Erdélyi Lajos: a jövő kulcsa a hazafias és honvédelmi nevelés

A Kossuth Lajos Katonai Főiskola elvégzését követően hol és mikor kezdődött el a pályafutása?

Tapolcán, 1979-ben, az MN 1480 Rakétadandárnál. Egész katonai karrieremre ez az alakulat volt a legnagyobb hatással. A dandár olyan katonai szervezet volt, ahol az ember megtanulhatta, hogy eredményt csak akkor lehet elérni, ha rend van. És ezt nagyon komolyan vették. Ennek következményeként komoly eredményeket is értünk el. Ha kiléptél a sorból, akkor nem a parancsnokod szólt rád, hanem a veled egy sorban álló bajtársad rúgott bokán, hogy „szép öcsém, rossz felé mész!” Voltam részlegparancsnok, szakaszparancsnok és még éles rakétát is indíthattam a Szovjetunió állami lőterén, Kazahsztánhoz közel. Már a vonatút is nagy élmény volt, hiszen egy-másfél hétig utaztunk odafelé, majd az egyhetes gyakorlat után ugyanennyit vissza. És nem a mai hálókocsikat kell ám elképzelni, hanem olyanokat, amiket már Szibériából is kiselejteztek. De őszintén mondom, hogy nagy élmény volt.

Tapolcai szolgálata során, akkor, ott folyamatában érezték-e az alakulat jelentőségét, vagy a felelősséget, amit a dandár – atomtöltetű rakéták indítására alkalmas – eszközei jelentettek?

Fiatal hadnagyként helyén tudták kezelni ezt? Nem igazán gondolkodtunk mi ezen. Volt egy feladatunk és azt csináltuk. Fiatalok is voltunk, másrészt pedig a munka érdekelt bennünket. Épp akkor halt meg Brezsnyev, amikor kint voltunk az éleslövészeten. Leállították az egész gyakorlatot, meg kellett nézni a híradást róla. Megnéztük, aztán csináltuk tovább a dolgunkat. Nem foglalkoztunk mással. Az ottani nevelés, az ottani környezet arra sarkallta az embert, hogy a szolgálat érdekelje elsősorban, hogy minden jó legyen, minden rendben legyen. És ez egy nagyon jó iskola volt.

Az első tiszti beosztása mennyire határozta meg a későbbieket?

Alapvetően. Egyrészt megtanított rá: nem baj, ha nem pontosan tudod, hogy az új beosztásodban mit kell csinálni. Légy szorgalmas, dolgozz keményen, és meg fogod tanulni. Ma is így kell ennek mennie. Úgy gondolom, az utánunk következők mindig okosabbak, mint mi voltunk. A ma szolgáló tábornokok már sokkal több mindent tapasztaltak, csináltak, mint annak idején mi. Missziókat jártak meg, szolgáltak és tanultak külföldön, beszélnek idegen nyelveken. Azt is merem mondani, hogy ma egy legénységi állományú katona bizonyos dolgokról többet tud, mint akkor én tisztként. Nem a hadműveletekről, hadművészetről, harcászatról, hanem általánosan a világról, hiszen olyan országokban jártak-járnak, mint Afganisztán, Mali, vagy épp a Balkán. Az ilyen helyeken megszerzett tapasztalatok sokkal többet jelentenek, mint amit mi akkor megtanultunk. Arról nem is beszélve, hogy számukra egészen kinyílt a világ, hiszen látják, más nemzetek katonái mit hogyan csinálnak, össze tudják hasonlítani egymást. Ezek nagyon fontos visszajelzések a katonáknak.

Össze lehet hasonlítani a rendszerváltás előtti hadsereget a maival? Lehet párhuzamot vonni?

