Egy pillanat története, amely mindent megváltoztatott

A katapultálás minden egyes pillanatára emlékszem. Magam elé tudom idézni, akár egy videóként, beégett az agyamba, felejthetetlen „élmény" volt. A MiG-29-es bemutató pilótája voltam 2002-től a 2005-ös év végéig. 2005. május 11-én egy franciaországi repülőnapra gyakoroltam, amikor a jobboldali hajtómű 300 méteren, egy manőver végrahajtása során beékelődött és kigyulladt. A hajtómű leállását követően még 52 másodpercig voltam a gépben, ahol az első körülbelül 22 másodpercben azt gondoltam, „csak" a hajtómű állt le, és ennek megfelelően ténykedtem. Az utolsó 30 másodpercben már végig tudtam, hogy bajban vagyok. Égett a gép. Szinte vártam azt, hogy felrobban, gondolatomban volt, hogy mit fogok érezni és nem látom többé a családot. Kifordultam lakott terület fölül, és amikor nem volt más választás, hiszen láttam, hogy leszállni nem lehet, katapultáltam.

Hogyan hoz ilyenkor az ember döntést? Mi fordult meg a pár másodperc leforgása alatta fejében?

Ez olyan, mint amikor az ember kocsival megy az árok felé és azt látja, hogy elkerülhetetlen, ami történni fog. Itt sincs sok idő. Alaposan próbáltam átgondolni, mit tehetnék. Pár másodperc után a hajtómű felrobbanhat – ezt tanítják. A katapultálás előtt megfordult a fejemben, hogy le kellene szállni, és ahogy végigvezettem gondolatban, egy másik videó jelent meg elöttem: felrobban a gép, és beteríti a repteret. Ezt nem akartam. A bemutató társam a földről többször is figyelmeztetett, hogy ég a gépem. A katapultálásról szóló döntést akkor hoztam meg, amikor nappali fényben láttam a tükörben, ahogy lángol a baloldali hajtóművem is… A leszállással másokat is veszélybe sodortam volna, és a jobb hajtóművem is állt. Ennek a pillanatnak minden kis részletére emlékszem: dönteni kellett, és nem akartam hibásan dönteni. A kart meghúztam, és emlékszem arra, hogy ezután lelassult az idő számomra. Mintha csak 4-ig számoltam volna, de nagyon-nagyon lassan, és a kabintető bár azonnal elment, de mintha semmi sem történt volna. Valójában 4 másodperc pont arra elég, hogy a katapultkar meghúzásától számítva az ejtőernyő kinyíljon. Ezek után pedig végignéztem, hogyan csapódik be a repülőgép a földbe. Én pedig szintén úgymond a földbe csapódtam, hiszen ilyenkor, kinyílt ernyővel általában 8 métert zuhan másodpercenként egy 80 kg súlyú pilóta. Ám ha eltörik ember keze-lába, akkor is azt mondják, a szerkezet jól vizsgázott, hiszen megmentette a pilóta életét.

Milyen érzés volt landolni?

Nagyon durva földet érés volt. Mintegy 10 méteres másodpercenkénti süllyedéssel csapódtam a földnek, mert előtte berántottam az ernyő egyik részét, hogy el tudjon egy kicsit fordulni, ugyanis a nagyfeszültségű vezeték felé sodort a szél. Ezáltal a zuhanás mértéke nagyobb lett. A földet érés után, ahogy a hátamra kerültem, azon gondolkoztam: úristen, mi történt, mit tehettem volna még, jól tettem-e, amit tettem. Mikor meghallottam a szirénákat, a második dolog, ami eszembe jutott, a vizsgálóbizottság, az igazoló jelentések, a papírmunkák arról, hogy mikor mi történt, hogyan történt, és megmondom őszintén, egyáltalán nem volt jó érzés arra gondolni, mi van még előttem. A harmadik dolog, amire gondoltam, hogy rendben vagyok-e? Elkezdtem mozgatni a kezem, lábam, hogy megnézzem és érezzem, miképp működnek. A döntés, hogy az ember elhagyja a gépet, nem könnyű, a repülőgép ugyanis ad egyfajta biztonságérzetet a pilótának. Onnan kimenni a térbe egy „üléssel" és ezáltal elhagyni a gépet nagyon nehéz. Az ember nem szívesen teszi, de tudja, hogy ez az élete utolsó lehetősége, és a pilóta dönt, miképp él ezzel – már ha van ideje dönteni.

A pilóták általában bíznak abban, hogy ilyen nem történik velük. Én is bíztam benne. Sok pilóta ismerősöm van, aki már katapultált. 26 évig voltam a Magyar Honvédségben, 22 éve repülök, de ez idő alatt több mint 20 pilótatársam halt meg. De volt lehetőségünk gyakorolni a katapultálást egy szimulátorral, földi katapulttal, amelyen megtanultuk, milyen testhelyzetet kell felvenni, és hogyan cselekedjünk helyesen.

A MiG-29-es katapultja az egyik legjobb a világon. Az Ön életét is megmentette. Tud róla mindezek után negatívumot is említeni?

97 százalékos a mentési aránya a K-36DM katapultnak, ami azt jelenti, hogy 100 pilótából 97-nek menti meg az életét. Ez a világon az egyik legjobb katapult, számomra is az életet jelentette. Egy olyan rendszer, ami arra hivatott, hogy a pilóta életét mentse, ha már a technikát nem lehet. Ez egy bonyolult szerkezet, a magasságot, a sebességet is figyelembe veszi. Ezek után nehéz negatívumot említeni, legfeljebb a maradék 3 százalékot.

A katapultálás mennyiben változott meg az élete? Az interjú elején említette, délután repülni megy…

Eleinte a fájdalmakat az orvosok azzal magyarázták, hogy szalagok húzódhattak meg, hiszen a CT negatív volt. Egy későbbi MR adott magyarázatot a csípős érzésre a gerincemben. Repülés közben szinte nem is éreztem, inkább csak esténként, napközben néha jött elő a fájdalom. Ez a mai napig is tart. Orvosi javaslatra 2005 év végén befejeztem a repülést, mert azt mondták, ha folytatom, pár éven belül tolószék lehet belőle. Kíméletesebb életmódot kell élnem. Repülni persze van lehetőségem, jóval kisebb túlterhelések mellett és más viszonylatban. Nem hagyom el magam, próbálok sportolni, mozogni, motorozom, odafigyelekm mit és hogyan emelek. Hobbiként repülök kisgépeken. Civilként megcsináltam a motoros repülőre a szakszolgálati engedélyt, mellette az oktatói, berepülői engedélyem is megvan és többmotoros gépre, C kategóriára is van jogosultságom. A repülést nem szeretném abbahagyni. 2006 júniusában őrnagyként nyugállományba vonultam. A családdal többet tudok foglalkozni, van a családi ház körül is teendőm, és a mai napig is sok fiatal pilóta fordul hozzám segítséget, tanácsot kérni. Ha valaki katonai pilóta szeretne lenni, megkeres telefonon, levélben, e-mailben, esetleg eljön velem repülni, hogy kipróbálja magát. A katapultálás után sok orvosi vizsgálaton mentem át, egy hónapig a földön voltam, utána a 2005. év végéig bemutatókat repültem a nemzetközi repülőnapokon még Dániában, Ausztriában, Angliában és Kecskeméten. Végig szerettem volna csinálni még azt, amit arra az évre vállaltam és azt végrehajtottam.