Az utolsó offenzíva: a rigómezei csata – 1448. október 18-19.

A várnai csatavesztés (1444) és a király
I. Ulászló halála után szó sem lehetett
az oszmánok elleni offenzív stratégia azonnali
folytatásáról. Hunyadi János hadvezér azonban
nem adta fel korábbi meggyőződését, és
csak helyzetének megszilárdulására várt, hogy
ismét a saját területén próbálja térdre kényszeríteni
az ellenséget.

Hunyadi a várnai csatából már mint az
ország egyik leggazdagabb, de mindenképpen
a legtekintélyesebb embere tért haza. Az
1445. májusi országgyűlésen még csak a rend
fenntartásával megbízott hét főkapitány egyikének
választották, de Erdélyben és a környező
megyékben már az ország teljhatalmú uraként
intézkedett. 1445 őszén a havasalföldi
fejedelemmel szövetségben, burgundi hajók
támogatásával villámhadjáratot vezetett az
Al-Dunához, ahol sikertelenül ostromolták
Kisnikápoly várát. Ezután Hunyadi a Szlavóniát
megszállva tartó Cillei grófok ellen
vezetett hadat (1446. április–május), majd,
immár mint az ország kormányzója, 1446
késő őszén Frigyes német királyt próbálta
erővel rászorítani az elfoglalt magyar területek
kiürítésére. Katonai szempontból egyik
akciója sem volt sikeres, de hadvezéri nimbuszát
csak átmenetileg tépázták meg. 1447
folyamán sikerült kiegyeznie Frigyessel, a
Cilleiekkel, valamint az ország északnyugati
részeit V. L ászló nevében megszállva tartó
cseh Jiskrával, s így biztosította egy újabb törökellenes
hadjárat belpolitikai feltételeit.

Hunyadi kormányzó 1447 folyamán a pápát
és az európai hatalmakat próbálta együttműködésre
ösztönözni, nem sok sikerrel.
Egyedül Aragóniai Alfonz nápolyi királlyal
sikerült egy konkrét tervben megállapodnia.
Alfonz százezer arany fizetését vállalta 16 ezer
zsoldos felfogadására, Hunyadi ugyanennyi
katona kiállítását ígérte, s ennek az erőnek
kellett volna, havasalföldi segítséggel, kiűznie
a törököket Európából. A tervből nem lett
semmi, bár Hunyadi még a magyar királyságot
is felajánlotta Alfonznak. Sikerült viszont
megújítani a szövetséget az albán Kasztrióta
Györggyel, aki évek óta sikerrel állt ellen az
oszmán nyomásnak. Ugyancsak számíthatott
Hunyadi a havasalföldi vajda támogatására,
akit 1447–48 telén fegyveres erővel maga
segített a trónra jutni. Nagy veszélyt jelentett
viszont Brankovics György szerb despota
hozzáállása, akit 1444 óta egyre mérgesedő
konfliktus állított szembe Hunyadival, és akinek
ellenséges magatartása az egész hadjárat
kudarcával fenyegetett.

A hadjárat finanszírozására szokás szerint
adót vetettek ki, négy telkenként egy aranyforint
értékben. A zsoldkiutalások ugyanúgy történtek,
mint a korábbi hadjáratok alkalmával:
a rendkívüli adó és más jövedelmek terhére a
toborzók előre kapták meg a megfelelő számú
fegyveres kiállításához szükséges pénzt. A sereg
felszereléséről Hunyadi részben szűkebb
uralmi területén, Erdélyben gondoskodott
(helyi tisztjei szerezték be például a szükséges
mennyiségű lópatkót, patkószeget, csavarokat
stb.), de a többi város segítségét is igénybe vette.
Főleg szekerek és ágyúk, köztük mozsarak
gyártását és szállítását kérte. A szekerek száma
állítólag elérte a kétezret.

