Buda visszafoglalása – 1686. szeptember 2.

Buda visszavívása

„Mindkét oldalon sebtiben megrohanják a romokat,
a folyton fenyegető közeli halált szinte hihetetlenül
lenézve. A legnagyobb veszély s fáradság Spinolára
nehezedik. A megmaradt várőrség színe-javával
maga a várkapitány védi a tátongó fal omladékait,
s szokott üvöltözéssel hívja Mohamed égi segítségét,
szítja övéi lelkesedését, s jól irányzott lövésekkel teríti
le az ellenük támadó hadsorokat. Az elsők közt
hal meg d’Asti báró az önkéntesek legkiválóbbjaival
együtt, de még ez sem tántorítja el a németeket;
társaik holttetemein, a golyózáporban sűrű sorokban
támadnak. A veszteségek csak növelik a lelkesedést.
A törökök elkeseredetten ellenállnak, s úgy tűnik,
hogy egyforma bátorságuk folytán sokáig eldöntetlen
marad az ellenfelek hadi szerencséje.

Ezalatt a másik részen Ötting fölmászik a lejtőn,
s az igen elszántan ellenálló törökök tüzelése
közepette birtokba veszi a romokat, s ezzel rögtön
lélegzethez juttatja Spinolát, egyszersmind egy áttöréssel eljut a falakhoz közeli házakhoz. A levegőt
megtöltik a janicsárok lövedékei, akik mintegy
érezve a végveszélyt, minden megragadható fegyvert
odahordtak. Azok létükért, emezek a győzelemért
harcolnak erejük végső, dühödt megfeszítésével.
Akik eddig Spinolát tartóztatták föl, idefutnak,
hiszen itt fenyeget közelebbről a veszély. Spinola
tehát egyesül Öttinggel, s így összefogva összetömörítik
a hadsorokat, s lépésről lépésre hátrálásra
kényszerítik a törököket, s ezzel megkezdik az
újabb előrenyomulást. Az elesettek helyére friss erők
lépnek, egy percre sem hagynak föl a tüzeléssel.
A törökök nem bírják föltartóztatni ezt a nyomást,
s már szemük előtt lebeg a közelgő pusztulás; összezavarodnak,
hullanak a nyílt színen. Erre a mieink
fölbátorodnak s a cölöpöket, a vasfogas gerendákat s
mindenféle más akadályt elrontva betörnek a főtérre.
Nyomukban jön a tartalék, s minden helyet elözönöl
a katonaság.

A törökök már túl későn emelik föl a fehér zászlókat
– egy részük a szemközti házakba, az Alsóvárosba,
legtöbben pedig a vár területére menekülnek
el. Kevesen menekülnek meg a pusztulásból. Fegyveresek
és fegyvertelenek válogatás nélkül hullanak,
mert a katonaság nem fékezi a dühét. Barbárvértől
patakzanak az utcák, az egykor virágzó várost borzalmas
öldöklés rútítja.

Mindezt a saroktoronyból szemléli
a Lotha-ringiai, s az örvendetes események
hírnökeként a császárhoz meneszti
Commercy herceget. Souches-nak megparancsolja,
hogy a katonaságot tartsa vissza
az öldökléstől és a fosztogatástól, s a városon
belül állítsa őket hadirendbe. Croy a
piacot és a jobb állásokat foglalja el. Mikor
hírül adják a parancsokat, egy mindenre
elszánt janicsárcsapat összegyűlik a Zsidó
utcában, s a várkapitány buzdítására
újabb összecsapás bontakozik ki, amely a
halálra szántakkal szemben inkább csak
nehéz, mintsem hosszú lett, ugyanis mikor
már sokat golyók s lándzsák lőttek s döftek
át, futásnak eredtek a várpalota felé,
nehogy hátulról bekerítsék őket. Egyedül a
kapitány állt meg szilárdan az állásában,
ócsárolva övéi gyalázatos viselkedését, és
sok sebben vérezve a bátor vezér hivatásához
hűen halt meg.

