Bi-szan, a japánok réme

Az Amerikai Egyesült Államok légierejénél 1944-ben, a második világháború végső szakaszában állították szolgálatba a harcok legnagyobb katonai gépét, a Boeing B–29 Superfortress nehézbombázót. Méretei, teljesítményadatai messze felülmúlták a kategória többi repülőjét. Törzsének hossza 30,2 méter, magassága 8,3 méter, szárnyának fesztávolsága 43,1 méter,maximális felszállótömege 60,56 tonna volt. Meghajtásáról négy, 2200 lóerős Wright R–3350–23 típusú motor gondoskodott. A gép törzsét hermetizálták, így akár 10 000 méternél magasabbra is emelkedhetett, csúcssebessége elérte az óránkénti 547 kilométert. Védelméről nyolc (távvezérelt lövegtoronyba épített) .50 kaliberű nehézgéppuska, továbbá a faroklövész állásába telepített 20 milliméter űrméretű gépágyú gondoskodott.

Fejlesztés bökkenőkkel

A B–29-es fejlesztése előre nem látott nehézségekbe ütközött, a folyamatot számos tragédia kísérte. A mérnököknek és a tesztpilótáknak elsősorban a motorok túlhevülése és lángra lobbanása okozott gondot. A problémát orvosolandó, a Wright szakemberei módosítottak a kenésen és a motorgondolák belső terelőlemezein (utóbbival több hűtőlevegőt juttatva a hátsó hengersorhoz), de a pilóták is kialakították a motorok kímélésének különböző eljárásait.

A kérdést megnyugtatóan végül mégis a motorcsere oldotta meg: a B–29D/B–50-es modelleknél a Wright konstrukcióját a 3500 lóerős Pratt&Whitney R–4360 Wasp Major váltotta, de mivel időközben a harcok véget értek, ez a típus már nem bizonyíthatott a második világháborúban.

Szintén gondot okozott, hogy a hajózók kiképzése tovább tartott a vártnál. A típusátképzés a pilótáknál 27 hetet vett igénybe, ugyanez a navigátorok és a lövészek esetében 15, illetve 12 hét volt.

A Superfortress csatába megy

Bár a B–29-est nem kimondottan a Japán elleni háborúra fejlesztették ki, az elhúzódó tesztelések miatt végül csak a császári haderővel szemben vetették be. A Superfortressek 1944. június 5-én a bangkoki Makasan vasúti csomópont és járműjavító telep elleni bombázás alkalmával estek a tűzkeresztségen, szerény teljesítményt nyújtva; mindössze 18 bomba robbant a célterületen, ráadásul a visszatérés sem zajlott zökkenők nélkül. Üzemanyaghiány miatt 42 gép útközben kényszerleszállást hajtott végre, további öt pedig a támaszpontján, landolás közben tört össze.

Hasonlóan mérsékelt sikerrel zárult a Kjúsú szigetén található yawatai kohászati művek ellen 1944. június 14-én végrehajtott küldetés is, aminek azonban mégis akadt egy különlegessége; James Doolittle 1942. április 18-i, vakmerő akciója után tudniillik ekkor jelentek meg első alkalommal amerikai bombázók a japán anyaország egén.

A Mariana-szigetek elfoglalása után Saipanra költöztették a Superfortresseket; ide 1944. október 12-én érkezett az első B–29-es. Ugyanitt rendezkedett be a 21. bombázóparancsnokság, Haywood Hansell dandártábornok vezetésével, akit 1945. január 20-án Curtis E. LeMay tábornok váltott fel.

B–29 + napalm = tűzszőnyeg

LeMay rájött arra, hogy a japán ipar nagyban függ a gyárak közelébe települt beszállítói hálózattól, melyek többsége fából, bambusznádból és papírból készült épületekben működött. Ezekben a sűrűn egymás mellé települt apró üzemekben hatalmas pusztítást okozhatnak a gyújtóbombák, így alapjaiban rendíthető meg a japán hadiipar – vélte a parancsnok. Felismerése nyomán új harcjárás bevezetéséről döntött. A nagy magasságból végzett nappali bombázások helyett éjszaka, alacsonyan repülve végrehajtott akciókra adott utasítást.