A hadsereg szerkezete tükrözte a várnai
katasztrófa tanulságait. Bár a balkáni népek
mozgósítása ezúttal is a hadjárat céljai között
szerepelt, Hunyadi minden eshetőségre készen
jelentős létszámú gyalogságot szerelt föl.
Egy kortárs forrás számukat hatezerre teszi.
A gyalogság könnyű felszerelése (kézipajzs, íj,
kard) arra utal, hogy ütközet esetén támadó
feladat várt rá. Az esetleges védelmet maguk a
szekerek, illetve a rájuk szerelt kis kaliberű lövegek
(úgynevezett cerbottana) voltak hivatva
biztosítani. Az ágyús szekerekre és a gyalogságra
várt útközben a lovasság fedezése, főleg
folyami átkelések során. A sereg gerincét azonban
változatlanul a páncélos lovasság alkotta,
amelynek létszáma mintegy 15 ezer fő lehetett.
Mindezt kiegészítette a nagyjából 8 ezer, zömmel
havasalföldi könnyűlovas. A sereg összlétszáma
30 ezer fő körül mozgott, de nemcsak a
létszáma volt nagyobb, mint négy évvel korábban,
hanem a szerkezete is kedvezőbbnek tűnt
egy támadó hadjárat szempontjából. Sikere
azonban ugyanúgy a meglepetésen és a balkáni
népek segítségén múlt, mint 1444-ben.

A haditervről nem sokat tudunk. Hunyadi
célja állítólag az volt, hogy egyesül Szkander
bég albán csapataival, és együtt vonulnak tovább
Szaloniki elfoglalására. Ezért Nišnél,
ameddig az 1443-ban is követett útvonalon
haladt, nyugatnak, majd délnek fordult, és a
Toplica völgyében nyomult a Rigómező felé.
Egyes források szerint az 1444-ben cserben
hagyott Brankovics György szerb despota
elárulta haditervét Murád szultánnak, így a
meglepetés elmaradt. Valójában a szultánnak,
aki már nyár derekán
értesült Hunyadi előkészületeiről,
bőséges ideje
volt, hogy felkészüljön a
magyar sereg lehetséges
lépéseire, és felderítői elől
aligha lehetett titokban tartani
egy 30 ezer fős sereg
mozgásának irányát. Csapatait
Szófiában gyűjtötte
össze, ahonnan szükség
esetén bármerre be tudott
avatkozni. Murád a teljes
haderejét mozgósítani
tudta, így nehéz elképzelni,
miféle meglepetésben
reménykedett Hunyadi.
A magyar fővezér, bár tudta,
hogy a szultán Szófiában
készül, mégis fedezetlenül
hagyta a sereg hátát, s
erre a tragikus hibára csak
egy magyarázatot találunk:
súlyosan alábecsülte az oszmánok erejét, és
még mindig hitt abban, hogy balkáni szövetségeseinek
csapataival egyesülve egyetlen csatában
képes lesz megtörni őket. Alighanem ez
a tragikus tévedés hagyott nyomot a Hunyadival
ellenséges, de az oszmánok elleni háborút
őszintén támogató Aeneas Silvius Piccolomini
megállapításában, aki szerint Hunyadi „mindenkinél
különbnek tartotta magát, és megvetette
ellenfeleit, mintha asszonyok lennének".
Tény, hogy sem a hosszú hadjáratban a szultán
visszavonulása miatt, sem a várnai csatában
a keresztény flotta kudarca, majd a király
váratlan halála miatt nem tudott a saját maga
által választott feltételek mellett szabályos csatát
vívni az oszmán hadsereggel, így a döntő
csatára alapozott stratégiája megalapozottnak
tűnhetett. Egészen október 18-ig.

