Embert próbáló küzdelem egy felvarróért

„Sosem hittem volna, hogy ilyen szép a téli erdő kora reggel. A hajnalban leereszkedett köd megül a fák között, a dér fehérre festi az avart. Minden nyugalmat áraszt, a csendet csak az apróbb állatok neszei törik meg: odébb egy kis rágcsáló spájzol még valamilyen bogyót télire, a fákon pedig madarak csacsognak és kerregnek. Még élvezni is tudnám, ha nem lenne ilyen baromira hideg! Bár a százados szerint szinte kánikula van. Hiszen még a víz sem fagyott bele a kulacsunkba. Nem tudom, hogy bírja. Velünk együtt gyalogolta végig az egész éjszakát, mégsem tűnik fáradtnak. Bezzeg én majdnem összeesem. Lassan harminchat órája nem aludtam."

„Na most még ez is, tüzérségi tűz. Még arra sem volt időm, hogy egy kicsit kifújjam magam. És ráadásul még ezt a fotóst

A mostani a hatodik, Magyar Honvédség szintű rohamlövész tanfolyam. Ennek megszervezését a tatai dandár lövészzászlóaljának harmadik százada kapta feladatul – tájékoztat Varga százados, a tanfolyam vezetője, a század parancsnoka. Megtudom: ez a kurzus a legnehezebb az összes lövésztanfolyam közül. Nem véletlen, hogy aki sikeresen elvégzi, az büszkén viseli egyenruháin a „rohamlövész" felvarrót. A tanfolyamra egyébként bárki jelentkezhetett. Legénységi állományú katona, tiszthelyettes és tiszt is. Ezúttal harmincketten vágtak neki az embert próbáló öt hétnek. Maga a kurzus egyébként hasonlít az amerikai hadseregben rendezett ranger és különféle tengerészgyalogos tanfolyamokhoz. Szinte ugyanazokat az ismereteket tanítja meg a résztvevőkkel. S nem kevésbé kemény. Persze a tanfolyam kiképzői maguk is rendelkeznek valamelyik speciális külföldi vagy hazai iskolai végzettséggel.

„Akkor sem ütöm meg azt a gongot. Nem állok ki a többiek elé, és nem mondom, hogy gyenge vagyok. Egyszer sem, nemhogy háromszor. Nem hagyom abba a tanfolyamot, befejezem, még ha beledöglök is. Nem engedem, hogy később bárki azt mondhassa nekem: mit akarsz, még ezt a tanfolyamot sem tudtad befejezni… Jó, tudom, mások is ezt gondolták, mégis majd minden nap volt, aki gongolt. Ott álltak előttünk. Volt, aki lesütött fejjel szinte sírva, más beletörődve, de hangosan jelentette be: kész, abbahagyja! Az az igazság, lelkem mélyén megértem őket. Amikor jelentkeztem rohamlövésznek, nem hittem volna, hogy ennyire kemény lesz a kiképzés. És hol van még a vége? Hisz a fele még hátravan… De akkor sem ütöm meg azt a gongot!"

A rohamlövész tanfolyamokon mindig nagy a lemorzsolódás – mondják a kiképzők, miközben a fiúk végre ehetnek néhány falatot. Nem véletlenül hagyják abba sokan, hiszen a követelmény kifejezetten magas, ezt csak kevesen bírják. A mostani kurzusnál az első négy ember már a sportfelmérésen kiesett. Pedig az elvárás még nem is annyira megerőltető: 69 felülés és 57 fekvőtámasz, majd szintidőre Cooper-teszt, kétszáz méter úszás, s mindezek után öt kilométeres, egyenruhás, futás alakzatban. A jelentkezők nagy része az első héten kihullott. Pedig akkor még csak tájékozódási feladatok és elméleti oktatások voltak. Persze a hideg idő megviselte a katonákat, többen megbetegedtek. Mások pedig

„Megint megyünk. A kilométereket számolatlanul tapossuk bele a bakancsainkba. Már a lépéseket sem számolom, nincs értelme. Csak azt tudom: addig kell menni, amíg mondják. Most azt kaptuk parancsba, hogy az út mellett üssünk rajta egy katonai terepjárón. Aztán persze minden apró hibánkat részletesen kielemezik. És, ha nem jól csináltuk, akkor újra és újra végrehajtatják velünk a feladatot. S természetesen – mint az amerikai filmekben – erre az alvásból veszik el az időt."

„Irány a laktanya! – mondja a százados. Végre, már csak alig öt kilométer és befejeződött a mai nap. Vagy a tegnapi? Már nem is tudom. Lassan minden összefolyik, az egész egy hosszú, fárasztó és soha véget nem érő kiképzésfolyam, újabb és újabb parancsokkal, feladatokkal. De én teszem a dolgom, és csak az lebeg előttem, hogy ki kell bírnom! Mindenáron. Hogy aztán saját kézzel varrhassam fel a zubbonyomra a rohamlövész feliratot."