„El kell érni, hogy aki vállalta a katonai szolgálatot, a lehető legtovább maradjon”

Minden lépcsőfokot bejárt katonai pálya és egy rövidebb helyettes államtitkári „kitérő” után került a Magyar Honvédség élére. Hogyan érte a felkérés, mi volt az első gondolata, amikor elhangzott?

Az első gondolatom az volt, hogy óriási megtiszteltetés számomra ez a kinevezés. Titkon valahol szerintem minden katona álma, hogy egyszer ő lehessen az „első katona” Magyarországon, ez a karrier csúcsa. Hatalmas meglepetésként ért a felkérés – utána pedig rögtön jöttek az ötletek, a feladatok. Azóta megyünk előre.

Hogy érzi, mik önnel szemben a legjelentősebb külső elvárások, illetve mit vár el saját magától ebben a beosztásban?

Magamtól azt várom, hogy ugyanolyan parancsnok legyek, mint eddig bárhol máshol. Nyilván sokkal nagyobb a felelősség, és sokkal nagyobbak az elvárások is, de remélem, meg tudom testesíteni ugyanazt a parancsnoki magatartást, mint eddig minden beosztásomban. Az elvárásokat miniszterelnök úr igen plasztikusan megfogalmazta, tehát adott az út, merre kell menni. Folytatni kell az elődök megkezdett munkáját, kiegészítve azokkal az új feladatokkal, amiket közösen hallhattunk az Országház kupolacsarnokában. Mindez elég muníciót ad mindahhoz, amit a következő években végre kell hajtani.

Úgy veszi át a beosztást, hogy az elmúlt időszak egyik alapvető fejleménye a Honvédelmi Minisztérium és a Magyar Honvédség dezintegrációja volt. Teljesen lezárultnak tekinthető ez a folyamat, stabil a rendszer?

Maga a szétválasztás befejeződött, szép lassan sorra került az összes irányítási és vezetési jogkör, ezen a téren rendben vagyunk. De nem szabad, hogy bárki azt gondolja: ha egyszer megrajzoltunk egy struktúrát vagy feladatrendszert, akkor annak utána harminc-ötven éven át úgy kell működnie. Folyamatosan vizsgáljuk a hatékonyságot, hiszen a környezet is változik, megszűnnek feladatok, illetve újak jönnek helyettük. Folyamatos elemzést kíván, képes-e a szervezet a lehető leghatékonyabban végrehajtani ezeket. Amennyiben nem, bele kell nyúlni a rendszerbe. Ez persze nem magát a dezintegrációt jelenti: látjuk, hogy maga a modell működőképes. Azonban ahogy korábban is többször elmondtam, a harcoló állomány létszámát mindenképpen növelni, az adminisztrációt pedig csökkenteni kell. Az is nagyon fontos, hogy a társadalom még inkább elfogadja, tisztelje és higgyen a magyar katonában.

Elsődleges teendői között említette a katonák egyéni harcászati felszerelésének továbbfejlesztését. Konkrét lépésekre, eszközökre, fejlesztésekre lefordítva mit jelent ez, miben gondolkodnak? A korábban megkezdett Digitális Katona Program „felpörgetéséről” van szó?

Így van, az alapprogram készen áll. Eddig is érkeztek be eszközök, és igyekeztünk ellátni a katonákat az egyéni harcászati felszereléssel is. Mindenképpen szeretném felgyorsítani ezt a folyamatot, hiszen fontos, hogy minél előbb érezze az összes katona: megvan a feladatai ellátásához nélkülözhetetlen felszerelése, ami itthon, külföldön, laktanyában, terepen egyaránt megfelelő.

Egyenruha, bakancs és társaik?

Így van. Az alapvető ruházati elemek és az alapharcászati felszerelés.

Milyen időtávon belül kaphatja meg ezeket minden katona?

Már most folyamatban vannak bizonyos lépések, de hadd ne mondjak konkrét céldátumot, hiszen még át kell tekintenem a pontos részleteket – a szerződéseket, a gyártókapacitásokat, és így tovább –, illetve a mozgásteremet a lehető leggyorsabb intézkedések megtételében.

Bizottsági meghallgatásán is kiemelte, hogy nagyon fontosnak tartja a Magyar Honvédség megtartó erejének erősítését. Milyen tendenciák olvashatók ki ezen a téren az utóbbi évek számaiból?