A magyar sereg szeptember 28-án hagyta
el a Duna melletti táborát, és két héttel később
már a rigómezei fennsík északi peremén állt.
Mivel egy-két nappal később a szultán serege is
megjelent ugyanott, de már a keresztények hátában,
ez azt jelenti, hogy Murád már azelőtt
elhagyta Szófiát, hogy Hunyadi irányváltásáról
értesült volna. Más szóval a török oldalon biztosan
nem volt szó meglepetésről: gyakorlatilag
ugyanolyan tudatos hadmozdulatot hajtottak
végre, mint 1444-ben, és ugyanolyan kényszerhelyzetbe
szorították a magyar sereget, mint
Várnánál. Nincs kizárva ugyanakkor, hogy a
szultán csellel csalta be Hunyadit a rigómezei
fennsíkra. Egy kortárs forrás szerint ugyanis
„bár tudta, hogy ő az erősebb, mégis menekülést
színlelt". Vagyis, akárcsak 1443-ban,
több kisebb kontingenst küldött a keresztény
sereg elé, amelyek azt állandó hátrálással egyre
délebbre csalták, miközben a török fősereg
a hátukba került. Bárhogy is történt, a török
sereg felbukkanása után Hunyadi, akárcsak
1444-ben, kénytelen volt csatát vállalni. Megtehette
volna ugyan, hogy erőltetett menetben
tovább vonul dél felé, hogy mielőbb egyesülni
tudjon az albánokkal, de ebben az esetben a
sereg utánpótlását helyben kellett volna megoldania,
és vereség esetén teljesen kiszolgáltatja
Magyarországot az oszmánoknak.

A csata helyszínéül szolgáló Rigómező,
szerbül Kosovopolje, egy nagyjából 40 km
hosszú, 14–17 km széles fennsík, amelyet körül
800–1000 méter magas, szelíden emelkedő
hegyek határolnak. A síkságon a Sitnica
folyó kanyarog keresztül, amelybe a környező
hegyekből több patak – köztük legészakabbra
a Lab – ömlik. A Rigómező a Nyugat-Balkán
legfontosabb közlekedési útjainak találkozási
pontja volt, legjelentősebb települése már
a középkorban Priština, egykor szerb királyi
székhely. A síkság nem volt teljesen sík, hanem
kisebb-nagyobb dombok tagolták, amelyek között
kisebb lapályok terültek el. A legnagyobb
a Rigómező északi részén, a Lab patak alsó
folyása mentén húzódott. A lapályt délkeletről
egy földhát határolja, amelynek keleti szélén
állt az 1389. évi rigómezei csatában meghalt
I. M urád szultán síremléke. Itt, alighanem
éppen a patak völgyében táborozott seregével
Hunyadi, amikor a szultán megérkezéséről értesült.
A török sereg a Lab völgyéből Priština
felé vezető úton, Murád sírjától néhány kilométere
keletre haladt, azzal fenyegetve, hogy
megszállja a stratégiai fontosságú dombot.
Hunyadi érzékelte a veszélyt, és lovasságával
kemény harcban elfoglalta a magaslatot.
A dombon állította fel szekérvárát, és körülötte
helyezte el seregét, egyértelműen támadó
harcrendben. A domb elfoglalása és a tábor
felállítása október 17-én történt. A magyar sereg
így elszakadt ugyan az ivóvíz-utánpótlástól,
de a dombról lefelé indítandó lovasroham
nagyobb sikerrel kecsegtetett. A török sereg a
lapály északi részén, a magyarok korábbi helyén,
a Lab patak mellett foglalt állást.

Az oszmán sereg komoly számbeli fölényéhez
nem fér kétség. Török forrásokból tudjuk,
hogy a szultán a janicsárok, a lovas zsoldosok,
az ázsiai és európai lovasság és az akindzsik
mellett az aszabokat is mozgósította, sőt nomád
tatárokat is segítségül hívott. Az egyik török
történetíró csak az aszabok számát tízezerre
teszi, az akindzsik legalább ennyien lehettek,
a janicsárok és a portai zsoldosok minimum
hatezren, az anatóliai és a ruméliai lovassággal
és a mozgósított balkáni helyőrségekkel együtt
tehát legalább ötvenezer főre tehető az oszmán
sereg létszáma. Ezt az erőt Murád a hagyományos
módon állította fel. Középen álltak a
janicsárok és a gyalogos aszabok, előttük fedezékekben
felállítva a tüzérség. A két szárnyon
helyezkedett el az anatóliai, illetve a ruméliai
lovasság, valamint az akindzsik. A sereg hátul
a málhából formált táborerődre támaszkodott.
A táborban lévő lovászokat, tevehajcsárokat és
más kisegítő személyzetet a szultán felfegyvereztette,
és néhány ezer főnyi reguláris katonaságot
is adott melléjük.

