Esztike gyűrűje

1944. november elején a Magyarországon támadó Vörös Hadsereg elérte a pesti hídfőt védeni hivatott Attila-vonalat. A védővonal három állásrendszerből állt, mindhárom teljes félkört alkotott: a Dunától indult, majd a folyóhoz ért vissza. Az Attila-I néven ismert külső védőöve Dunaharasztinál vált el a folyótól, majd Gyál–Vecsés–Ecser–Maglód–Iszaszeg–Valkó–Gödöllő–Szada–Veresegyház–Csomád érintésével Alsógödnél érte el ismét azt. Ehhez a vonalhoz érkeztek meg déli irányból a szovjet csapatok november 2-án. A harcokhoz november 12-én csatlakozott a magyar királyi Honvédség 1/I. ejtőernyős-zászlóalja, amelynek állásait az elkövetkező napokban többször is komoly támadás érte.

„A második napon felvonulásunk után egy magyar közepes üteg figyelőállást telepített. Az orosz gyalogsági támadás ezen a napon megindult a Tápiótól É-ra beásott 2. századunk ellen, egész nap folyt a harc, a vonal ide-oda hullámzott, többször közelharcra került sor; késő délután az oroszok a támadást feladták és pár száz m-re visszavonultak (…) Másnap a harckocsik (10 egynéhány) a domb ellen vonultak fel, de a gyalogság rejtőzve visszamaradt, mert a nyílt terepen a nappali támadás lehetetlen lett volna. A harckocsik kb. 400 m-re közelítették meg a védőállást, de a (…) páncél-ököl felmutatása elég volt, hogy előnyomulásukat beszüntessék. (…) Éjjel visszavonultak. Nappal a védőállásban a mozgás (… és a) sebesültek hátraszállítása lehetetlen volt. (…) A harckocsi ágyúk a tűzfegyverekre vadásztak” – írja ezekről a napokról Tassonyi Edömér százados, az ejtőernyős-zászlóalj parancsnoka.

„Egyebek mellett ebből az írásból – illetve néhány szovjet jelentésből – lehet kikövetkeztetni azt, hogy hogyan vesztette életét 1944. november 17-én Tápiósáp – ami a mai Sülysáp része - nyugati határában Nagy Endre ejtőernyős tizedes, az 1/I zászlóalj páncélromboló szakaszának katonája. Halálát, a névszerinti veszteségi jelentés szerint egy harckocsilövedéket okozta” – mondja dr. Számvéber Norbert alezredes, hadtörténész-levéltáros, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum (HM HIM) Hadtörténelmi Levéltár és Térképtár igazgatója, aki az átnézett dokumentumokból megállapította: a budapesti csata idején a szovjet 109. gárda-lövészhadosztály 309. gárda lövészezrede támadott abban a sávban, ahol Nagy Endre tizedes bajtársaival együtt védelemben volt. A szovjet 1897. önjáró tüzérezred SzU–76M típusú önjáró lövegekkel támogatta a 109. gárda-lövészhadosztály 306. és 309. gárda-lövészezredét. A halála okaként megjelölt „harckocsilövedéket” minden bizonnyal az 1897. önjáró tüzérezred 4. ütegének egyik SzU–76M-je lőtte ki, ez a 76 milliméteres repeszromboló gránát ölhette meg.

Éveken át keresték

„Annyira kicsi voltam, amikor elindult a háborúba az édesapám, hogy nekem róla semmilyen emlékem nincsen. A mai napig csak annyit tudok róla, hogy férfiszabó volt. Mindössze egy öreg varrógép és egy rozsdás olló maradt utána. Utóbbi még mindig megvan, a kamrában, a szerszámok között” – mondja Joli néni Füzesgyarmaton. A Békés megyei város egyik kis utcájának takaros portáján álló házban Nagy Endre tizedes lánya azokat a fényképeket mutatja, amelyeken édesapja látszik. Az egyik szülei esküvőjén készült, a másikon katonatársai körében látható, a harmadik pedig egy 1943-ban készült családi fotó: édesanya őt tartja a karjában, mellettük pedig ott áll az édesapja, akinek ujján egy jegygyűrű látszik. Pontosan ugyanaz, amit 77 évvel később a Sülysáp határában feltárt sírban megtaláltak a hadisírgondozók…

„Édesanyám szinte soha nem beszélt apuról. Bár tudom, sokáig bízott benne, hogy hazajön. A nagymamámmal együtt éveken át keresték, írtak mindenfelé, még a Vöröskeresztnek is. A válasz azonban mindenhonnan ugyanaz volt: nem tudnak róla semmit” – meséli Joli néni, aki arról is beszél, hogy később a lányával, Ildikóval is írtak a Hadtörténelmi Levéltárnak, ahonnan egy hivatalos levélben arról tájékoztatták őket, hogy Nagy Endre tizedes az 1944. novemberi harcokban hősi halált halt, maradványait Isaszegen, egy közös sírban temették el. „Akkor a családdal el is utaztunk Isaszegre, hogy megnézzük a sírt. És megnyugodtunk, mert azt gondoltuk, hogy ez a történet lezárult” – mondja.