Látszik, hogy minden évben nőtt a Magyar Honvédség meglévő létszáma, és továbbra is szeretnénk növelni ezt. Szerencsére mindig van elegendő jelentkező, de a megtartásra is nagy hangsúlyt kell fektetni: el kell érni, hogy aki vállalta a katonai szolgálatot, a lehető legtovább maradjon, mindaddig, amíg fizikailag, szellemileg képes ellátni a beosztását. Tehát kettős munkáról beszélünk. Fontos, hogy minél többen tudjanak rólunk, és lássák: a Magyar Honvédségbe belépőkre életpálya vár, olyan illetményt tudunk biztosítani, amiből méltó módon el lehet tartani a családot, és akár még félre is lehet tenni belőle. Ez elengedhetetlen ahhoz, hogy az emberek bejöjjenek. Ha pedig már bent vannak, érezniük kell: fontos feladatokat hajtanak végre, amikhez biztosítottak a feltételek, és a társadalom is elfogadja őket. Ha mindezt sikerül fenntartani, remélem, még kevesebben gondolják majd úgy, hogy inkább más szakmát választanak.

Mennyire lehet és kell leszűkíteni ezt a kérdést pusztán anyagi dimenziókra?

Nem lehet azt mondani, hogy nem számít a pénz, de nem szabad túlértékelni sem. Az illetmény, a fizetés, mint mondtam, arra kell, hogy el tudjuk tartani a családot, biztosítani tudjuk a gyerekeinknek a jövőt, félre tudjunk tenni előre nem látható helyzetekre, meg néha egy kis extrára is. De mindig lehet jobb. A gazdaság fejlődik, és a civil ipar, a versenyszektor igyekszik mindig többet adni. Ki fog derülni, miként tudjuk lekövetni ezt, de nagyon régen nőtt akkorát az egyenruhás állomány és a honvédelmi alkalmazottak bére, mint az elmúlt években: öt évre visszamenőleg 50 százalékkal emelkedett, aztán kaptunk még 10 százalékot, év végén 500 ezer forintot, most pedig várjuk, hogy háromévente megjelenjen a katonák számláján a hathavi illetmény. Szerintem ez biztosítja, hogy bárki bátran vállalhassa a szolgálatot az egyenruhában. Ez azonban csak a megtartás egy része. A többi az értelmes munka, a megbízható környezet, a követelményeket támasztó, de emberséges parancsnokokból álló vezetés, illetve a társadalom megbecsülése.

Mennyiben mozdította elő ezt a társadalmi megbecsülést az elmúlt bő másfél év járvány elleni védekezése?

Büszkék lehetünk a kollégákra, akik részt vettek a feladatokban. Csak nagyon kevés negatív visszajelzés érkezett, ilyenkor pedig azonnal eljártunk, hiszen egy-két ember nem játszhatja el azt a tiszteletet, amit a többiek kivívtak. De szerencsére sokkal több pozitív visszajelzést kapunk az emberektől formálisan és informálisan is, hiszen katonáink tisztességesek, becsületesek, udvariasak, ugyanakkor határozottak, bárhová küldjük őket szolgálni.

A munkaerőpiaci kérdéseket és a járványt összekapcsolva: mennyiben fordította a pandémia és a gazdasági visszaesés a honvédség, mint munkáltató felé a potenciális érdeklődőket?

Látható volt, hogy ebben a helyzetben a Magyar Honvédség biztos munkahely – bár nem szeretem ezt a szót, hiszen katonának lenni inkább szolgálat, méghozzá a szó nemes értelmében. Mi nemhogy elküldtük volna az embereket, hanem egyenesen létrehoztuk a speciális önkéntes területvédelmi tartalékos szolgálatot, hogy aki elveszítette a munkáját, és vállalta a katonai kiképzést, csatlakozhasson hozzánk. Tehát még bővíteni is tudtuk a munkaerőpiacot.

Az adatok alapján a harmadik hullám végéhez közeledünk. Mi következik most?

Ha tényleg vége a harmadik hullámnak, bizonyos feladatokat nem kell tovább ellátnunk, így „visszatérhetünk” a laktanyákba. Folytatódhatnak az elmúlt időszakban csökkentett számban végrehajtott kiképzések, illetve továbbra is megvannak hazai és nemzetközi feladataink. Fel kell készülni a haditechnikai eszközök alkalmazására, fel kell készíteni az állományt ezek használatára, és be kell gyakorolni az eljárásokat, hogy – mint mondani szoktuk – minden legyen meg izommemóriában.

(Interjúnk második részét toborzásról, haderőfejlesztésről, missziós szerepvállalásról és még számos egyéb témáról holnap olvashatják.)