A szemben felálló magyar sereg tagolódása
távolról sem világos. Bizonyos, hogy a középet
Hunyadi páncélos lovasai foglalták el, és
mögöttük, a szekérvár előtt állt a támadó gyalogság.
Valószínű, hogy a centrumban kaptak
helyet azon bárók bandériumai is, akik később
elestek az ütközetben. A szárnyakon vegyes
lovasság helyezkedett el, elöl a könnyűlovasok,
köztük a havasalföldi segédcsapatok, mögöttük
a páncélos lovasok. A szárnyakat irányító
vezérek személyéről nincsenek megbízható
adatok. Annyi bizonyos, hogy a seregben több
komoly harci tapasztalattal rendelkező báró is
alkalmas volt erre a szerepre, így Hunyadi
sógora, Szentgyörgyi Székely János mellett
Tallóci Frank volt bán, Marcali Imre vagy
Bebek Imre. Hunyadi a szekérvárat ugyanúgy
megerősítette, mint a szultán: a szekereket
láncokkal egymáshoz erősítették, az ágyúkat
részben magukra a szekerekre, részben pedig
közéjük a földre állították. A hatalmas szekérvárnak
adott esetben az egész visszavonuló sereg
menedékeként kellett szolgálnia.

A csatát a már említett Aeneas elbeszélése
szerint különös közjáték előzte meg. Mivel a
történetet Cillei Ulrik gróftól hallotta, akihez
viszont az apósától, Brankovics György szerb
despotától jutott el, nem lehet puszta találgatásnak
tekinteni. E szerint a csata előtt nyolc
török főember jelent meg a keresztények táborában,
és „az emberi vér kiontásától borzadván"
békét és százezer arany hadisarcot ajánlottak.
Ha tényleg így történt, nyilván a keleti
hadviselésben megszokott cselről volt szó,
amelynek célja az ellenfél elbizakodottságának
növelése lehetett.

Maga a csata október 18-án reggel kezdődött.
Valószínű, hogy a magyar bal és jobb
szárny egyszerre lendült támadásba, s rohamuk
elől az anatóliai és ruméliai hadtest is
meghátrált, de nem fejvesztve, hanem előzetes
terv szerint. Szó sem volt tehát valamiféle
pánikszerű menekülésről: a török történetírók
is csak azért beszélnek „vereségről", hogy a
későbbi diadalt még jobban felnagyítsák. Egy
későbbi forrás szerint a törökök ekkor ugyanolyan
bekerítő manővert alkalmaztak, mint a
várnai csatában. Ugyanaz a Turkhan bég, aki
1443-ban az akindzsikat vezette, a magyar bal
szárny hátába került, és a visszaforduló anatóliai lovassággal együtt felmorzsolta a harapófogóba
került keresztény csapatokat, köztük a
havasalföldieket. Az sem kizárt, hogy utóbbiak
komolyabb ellenállás nélkül megadták magukat.
A jobb szárny lovasságáról forrásaink
teljesen hallgatnak; valószínű, hogy a visszaforduló
ruméliai lovassággal vívott harcban
felmorzsolódott, maradékai pedig a centrum
pusztulása után már nem tudtak érdemben beleszólni
a csata menetébe.