Mikor ezt a csoportot szétszórták, az árkokkal,
sáncokkal szabdalt, hulláktól járhatatlan
utakon szerte előnyomuló győztesek
újabb veszedelembe kerültek. Buda
minden talpalatnyi helyéért meg kellett küzdeniük.
Betörik a Fehérvári kaput, s beözönlik rajta a szolgák
tömege. Összevissza futkosnak a préda után. A
várpalotából kitörnek a törökök, s néhányat közülük
megölnek, a többieket megfutamítják, s ezzel megzavarják
a katonák hadrendjét is, mert hiszen a vezérek
óvatlanul jártak el, mikor meglazították a hadsorokat,
hogy helyet adjanak a futkosó csőcseléknek.

Ez a közbelépés volt a törökök utolsó kísérlete.
Ekkorra már az összes fal, erődítés, utca be volt
véve. Croy herceg hátba támadta a várpalotát erősen
védelmező törököket. Ezzel megkönnyítette a
dolgukat a bajoroknak, akik még nem fejezték be a
heves ostromot. Ők valamivel később rohamoztak,
mint a császáriak, s rögtön az első előnyomulásnál
elvesztettek 150 embert, s ez egy ideig meg is állította
őket. Végül újra harcba indultak, s át a számtalan
akadályon az ellenséget a kertek szögletébe szorították.
S csak akkor ért véget a harc, mikor (meglátva
Croyt s a már bevett város tüzeit) az összes török a
kettős fallal körülvett térre gyűlt, s fegyvereit eldobva
életéért esedezett. A Bajor megkérdezte a Fővezért,
mi legyen a barbárokkal. A Fővezér a Választófejedelem
belátására bízta a dolgot. Strattman elérte,
hogy fogadják el megadásukat, azt mondván, hogy
dicstelen lenne a keresztényekre nézve, ha kegyetlenek
lennének azok ellen, akik a jó katonák tisztét
a végsőkig kitartó bátorsággal betöltötték. Serényi
közölte a megadás feltételeit.

Négy császári és néhány brandenburgi zászlóaljat
a városba, a Serau-ezredet a romokba állították,
a kapuk és a város körül erős őrség állt, hogy sehol
ne legyen kiút. Ugyanilyen gondossággal intézkedtek
a várpalotát illetően is. A győzelemnek tanúja
volt a vezír is, aki szokása szerint a magaslatokra
fölvezette a hadsereget, s igen gyorsan visszavonult,
miután saját szemével látta a szerencsétlenséget.
Miután mindent így elrendeztek, mindkét vezér, a
dicsőséges portól bemocskolva visszatért a táborba.
Egész éjszaka folyt az öldöklés és a fosztogatás, bár
sok helyen ütött ki tűzvész, s ez nem engedte, hogy
a zsákmány nagy része a katonák kapzsiságának
prédájává legyen."

Buda újra keresztény kézben

Így esett ennek az erős és nagy területek fölött uralkodó
városnak az ostroma: gyászos volt a török
birodalomnak, a keresztény világnak azonban
szerencsés, még ha oly sok fáradságba és imádságba
került is. Mikor elterjedt a győzelem híre,
nem volt Európában egy nép, egy vallás sem,
mely a város elfoglalását nem is annyira Lipót,
mint inkább a maga hasznának ne tartotta volna.
Igen sok helyen rendeltek el könyörgéseket, játékokat
s más efféle ünnepélyes szerencsekívánatokat,
s a nép közt ajándékokat osztogattak. Egyébként
a vezérek másnap diadalmenetben vonultak
be a városba, s miután megtisztították a barbár
mocsoktól Szent István templomát, elénekelték
Szent Ambrus himnuszát, majd miután Isten, a
győzelem szerzője iránt minden módon kifejezték
jámbor köszönetüket, szemlét tartottak a fegyverraktárban,
melyet az ostromlottak gondosan
megvédtek a tűzvésztől, 200 különböző kaliberű
ágyút, roppant mennyiségű hadiszert s több hónapra
elegendő élelmet találtak.