Biztosan nem lehet. Az egy másik hadsereg volt, másról is szólt, annak ellenére, hogy a katonaság lényege mindig is ugyanaz volt: a haza védelme és természetesen a drill. A drill felkészíti a katonát, hogy amikor szükség van rá, gondolkodás nélkül, helyesen hajtsa végre a parancsot, mert ezzel a saját és a többiek életét menti meg. És ez mindig is így volt a hadseregben, ma is így van. A társadalmi és technikai körülmények változnak, méghozzá manapság radikálisan. Az én közel 40 éves katonai szolgálatom alatt nem láttam ilyen óriási mértékű technikai változást, ami fontos dolog. Ennek ellenére azt mondom: akkor is a katona marad az első helyen. És nemcsak a ma szolgáló katonára gondolok, hanem arra is, akiből valamikor a jövőben lesz katona. A most az iskolákban ülő ifjú kadétok vagy a középiskolások ülnek majd 20-30 év múlva a Magyar Honvédség parancsnoki székében és a vezető tábornokok székében, az Országgyűlésben. A jövő kulcsa, hogy mit tudnak a világról, hogyan szemlélik a világot e fiatalok. Nagyon fontos dolog, hogy mit gondolnak a hazafiságról, a hazáról, a honvédelemről, és ezen attitüdök formálása a ma szolgálatot teljesítők felelőssége. Ez ma a legfontosabb feladat. Ettől függ, hogy a jövőben is lesznek-e katonáink. Ettől a hozzáállástól lesznek lojális, becsületes, tisztességes katonák. E három jelzőt egyébként még példaképem, Für Lajos korábbi honvédelmi miniszter jelentette ki, akinek parancsőrtisztje is voltam: már a kezdetek kezdetén úgy fogalmazott, hogy három dolgot vár a katonáktól: legyenek hazafiak, legyenek becsületesek és legyenek tisztességesek.

Tapolcát követően hova vezetett az útja?

Tapolcán 1979-től egészen 1985-ig szolgáltam, onnan Szentendrére kerültem a Kossuth Lajos Katonai Főiskola tüzér tanszékére, ahol egy ideig ütegparancsnok-helyettes voltam, majd tanítottam a tanszéken. Két év múlva elmentem a Zrínyi Miklós Katonai Akadémiára, ahol 1990-ben végeztem, és néhány hónapon belül a honvédelmi miniszteri titkárságra kerültem, majd 1992 és 2000 között én voltam a Honvédelmi Minisztérium szóvivője. Ebben az évben állítottam fel a Humánpolitikai Főosztályt, amire a mai napig nagyon büszke vagyok. Egészen addig nem volt a Magyar Honvédségben a témakört felkaroló szervezet. Valamilyen okból kifolyólag olyan helyzetbe kerültem, hogy feltették nekem a kérdést, mivel szeretnék foglalkozni, én pedig azt mondtam, szeretnék felállítani egy szervezetet, ami a humánpolitikának különböző területeivel foglalkozna, mert úgy gondoltam, hogy a Magyar Honvédségnek nagy szüksége lenne rá. A döntéshozók igent mondtak, és dr. habil. Krizbai János – ma már nyugállományú – ezredessel közösen létrehoztuk a főosztályt, ami az én vezetésem alatt működött egészen 2006-os megszüntetéséig. 2008-ban leszereltem, és csak évekkel később, a vezérkarfőnök felkérésére tértem vissza a Honvéd Vezérkar Személyzeti Csoportfőnökség élére.

Mi volt az önök által létrehozott Humánpolitikai Főosztály ars poeticája, küldetése?

Az, hogy elkészítsen a Magyar Honvédség számára egy jövőbe mutató humánstratégiátm ami azt szolgálja, hogy a hadseregnek mindig legyen megfelelő számú katonája, és, hogy minden katonát a right man in the right place, vagyis a megfelelő embert a megfelelő helyre elv szerint helyezzünk el. Ennek egyik alapvetése a teljesen új előmeneteli rendszer kialakítása volt, szemben az addigi automatizmusokkal, a kettő-négy-hat évek után automatikusan következő előléptetésekkel. Differenciált rendszert kellett kialakítani, amelyben azok kerülnek magasabb beosztásba, akik teljesítik a követelményeket és olyan teljesítménnyel veszik a megmérettetéseket, amelynek elismerése lehet az előléptetés. Azt szokták mondani, a hierarchikus rendszerek egyik nagy baja, hogy a delikvens előbb-utóbb olyan beosztásba kerül, amelyiknek az ellátására már alkalmatlan. A cél éppen ezért az volt, hogy teljesítmény alapján a jobbak elindulhassanak felfelé, valóban karrier lehessen a szolgálatuk, ugyanakkor aki egy adott helyen becsületesen szolgál, ne érezze magát másodrendű tisztnek, vagy éppen ne kerüljön ki a rendszerből végleg. Büszke vagyok rá, hogy a vezetésemmel alkottuk meg a Magyar Honvédség hivatásos és szerződéses katonáinak jogállásáról szóló törvényt, amit az Országgyűlés 2001 decemberében el is fogadott. A mai előmeneteli rendszer lényegében akkor került jogszabályba. Munkánkat ekkor már annak tudatában végeztük, hogy ismert volt a sorkatonai szolgálat megszüntetésére irányuló szándék. Éppen csak azt nem tudtuk, mikor következik be. A 2004-ben végrehajtott döntés azonban nem rengetett meg bennünket, hiszen úgy alakítottuk ki a rendszert, hogy semmilyen radikális módosítást ne kelljen elvégezni a sorkatonaság megszűnését követően. Egyébként a sorkatonai szolgálat megszüntetésének levezetése sikertörténet volt abból a szempontból, hogy a hadsereg nem omlott össze. Megmaradt az a létszám, ami a legrosszabb idők esetén szükséges minimumot is elérte, és fenn tudtuk tartani a működőképességet. Ugyanilyen sikertörténetnek tartom a NATO-csatlakozásunkat megelőző tájékoztatókampányunkat is. A NATO-ba való belépésünk kapcsán indított népszavazást megelőzően a közvéleménykutatások azt mutatták, hogy a magyar lakosság mindössze 45-50 százaléka támogatta a szövetséghez való csatlakozásunkat. A valós információkon alapuló, ismeretbővítő tájékoztatókampányunk – amelyet a Honvédelmi Minisztérium és a Külügyminisztérium közösen vezetett – hatására a népszavazáson már 80 százalék felett volt a támogatók száma. Fontos kiemelni, hogy nem reklám-, hanem tájékoztató kampányról beszélünk. Nem meggyőzni kellett az embereket, hanem egyszerűen csak elmondani nekik, miről is szól a NATO, miért lehet fontos Magyarország számára.