A szárnyakon végrehajtott lovasroham látszólagos
sikere nyomán Hunyadi támadásra
indult a centrumban álló aszabok és janicsárok
ellen páncélos lovasaival, a török krónikások
emlegette „vasfallal", nyomukban a könnyű
fegyverzetű támadó gyalogsággal. A törökök
égő tevékkel és nyílzáporral igyekeztek megzavarni
a rohamot, majd fegyelmezetten végrehajtott
szétválással utat nyitottak a keresztény
lovasságnak. A roham a poggyászból és szekerekből
formált erődített tábornál elakadt, s
a török gyalogság a megzavarodott lovasság
hátában a páncéllal nem védett lovakat kezdte
öldösni. A megtorpanó sorokat a mögülük
érkezők tovább nyomták, így egymást taposták
el. A lovaiktól megfosztott lovasok egy része
átvágta magát, és egy közeli faluban keresett
menedéket, amelynek házait a törökök rájuk
gyújtották. A centrumban elszenvedett óriási
magyar veszteségeket mutatja az elesett bárók
névsora: holtan maradt a csatatéren Bebek
Imre és László, Marcali Imre, Tallóci Frank,
Szécsi Tamás, Losonci Benedek, Alsólindvai
Bánfi István és bandériumaik sok-sok ismeretlen
katonája.

Hunyadi szerepéről semmit nem lehet tudni:
későbbi török történetírók szerint visszaverekedte
magát a szekértáborba, mások szerint
már ekkor Szerbia felé menekült. Utóbbit
támasztja alá, hogy a kormányzó valóban
Brankovics fogságába esett, márpedig másnap
a szekérvárból már aligha tudta volna észak
felé átvágni magát a győztes török hadseregen.

Nem világos, hogy a lovasság rohama nyomán
előrenyomuló keresztény gyalogság még a
keletkezett résbe hatolt be, vagy az ismét összezáró török gyalogság falába ütközött. Csak
annyi bizonyos, hogy kegyetlen kézitusa bontakozott
ki, amely csak alkonyatkor ért véget.
Ekkor a gyalogság maradéka visszavonult a
szekérvárba, és a szekerekre szerelt ágyúk fedezékében
várta a török rohamot. Nem kizárt,
hogy a lovasság egy csekély része ugyancsak
visszaverekedte magát a megerősített táborba,
de az puszta történészi fikció, hogy október
18-án este még a magyaroknak állt a zászló,
és másnap a szultán csak friss csapatok bevetésével
tudott felülkerekedni. Az október 19-én
kezdődő harcban már egyetlen forrásunk sem
szól magyar lovasságról.

A csata ugyanis, akárcsak 78 évvel később a
mohácsi, a lovasroham kudarcával véglegesen
elveszett: a lovassági támogatástól megfosztott
gyalogságnak esélye sem volt arra, hogy átvágja
magát a török seregen. Hunyadi beszámolója
szerint egész éjjel „gépekkel" lőtték egymást,
de az előző nap eseményeiből egyértelmű,
hogy itt már nem egyenlő erők tüzérségi párbaja
zajlott. Szó sem volt tehát arról az éjszakai
rajtaütésről, amelyet Hunyadi a szekérvár
és lovasai élén a janicsárok ellen intézett volna.
Ezt egy később dolgozó görög történetíró,
Laonikos Chalkokondylas szőtte bele művébe,
és tőle került át a magyar hadtörténeti irodalomba.
Az igazságot azonban az egyik török
elbeszélő világítja meg. A török gyalogság az
éj leple alatt egy nyíllövésnyire megközelítette a
keresztények szekértáborát, és innen lőtték őket
ágyúkból és puskákból, amit onnan a szekerekre
szerelt ágyúkból viszonoztak. A tüzérségi tűz
célja nem annyira tényleges veszteségek okozása
volt, hanem sokkal inkább a védők pihenésének
megakadályozása, amint erre Hunyadi egy
megjegyzése is utal. Október 19-én hajnalban
aztán olyan közelről indították a végső rohamot
a törökök, hogy a szekértábor védői már nem
tudták hasznát venni ágyúiknak. Lándzsákkal
és kardokkal felszerelve törtek be a szekértáborba,
és öldöklő küzdelemben felőrölték az
ellenállást. A „németek és csehek", vagyis a
gyalogság egy szálig ott veszett.