Hogy tovább itt időzzenek a vezérek, abban
a holttetemek s a még füstölgő házak ragálya és
bűze akadályozta meg őket. Ideiglenes őrségül a
városba helyeztek Thüngen parancsnoksága alatt
4000 katonát; azoknak a törököknek, akik megadták
magukat, parancsba adták, hogy égessék el
az elesettek tetemeit, a munkásokat pedig az erődítések
helyreállítására irányították. Igen rettenetes,
és szinte elképzelhetetlenül mocskos volt a város
kinézete. Több ezer holttest hevert az utcákon, s
a látványt még az is szomorúbbá tette, hogy nemcsak
férfiak, hanem asszonyok és gyermekek sok
sebbel megsebesített tetemei is ott feküdtek, amit
még azok sem tudtak szánalom nélkül nézni, akik
megölték őket. Nem maradt egy ház se, mely ne
lett volna átlyukasztva, szétrombolva vagy kiégve.

Elsősorban a várpalotát fájlalták, akik hajdani
állapotában látták valamikor, vagy a történelemből
ismerték. Ebből a ragyogó és a királyi fenség
mutogatására készült székhelyből nem maradt
más, csak átlyuggatott s romba dőlt falak, beomlott
boltívek, paloták, tanácstermek, csúnyán bezúzott
lakomázóhelyek, csonka tornyok, összetört
sétányok, tátongó cellák, melyeknek mélyéből
mindenféle dögvészes lehelet gőzölgött elő. A terület,
mely (ha nem is volt túlzottan tágas) hajdanában
magán hordozta a királyi pompa jegyét,
szinte járhatatlan volt a romhalmazoktól vagy a
rakásban heverő temetetlen holttestektől. A többi
részt még csak meg se lehetett közelíteni, csak
néhány nap múlva – nem is annyira azért, mert
számíthattak a lesvetésre, amihez minden barbár
olyan jól ért, hanem a vértől iszamos és ragályt
terjesztő holttestekkel borított romok miatt; s ezek
amilyen rettenetes látványt nyújtottak, ráadásul
még mindenféle fertőzéssel is fenyegették azokat,
akik beljebb merészkednek.

Bámulatra méltó vadság volt a foglyokban, hiszen
bár enyhébben bántak velük, mint sorsukban
azt várhatták, mégis inkább választották a halált,
mint az életet, s átkozták balszerencséjüket, hogy
gyönyörűséges Budájukkal együtt nem eshettek el.
Mások nem vettek magukhoz ételt, vagy sírtak s
zokogtak (mivel jajgatni nem mertek), míg aztán
szétosztották őket a győztesek között, s lassan magukhoz
tértek s lecsillapodtak. Szerencsésebben
menekült ki ebből a szerencsétlenségből a várkapitány
helyettese, Csonka bég janicsáraga. így ír
róla Wagner: „Ez a tisztes kinézetű férfiú derék
erkölcsei révén kiérdemelte, hogy kereszténnyé legyen;
a szent keresztségben a Lipót nevet kapta
pártfogójától, a császártól, lovagi rangot nyert, s
mindeddig példátlan módon, magyar ezredesként
katonáskodott a Rajnánál. Fia még ma is él, atyja
nyomdokain halad. Csonka bég, akiről most
beszélünk, elmondta, hogy a várőrségben 10 000
janicsár volt, a lovasságon s más csapatokon kívül
körülbelül 6000-en voltak, akik az ostromlás kezdetekor
a városba jöttek."

Törökök gyásza
– keresztények öröme

El se lehet gondolni, és semmi ékesszólás nem képes
leírni, hogy a város bevétele után mekkora gyász
telepedett a törökökre. Szerfölött megkedvelték a
több mint másfél évszázad alatt ennek a városnak
a vendégszeretetét, mely oly nagy területek fölött
uralkodott (hiszen Magyarország nagyobb részét
innen irányították), s melynek fekvése oly kies volt,
s módfelett el volt látva minden lehetőséggel, ami
a kellemes élethez szükséges. Tágas kilátás nyílott a
hosszan s szélesen kiterjedt síkságra, a levegő csodálatosan
egészséges volt, a város alkalmas a törököknek
oly kedves melegfürdők építésére, s a város és
Pest közötti szorosban elfolyó Duna olyan látványt
nyújtott, hogy mindenkinek összeszorult a szíve, mikor
az elveszett Budára emlékezett.

