Egy elvetemült teljesítmény története

A nevünk is mutatja: Elvetemültek, akik Sopronba mentek, láttak, és majdnem győztek. De ne szaladjunk ennyire előre!

Lássuk miért is ilyen óriási eredmény ez ettől a csapattól.

Kezdjük a végén! Köszönettel tartozunk mindenkinek. Mi öten, köszönjük egymásnak, a számlálóknak és a segítőinknek, a helyszínen és itthon is.

Itthon? – kérdezhetik. Természetesen – válaszoljuk, hiszen a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem hallgatói nem indulhattak volna ezen az országos szintű versenyen néhány igazán fontos személy nélkül. Elsősorban szeretnénk Dr. Nagy Kálmán Ezredes Úrnak megköszönni minden támogatást. Másodsorban az „összekötőnknek" Vogel Dávidnak kell köszönetet mondanunk. Bármikor, bármilyen problémával hozzá fordulhattunk, készségesen segített bennünket. Köszönjük mindenki „Mogyibájának", aki velünk utazott és körülöttünk tett-vett. A legnagyobb köszönettel azonban annak a húsz embernek tartozunk, akik eljöttek, és bebizonyították, hogy igenis, megérdemlik az Elvetemült jelzőt.

Mint már említettem, nehéz feladatunk volt. Az első tizen

„A 100 métert nem 50 méteren kell megnyerni!". Ez volt az első szakasz mottója. Ez a felvonás annyira jól sikerült, hogy éjfélkor a második helyen fordultunk. Ekkor egy kisebb meglepetés ért minket. A „Zabolátlan hosszzabáló" névre hallgató csapat, aki előttünk volt, gyorsítani kezdett. Természetesen, ahogyan az egy maximalista csapathoz illik, belehúztunk. Hajnali három órára a különbség ismét minimális volt közöttünk.

Ekkor jött el az a pillanat, amitől a legjobban féltünk. Legjobbjaink, 6-7 óra úszás után pihenésre kényszerültek. Nagyon bíztunk a többiek elszántságában és képességeiben, mint utóbb kiderült, nem hiába.

Az ő érdemük, hogy lemaradásunk csak minimális mértékben növekedett. Az újbóli váltásnál azonban csodálkozó pillantásokat vetettünk az eredményjelző táblára. Az eddig jóval nagyobb hátránnyal küszködő, mögöttünk álló csapat pár óra alatt felzárkózott, a több mint harminc, többségében profi úszóinak köszönhetően, akik a verseny második felére érkeztek.

Az utolsó három órában mindenki a legmagasabb sebességi fokozatra kapcsolt, és úgy úszott, ahogyan az a „csövön az kifért".

Szerintem nem meglepő, hogy a korosztályos válogatott pólósokkal több, mint tíz óra úszás után nem sikerült felvennünk a versenyt. Ennek ellenére minden csapattag az utolsó percig kitartott, és keményen küzdött. Sajnos azonban mégis lecsúsztunk a dobogó második fokáról.

Gyönyörű eredménnyel, az előzetes esélylatolgatásokhoz képest, jóval többet teljesítve (mind egyénileg, mind csapatban) több mint száz kilométert leúszva, harmadik helyezést értünk el, összesen 18 csapatból.

Számolgassunk. Ez tizenhat úszóra elosztva fejenként több mint 6 kilométert jelent.

Most gondolkodjon el mindenki, és kérdezze meg magától: „Mikor sétáltam utoljára egyben le 6 kilométert?"

Hadd áruljak el valamit – hazafelé, még Sopron kapujában megfogadtuk, hogy jövőre nem hagyjuk magunkat!

Írta: “az egyik közülük"