A törökök győzelmét szokás rendkívül véresnek
tekinteni, de a sok tízezer halott, amelyről a
nyugati krónikások hírt adnak, a legendák világába
tartozik. A kemény kézitusát vívó janicsárok
közül bizonyára sokan estek el, és jelentős
veszteségei lehettek a szpáhiknak is, de a halottak
száma így sem tehető tízezernél többre.
A magyar sereg veszteségeit ugyancsak nehéz
felbecsülni. A gyalogság mellett a legnagyobb
veszteséget a centrumban rohamozó lovasság
szenvedte el. Itt haltak meg a fentebb felsorolt
bárók, és valószínűleg a bandériumaikban szolgáló
lovasok jelentős része is. Kevesebb lehetett
a halott a szárnyakon, ahol a harcérintkezés rövidebb
ideig tartott, és a menekülés esélye is
jobb volt. Mindent összevéve a nyolc-tízezer
főnyi veszteség megalapozott becslésnek tűnik.
Nagyon sokan estek menekülés közben fogságba:
Rozgonyi Sebestyént például évekkel
később a genovaiaktól váltották ki.

Fogságba esett maga Hunyadi kormányzó
is, akit Brankovics emberei Szendrőbe vittek.
A despotának jó oka volt haragudni Hunyadira,
és most elérkezettnek látta az időt a bosszúra. Engedélyezte Hunyadinak, hogy érintkezésbe
lépjen a Magyarországot kormányzó
bárókkal, akik Hunyadi megmenekülésének
és elfogásának hírére Szegeden gyűltek össze, és tárgyalásokat kezdtek a despotával.
Brankovics igen kemény feltételeket szabott:
Hunyadinak vissza kellett adnia a despota
magyarországi birtokait, kisebbik fiát, Mátyást
eljegyezte Brankovics unokájával, Cillei Erzsébettel,
végül nagyobbik fiát, Lászlót túszul
hagyta Szendrőn. Magyarország kormányzója
csak e feltételek teljesítése után, decemberben
hagyhatta el a despota udvarát. Hunyadinak
természetesen eszében sem volt a megállapodás
teljesítése, de a vesztes csata miatt megrendült
politikai helyzetében egyelőre nem is
gondolhatott visszavágásra.

A rigómezei csatavesztés katonai szempontból
véglegesen bebizonyította, hogy a döntő
páncélos lovasrohamra épülő magyar taktika
nem eredményes a rugalmas szétválást alkalmazó,
fegyelmezett janicsárok és a hasonló
taktikával harcoló, nagyszámú török lovasság
ellen. Ilyen sereggel szemben csak sokkal nagyobb
számú, állandóan fegyverben tartott,
gyakorlott gyalogság, valamint ugyancsak jelentős
nagyságú könnyűlovasság vehette volna
fel a győzelem esélyével a harcot, ilyenek fegyverben
tartására azonban Hunyadi Magyarországának,
ellentétben az Oszmán Birodalommal,
nem voltak meg a pénzügyi forrásai.
Éppen ezért a döntő csatára építő Hunyadiféle
koncepció akkor sem lett volna megvalósítható,
ha a magyar seregnek valami szerencsés
véletlen folytán sikerül nyílt mezei csatában
megverni az oszmán sereget. A szultánnak
ugyanis, és ezt Nándorfehérvár példáján is
látni fogjuk, még szinte teljes gyalogságának
pusztulása és a lovasság súlyos vesztesége után
sem okozott gondot, hogy hadseregét néhány
év alatt hasonló harcértékű katonákkal töltse
fel. Nem véletlen, hogy 1448 után a mindenkori
magyar hadvezetés soha nem próbálkozott
többé azzal, hogy a saját területén, egyetlen
döntő csatában próbálja megroppantani az
Oszmán Birodalmat.

A részlet Pálosfalvi Tamás: Nikápolytól Mohácsig
1396–1526 (Zrínyi Kiadó, 2005)
című könyvéből való