Közben Utah államban, a Dugway Kísérleti Telepen kipróbáltak egy új gyújtóbombát, a napalmot, melynek hatása elképesztő volt. A szakemberek a japánok által alkalmazott hagyományos tűzoltó-készülékkel próbálták megfékezni a lángokat, minden eredmény nélkül.

1945. március 9-10-én, Tokió ellen már az új harceljárásnak megfelelően és az új fegyverrel vonultak a Superfortressek, s e háromórás támadás hatása még LeMay legmerészebb elképzeléseit is felülmúlta. A mindössze 2000 méter magasságból leszórt 1550 tonna gyújtóbomba okozta tüzek a szél hatására pusztító erejű tűzviharban egyesültek. 26 négyzetkilométer vált a földdel egyenlővé, Tokió épületeinek 40 százaléka romba dőlt, míg a halottak és sebesültek számát a különböző források 124 000 és 200 000 közé teszik.

Később újabb támadások következtek a főváros, továbbá Nagoya, Oszaka, Kobe és Yokohama ellen. Ezzel párhuzamosan növekedtek az amerikai veszteségek is, ezért a japán légierő gyöngítése céljából felújították a nappali bombázásokat, erős vadászkísérettel. Tehették, hiszen 1945. március 26-án Iwo Jima is az amerikaiak kezére került; ennek a stratégiailag fontos szigetnek a birtoklása lehetővé tette, hogy a B–29-eseket egész útjuk során oltalmazhassák a vadászgépek.

A stratégiaváltás ismét jó húzásnak bizonyult. A császári hadvezetés ugyanis hamarosan felfüggesztette a bombázókkal szembeni akciókat, az erőket a várható amerikai partraszállás ellen tartalékolva. Ettől kezdve a Superfortressek, vagy ahogy ellenfelei nevezték, a bi-szanok korlátlanul uralták a japán légteret, melynek eredményeként július végére megsemmisítették az öt legnagyobb város termelőkapacitását.

A kezdeti kudarcok után tehát a B–29-esek döntő szerepet játszottak Japán legyőzésében, s a távol-keleti fronton is bebizonyosodott, hogy hosszú távon a mindent elpusztító bombázásoknak egyetlen ország sem képes ellenállni. A háború azonban ezzel korántsem ért véget, a császári haderő kapitulációja még váratott magára. A szövetségesek már készültek a japán anyaország legdélebbi szigetén, Kjúsún végrehajtandó partraszállásra. Az inváziós erők várható veszteségeit egymillió főre becsülték. A kockázatos és a nagy véráldozattal fenyegető akció helyett azonban az amerikaiak más utat, az atomfegyver alkalmazását választották a japán kapituláció kikényszerítéséhez, döntő szerepet osztva ebben is a B–29-eseknek.

Superfortressek alkonya

1945 szeptemberében az amerikai légierő törölte az újabb B–29-esek gyártására vonatkozó megrendelését, így a bombázóból végül 3970 készült; az utolsó példányt 1946. július 10-én szállították le. A Superfortresst ráadásul – a B–50-es és a B–36-os megjelenésével – a közepes bombázók osztályába sorolták vissza, majd 1960-ban végleg kivonták a hadrendből. Előtte azonban még egyszer, az 1950–1953 között zajlott koreai háborúban, bizonyíthatta képességeit. Az 1952 nyarától az északi, kommunista fennhatóság alatt álló országrész egészére kiterjesztett stratégiai bombázások során megsemmisítették a vasúthálózatot, s lerombolták a legtöbb vízi erőművet, hetekig tartó áramkimaradást okozva ezzel. Tevékenységük nyomán 1953-ban már nem volt egyetlen ép, MiG–15-ös fogadására alkalmas repülőtér sem. A konfliktus három éve alatt a B–29-esek 22 000 bevetést teljesítettek, és 185 000 tonna bombát dobtak le. Harmincnégy Superfortress veszett oda (14 balesetben), míg lövészeik 34 igazolt és 17 valószínű légi győzelmet arattak.