Ugorjunk vissza az időben a rendszerváltás idejére! Kívülálló szemmel, utólag azt gondolhatnánk, hogy a nagy vízválasztás után a Magyar Honvédség egyfajta kényszerű útkeresésbe kezdett, hiszen a Varsói Szerződés megszűnésével egy komplett nemzetközi rendszer tűnt el.

Akkor én nem útkeresésnek éltem meg. 1990-92 között a honvédelmi miniszter parancsőrtisztje voltam, majd ahogy említettem is, egészen 2000-ig a tárca szóvivője. Érezhető volt, hogy a civil politikai vezetés hosszasan ismerkedett a hadsereggel. Für Lajos javára kell írnom, hogy egyszer sem tett semmilyen, hirtelen ötlettől vezérelt lépést sem. Valóban kíváncsi volt a valós honvédségre. Úgy járta be a különböző alakulatokat, hogy nem szóltak előre a látogatásokról. Nem a díszszázadra, a felsorakozott állományra, vagy épp egy napokig készülő bemutatóra volt kíváncsi, hanem a katonákra és a valós képességekre. Devisszatérve a kérdésre: igen, az útkeresés is jelen volt. Vegyük csak a létszám kérdését. A rendszerváltás után mindenki próbálta meghatározni, mekkora hadseregre is van szükségünk. Aztán valamely tanulmány kimondta: a modern európai nemzetek az ország lakosságának 0,7-0,9 százalékát tartják fegyverben, és ebből a gondolatból kiszámították, hogy nálunk ez 90 ezer főt jelent, tehát pont el is értük még a kívánt százalékot. A rendszerváltást követően azonban a 90 ezerből lett előbb 54 ezer, majd negyvenvalahányezer, aztán már csak huszonvalahányezer, és most vagyunk abban a stádiumban, amikor a mélypontról elkezdtünk néhány éve építkezni. Most már azért újra van mivel büszkélkedni. Tömeghadseregekre ma már nem feltétlenül van szükség, de katona mindig kell.

Kell a folyamatos fluktuáció. Aki esetleg – korából, egészségügyi állapotából stb. kifolyólag – kikerül a honvédségből, annak úgy kell kikerülnie, hogy javuljon a munkaerőpiaci értéke ahhoz képest, ahogy annak idején bekerült a seregbe. Tanuljon, képezze magát, és ha kikerül a rendszerből, az itt megszerzett tudással találjon munkát a munkaerőpiacon. Tehát a forgás nem baj, természetes, hogy a kívánt beáramlás mellett vannak, akik elhagyják a köteléket. A lényeg, hogy többen jöjjenek annál, mint amennyien elmentek. És erre alapvető befolyással bír a hazafias és honvédelmi nevelés, valamint, hogy a leszerelt katona mit visz haza, mit mond el a szomszédnak, a barátjának, a családnak, a környezetének a Magyar Honvédségről. Ez rendkívül fontos aspektus.

Az önök számára miben mutatkozott meg a rendszerváltás?