S hogy tovább ne dühöngjön ez a viharos idő,
mindenütt könyörgéseket rendeltek el, hogy Mohamed
szívét könyörületre indítsák a nép iránt, melyet
igazságtalanul nehéz sorscsapás ért. A barbár hitszónokok
a nép bűneit ostorozták, melyek büntetéséül ezzel a veszedelemmel sújtotta Isten a minap
még virágzó birodalmat. A hitszónokok szóval,
könnyekkel, jajveszékeléssel, sőt üvöltéssel is azt
verték a fejükbe, hogy meg kell jobbítani az erkölcsöket,
arra biztattak, hogy bőkezűen osztogassák az
alamizsnát a szűkölködőknek, még ha keresztények
vagy zsidók is azok, s ezekkel a jámbor cselekedetekkel
könyörögjenek Mohamed istenségéhez, hogy
bírja rá az egyetlen, magasságos Istent arra, hogy
meghallgassa a lesújtott nép könyörgését.

Nemcsak a köznép eszmélt föl: maga a szultán
sem a szerencsét vagy a vezír gyávaságát hibáztatta,
hanem a maga és népe bűneit – akár mert
valóban így érzett, akár azért, hogy egy színlelt jó
tanáccsal elvegye a félelmet az életéért rettegő vezírtől.
Ez ugyanis igen nagy hazugsággal állt elő: a
szultánnak azt hazudta, hogy 160 000 elszánt lelkű
keresztény szállt vele szembe, s így nem lehetett
Budát megsegítenie. A Konstantinápolyba küldött
foglyokat esküvel kötelezték, hogy erősítsék meg ezt
a hazugságot. Ez történt a törököknél.

A császáriak, Strattmant is bevonva, haditanácsot
tartottak, s aprólékosan megvizsgálták, mit
lehet kezdeni a megfélemlített ellenséggel az ősz még
hátralévő részében. Voltak a vezérek közt, akik úgy
vélték, hogy a lecsökkent létszámú és a fáradságokban
megtört katonaságot kímélni kell. Nem állt volna
messze ez az elgondolás a Lotharingiai véleményétől
sem, ha nem lebegett volna szeme előtt már
a következő évi hadjárat is, és helyesebbnek nem
gondolja, hogy a megfélemlített ellenséget minél távolabb
szorítsa Buda határától, s hogy vagy erővel,
vagy megadással a szomszédos várakat is hatalma
alá vegye.

Beck parancsnoksága alatt Budán hagytak egy
6000 fős helyőrséget, és Scherffenberggel, a szlavóniai
csapattest parancsnokával együtt az egész hadsereg
elvonult Ercsi felé, miután fölszedték a sátrakat
és elegyengették a sáncokat. A legelő és az itatás
szűkös volta miatt csak lassú menetben tudtak előrehaladni,
s elértek a Duna jobb partján fekvő Pentele
faluhoz. Mikor itt megtudták, hogy a vezír elvonult
Belgrádba, a Badeninek és Scherffenbergnek kiadták
a parancsot, hogy a melléjük rendelt csapatokkal
– a Scherffenberg-csapattesten kívül 13 ezred
volt – gyorsított menetben vonuljon Pécs ellen és
ostromolja meg. Caraffának a többi csapattal a Dunán
átkelve Szeged felé kellett tartania, hogy aztán
majd Felső-Magyarországon keressen téli szállást.

Nincs most helye annak, hogy mindazokat az
örök emlékezetre és babérra méltó dolgokat, melyek
ezen az őszön akár csak Buda elfoglalásakor,
vagy más események során történtek, elmondjuk.
A Lotharingiai még kis ideig megállt Kalocsánál,
hogy az ellenség próbálkozásait vagy az övéi hadi
szerencséjét megfigyelje, majd átkelt a Dunán, hogy
az addig megosztott hadsereg kölcsönösen segíteni
tudjon egymáson, s végül október végén győztesen
bevonult Bécsbe.

Idézet Bél Mátyás: Buda visszavívásáról
(Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 1986)
című könyvéből