ahol az oktatás közelharc-elemeket is magába foglalt: evakuációs gyakorlaton és szárazföldi rajtaütésen is gyakorlatoztam. Jártam a cseh haderőnél, Belgiumban pedig egy Hercules C130-as gépből ugrottunk ki az ejtőernyős képzés során. De ahány ház, annyi szokás, és nincs sok újdonság a nap alatt. Apróbb kulturális különbségek ugyan fellelhetők az egyes országok technikáiban, de alapvetően mindenhol ugyanaz a módszer. Ha a világ több pontján használnak egy technikát, akkor az működőképes, hiszen több háborúban lezsűrizték azt. De mindenütt felüti fejét a divat: dolgoztam együtt amerikai katonákkal, akikre igen jellemző, hogy mindig egy-egy kuriózumot emelnek ki, így egy időben a karate, a majd Bruce Lee-korszak idejében a kung-fu, aztán a koreai irányzat dominált. Egy biztos: a katona felszerelésben igen korlátozott mozgásokra képes szemben az imént említett harcművészeti ágakkal, így mivel más adottságú katonáról van szó, a jövő az, hogy egyénre szabottan képezzük ki a tanítványokat, a tömeghadseregek kora lejárt.

Az önkéntes haderő megjelenése óta történt változás a közelharc-kézitusa technikái szintjén? A sorkatonák annak idején mást tanultak?

Nincs, és nem is lehet nagy különbség abban, hogy milyen harcművészeti elemek kerülnek súlyozás alá egy-egy korszakban, ám természetesen ezt a kérdést mindig meghatározza az adott szakág vezető egyénisége. Mikor Furkó Kálmán kyokushint gyakorolt, akkor a seregben mindenki azt tanulta. Előtte az ökölvívás és a judo számítottak a fő csapásiránynak. Aztán megjelentek a komplex harcművészetek, mint a ju-jitsu vagy a kempo, az újabb ütő, rugó és dobó technikákkal együtt. Ugyan napjainkban is felbukkant már egy-egy divatosabb ág, mint például a krav-maga (az izraeli haderő technikája), de azt hiszem, minden divatirányzatban van némi hiányosság. Azt gondolom, hogy a Magyar Honvédségnek nem kell letennie a voksot semmilyen harcművészeti stílus mellett, mint például ahogy tette azt a svéd és a lengyel haderő, akik egy az egyben átvették a krav-maga stílusát. A közelharc-kézitusa tág fogalom, melyben benne van az összes küzdősport harcművészeti elemének használható része. Ha egy adott felderítő zászlóalj katonájának egy jiu-jitsuval egybekötött karate elemet mutatok be, azt azért teszem, mert számára ahhoz a feladathoz azt a technikát kellene alkalmazni, de a rendész képzésben már más módszereket tanítok. Széles repertoárra van tehát szükség, és igazítani kell a technikát az adott személy feladatához, felszereléshez és habitusához is. Jó példa erre az ún. saját fejlesztésű, ún. „combat csípődobás" – a tanítványaim nevezték el így -,  ami négy dobástechnika ötvözete. Ez a kombináció roppant gyors és hatékony, és az ellenfelem biztosan a földre kerül.

Hogyan épül fel az oktatás?

A katonai közelharc-kézitusa kiképzése során nem övfokozatokat adunk, hanem komplexeket tanítunk – ezt a szovjet haderőben is alkalmazták, de a mi vizsgarendszerünk is ilyen, és a szerződésesek kiképzésén túl a HOSOSZ (Honvéd Sportegyesületek Országos Szövetsége) több szakosztályában is ugyanúgy fellelhető a tagozódás. Az első szint az alapképzés, a kettes szinten kombinált technikákat tanítunk csaknem kilenc hónapig – ez már középszintű tudást ad. A hármas szinten már fegyvereket is tudni kell alkalmazni. A negyedik szinten a katonák már a túlerő elleni küzdelmet tanulják különböző közegekben – így extrém körülmények között, vízben, vagy épp kutyák ellen -, és megtanulják a kés elleni technikákat is – ez már kőkemény profizmus. Egy katonát az teszi katonává, ha tud lőni, verekedni, valamint ha megfelelő öntudata van – utóbbival a civil nem rendelkezik, ehhez tehát a legjobb és egyébként legolcsóbb módszer a közelharc-kézitusa kiképzés.

Magának a mesternek mennyit kell gyakorolnia, hogy szinten tartsa tudását?

Kezdő tisztként tanítva tanultam jómagam is. Szerencsére jelenleg Szentendrén oktatói szakértői feladatokat látok el, fiatalok között vagyok és új ingerek érnek, de magamra sokkal kevesebb időm van. Nem vagyok versenyzéspárti, de azt mondom, még mindig jobb, ha a katona egy versenyen méretteti meg magát – és esetleg találkozik egy erősebb ellenféllel -, mintha ez Irakba vagy Afganisztánban történne meg. Éppen ez a cél vezérelt a Magyar Honvédség közelharc-kézitusa bajnokságának megszervezésében is, amely idén július elsején immár kilencedik alkalommal kerül megrendezésre.

Megkérdezhetem, hogy az orrán található sérülés egy küzdelem eredménye?

Véletlenül sem (nevet). Ugyan egyszer egy háromnapos menetgyakorlaton történt sziklás ereszkedés után mindkét bokaszalagom elszakadt, ám ezt a sérülést egy egyszerű biciklis bukás alkalmával szereztem. A gyakorlás során mindig vigyázunk egymásra, ám ha a verekedés „élesben" zajlik, akkor most nem csak ekkora sérülést látna rajtam, hanem  mindenütt
kék-zöld lennék.

Használta már a technikát így, „élesben"?

Azt szoktam mondani, hogy az igazi közelharc első tesztjei mindig az utcán történnek. Én is viselek bicskanyomot magamon még ifjú koromból – ott és akkor sem volt előre megírt forgatókönyv. Ma már van annyi rutinom, hogy kerüljem ennek a lehetőségét. Természetesen nem titok, annak idején a rendőrség különleges szolgálatának tagjai közül sokan jártak hozzám oktatásra, és teszik ezt mind a mai napig. A lényeg az, hogy mindig kapok visszajelzést arról, hogy bizony ez működőképes technika.

A női katonák hogyan viszonyulnak a közelharc-kézitusa kiképzéshez?

A lányok nagyon jól járnak, ha velem találkoznak a seregben: a Testnevelési Egyetem elvégzése után annak idején mindössze 60 kilogramm voltam, a tőlem 20-30 kilóval nehezebb sporttársam mégsem ütött ki, tehát az én fizikai adottságaimhoz mérten tanultam meg a technikákat. Átélem a könnyebb súlyú nők helyzetét, így meg is tudom őket tanítani a technikákra. Nagyon fontos, hogy nőknek, férfiaknak egyaránt gyorsabbnak, agresszívabbnak kiszámíthatatlanabbnak kell lenni. Hozzáteszem: a közelharc-kézitusa nem csak a bunyóról szól. Sokat megyünk terepre, ereszkedünk, menetgyakorlatozunk, megtanuljuk az álcázást, túlélési ismeretekre teszünk szert. Aki nem jön el velem ilyen hétvégi kiképzésekre, nem is kapja meg a fokozatát.
A puding próbája az evés!
Megfelelő kondicionális képességek nélkül a kézitusa csupán mozgásgyakorlat, de nem hatékony harci eljárás.
A mottóm a mai napig is megegyezik azoknak a profiknak a hitvallásával, akik sokat bizonyítottak: „Eddz keményen, harcolj könnyedén!"