„Egy ötvenforintosnyi repeszt szedtek ki a jobb felkaromból”

„Február 7-én körül-belül 11 óra magasságában egy középtávú projekt felderítést fejeztünk be Andara völgyben, Deh-e-Selah és Banu járás határán. Éppen visszafelé tartottunk, mikor egy kisebb csoport lesállásába futottunk bele"- meséli a honvedelem.hu-nak Lengyel László százados, az RPG-s támadás egyik sérültje. „Két RPG gránátot lőttek ki ránk. Az egyik az én járművemet találta el, pont azon az oldalon és ablakon, ahol ültem. A második gránát pedig elment a kettes és hármas autó között. A gránát, mely a mi járművünket találta el, felrobbant az ablaknál, a belülről leváló repeszdarabok pedig megsértettek minket", folytatja a százados, aki aztán az arcán látható sérüléseket mutatja. „Az arcom jobb fele, a jobb felkarom, a bal kézfejem sérült, társamnak, Kovács Árpádnak szintén arca jobb oldala, valamint a jobb keze sérült meg. A kórházban összevarrták az arcom, a kezem, és Árpád kezét is – neki súlyosabb volt a sérülése, és egy bőrlebenyt kellett átfordítani a mutatóujjára, hogy ne sérüljön tovább az ínszalag. Az én jobb felkaromból egy nagyjából ötvenforintosnyi nagyságú repeszt szedtek ki, de a fülem mögött is volt egy repesz – ezt is eltávolították, és elállították az artériás vérzést." 

Lengyel László elmeséli, egyáltalán nem számítottak a támadásra, sőt, mikor megtörtént a merénylet, alig hittek a saját szemüknek – és fülüknek. „Először azt hittem, feszültség volt az ablakban, azért robbant be, hiszen történt már ilyen eset. A gépjárművezető, Árpád hirtelen – a hangból és a nagy füstből következtetve – arra gondolt, hogy a porral oltó robbant fel. Kinéztem az ablakon, és tudatosult bennem, hogy támadás ért minket."

László elmondja, biztonságos távolságba mentek, ahol a parancsnok közölte velük, RPG támadás érte őket.

A konvoj sérült tagjait az egészségügyi személyzet gyorsan ellátta. „Artériás vérzés indult meg a bal kézfejemen is. Gyorsan bekötöztek minket, majd az egészségügyi személyzet úgy döntött, szükség van a MEDEVAC (Medical Evacuation – a szerk.) segítségére, ők vették át a további feladatokat. Ez idő alatt természetesen helyettesem leadta a jelentést, majd egy órán belül meg is érkezett az egészségügyi egység. Feltettek minket a helikopterre, és a konduzi kórházba szállítottak. Itt amerikai és német orvosok láttak el minket és hajtották végre az imént említett műtéteket."

Arról faggatom Lászlót, hogyan dolgozták fel a történteket, megviselte-e őket az eset, László pedig mosolyogva válaszol: „Tulajdonképpen furcsán dolgoztuk fel a támadást: nem estünk kétségbe. Majdhogynem vidáman fogadtuk a helyzetet, végig nevettünk – nyilvánvaló, hogy ilyen formában jött ki rajtunk a sokk. Ez is segített abban, hogy lelkileg egyikünkben sem maradt nyoma a történteknek."

A katonák családja persze már nem fogadta ilyen jól az események hírét: „Mikor a feleségem megtudta a törzsfőnöktől, mi történt, még nem voltam olyan állapotban, hogy beszélni tudjak vele. Egy összekötő alezredes telefonjáról sikerült sms-t küldenem neki. Azt írtam, nagyon nehéz napunk volt, és egy kicsit elfáradtam", meséli nevetve László. Hozzáteszi: „Másnap természetesen beszéltünk telefonon, és megnyugtattam, megvan mindenünk, mozognak a végtagtagjaink, minden rendben. Aztán visszamentem Pol-e Kumriba a táborba, ahol skype-on is tudtunk beszélni – akkor videón is láthatta, hogy igazat beszéltem", mondja László, aki társával, Kovács Árpád szerződéses tizedessel ugyan még jár itthon utókezelésre, ám már csak a gyógyulásra kell összpontosítaniuk.

Végezetül Lászlót a továbbiakról kérdezem. A válasz rövid és tömör: „Ha azt mondják, menni kell, akkor menni kell. Katonák vagyunk."