Tulajdonképpen hirtelen az addigi ellenségkép egyszerre csak új szövetségesek ígéretével kecsegtetett. Egészen más megközelítés kezdődött. Olyanra nem emlékszem, hogy bármit is hirtelen le kellett volna tagadni a korábbiakból, arra viszont annál inkább, hogy rengeteg új információ vált elérhetővé számunkra. És éheztünk is ezekre az új ismeretekre. Hirtelen radikálisan megindultak a nyugati képzések, vezető és alacsonyabb beosztású katonák előtt egyaránt kaput nyitva a fejlődésre. Ez sokat segített a hadseregnek, ahogy az olyan együttműködések is, minta Partnerség A Békéért, ahol aztán tényleg nagyon sok mindent láttunk, szedtünk magunkhoz. Ma sem gondolom azt, hogy el kéne felejtenünk azt, ami 1990 előtt volt. Az is a történelmünk része, és megszámlálhatatlan mennyiségű tapasztalatot adott.

A Humánpolitikai Főosztály 2006-os megszűntetését követően mi történt? Említette, hogy leszerelt, majd 2013-tól ismét egyenruhában, akkor már a Honvéd Vezérkar Személyzeti Csoportfőnökség élén folytatta szolgálatát. Itt is képviselhette azokat a humánpolitikai elképzeléseket, amikkel anno a főosztály megalakult?

Hogyne! Jelentős változást jelentett, amikor Benkő Tibor vezérkarfőnök lett. Ő komolyan érdeklődött az emberierőforrás-problémák megoldása iránt. Csoportfőnökként elsősorban vezető voltam, de arra törekedtem, hogy a környezetemben a humánpolitikai területet értő, nálam okosabb emberek dolgozzanak. A személyzeti csoportfőnök azért felemás helyzetben van. Adott egy hadsereg, amelynek egyidejűleg közel 100 katonája épp külföldön tanul, néhány százan NATO-beosztásokban szolgálnak külföldön, 1000 katona misszióban van, beiskolázások, új előmeneteli megközelítések, szabályzatbeli kérdések, stratégiai megfontolások satöbbi. Ez azért ad munkát a mindenkori személyzeti csoportfőnöknek. Rengeteg tennivalót jelentett a papírhalmok jelentős részének csökkentése, hogy ne kelljen hat igazolást kiadni például egy katonabúvár merüléséért járó veszélyességi pótlék kifizetése érdekében. Magyarán az elsődleges célkitűzésem e beosztásomban a bürokrácia csökkentése volt. Ennek érdekében az elöljárói és munkáltatói jogkörök jelentős részét is visszaadtuk az alakulatparancsnokoknak. Egy dandár parancsnoka is tökéletesen el tudja dönteni e kérdések többségét. Sőt, azt is el tudja dönteni, mi a Magyar Honvédség érdeke.

Milyen út vezetett a dandártábornoki beosztástól a helyettes államtitkári feladatkörig?

Két év után úgy döntöttem, hogy nyugállományba vonulok, és 2018-ban Benkő miniszter úr felkérésére vállaltam el a humánpolitikai helyettes államtitkárságot.

Ugyanazzal a szemlélettel, küldetéstudattal vágott bele, mint amivel annak idején a főosztályt is megalapították?

Az akarat és küldetéstudat nem változott. Egy valami viszont nagyon is. Ekkor indult el ugyanis a Honvédelmi és Haderőfejlesztési Program, ami a technikai jellegű fejlesztések mellett tartalmazta azt az akaratot is, hogy legyen több katona. Ekkortájt pörgött fel a Honvéd Kadét Program is, amelynek 2018-ban már komoly előtanulmányai zajlottak, illetve előrehaladott tervek szóltak további katonai középiskolák megnyitásáról is. Hatalmas előrelépés volt a Honvédelmi Minisztérium és a Honvédelmi Sportszövetség összefogásából megszülető kadétprogram, valamint a hazafias és honvédelmi nevelés fejlesztése. Csakúgy, mint az én időmben kidolgozott Obsitos és Veterán programok.

Ma hogy látja, jó döntés volt a katonai pályát választania?

Az egyszer biztos, hogy jó döntés volt, noha eredetileg nem én, hanem egy barátom választotta, én pedig mentem utána. Azt gondolom, hogy mindig, minden beosztásomban megtettem, amit tudtam.

Egy ilyen mozgalmas és sokrétű szakmai karrier után ma mi foglalja le?

Amikor csak lehetőség adódik rá, az unokámmal töltöm az időt. Szeretek főzni, mert megnyugtat és kikapcsol, de emellett az érdeklődési köreimnek is rendszeresen hódolok: levéltárba járok, családkutatással, a szentesi kubikusok, valamint a Bodrogköz történetével foglalkozom, és mindent elolvasok, ami csak a kezembe kerül a korai magyar történelemről.