Aztán a nyár végén Nagy Jolán Eszterhez látogatók érkeztek. A Kiskőrösön lakó unokaöccse azonnal elújságolta a nagy hírt: szerinte Joli néni édesapjának gyűrűje került elő a Sülysáp határában megtalált sírból. A gyűrűt a tévében is bemutatták. „Semmit nem tudtam erről, nem néztem a tévét, de nem hagyott nyugodni a dolog, így amikor hazamentek a rokonok, felhívtam Ildi lányomat, ő keresett rá arra, hogy miről van szó” – emlékszik vissza az idős asszony a néhány hónappal ezelőtt történtekre.

Csontok, zubbonygombok, sapkatopánok

„A Füzesgyarmatról kapott e-mail körülbelül a harmincadik volt, amit azután kaptunk, hogy a közösségi felületeken, illetve néhány médiumban közzé tettük: keressük azt, aki bármit tud a Sülysápon talált arany karikagyűrűről, amibe az »Esztike 1942« feliratot gravírozták” – ezt már Stier Márk, a HM HIM Katonai Emlékezet és Hadisírgondozó Igazgatóság Belföldi Hadisírgondozó Osztályának munkatársa mondja. Ő volt az, aki kollégájával, Aranyossy-Péter Mátéval – illetve Mezei József és Kakuk Balázs önkéntes segítőkkel – július 31-én feltárta a Sülysápon talált sírt.

„A helyszínre már tavasszal ki szerettünk volna jutni, a COVID-helyzet miatt azonban csúsztattuk a feltárást. A helyről, vagyis arról, hogy a település határában van egy állítólagos tömegsír, még 2019-ben érkezett bejelentés a hadsírgondozó igazgatósághoz. A helyi amatőr kutatók már korábban átnézték a területet és valamennyire le is tudták szűkíteni, de még így is tipikus »tű a szénakazalban« helyzetnek tűnt rábukkanni a tömegsírra” – eleveníti fel a munkálatok előtt történteket Márk, hozzátéve: a feltárást, mint minden esetben, ezúttal is alaposan felkészülés előzte meg. Áttekintették az események történelmi hátterét és azt is kikutatták a levéltárból, hogy kik voltak a harcoló felek, valamint áttanulmányozták a saját veszteségi jelentéseket is.

Sülysáp határában a kutatást műszeres felderítéssel kezdték. Szerencséjük volt, rövid idő alatt rábukkantak egy kétszemélyes lövészgödörre, amit feltártak, s ahonnan különféle hadianyagok – tárak, gyalogsági ásók és egy csajkatető is – kerültek elő. Nem messze innen egy másik állást is találtak, ahol ugyancsak hadianyagokra bukkantak. „Már kezdtük azt hinni, hogy több, úgynevezett »harctéri szemetesgödröt« találtunk, amikor előkerült az első csontmaradvány” – mondja Márk, kitérve arra, hogy a csontok és az egyéb maradványok szakszerű kiszedéséhez szükséges némi régészeti vagy antropológiai előképzettség. Ezért dolgozik a csapattal mindig együtt egy régész is.

„Ezen a helyen három katona földi maradványait találtuk meg. A nemzetiségüket hamar azonosítani tudtuk, hiszen a csontok mellett rábukkantunk néhány zubbonygomra, illetve a Bocskai-sapkák topánja is előkerült, azaz egyértelműen bebizonyosodott, hogy magyar katonák voltak a megtalált áldozatok” – teszi hozzá az eddig elhangzottakhoz Máté.

„Találtunk egy ejtőernyős jelvényt, ami bebizonyította, valóban az 1944 novemberében itt harcoló ejtőernyős-zászlóalj katonáinak maradványai kerültek elő. Erről utólag kiderült, hogy még a HM HIM szakértője sem találkozott ilyennel. A leírásokból tudták, hogy rendszeresítve volt, de még soha nem került elő a maga valójában. Aztán az egyik áldozat ujjcsontján megláttuk a gyűrűt” – meséli Márk, hozzátéve: mivel az azonossági jegytok, vagyis ahogy a köznyelv hívja, a dögcédula nem került elő, nem tudták azonosítani az elesett katonákat. Az egyedüli nyom a gyűrű volt, belső felén az „Esztike 1942” felirattal. Sajnos a veszteségkartonok áttanulmányozása után sem jutottak semmiféle eredményre, sok katonánál nem adták meg a házastárs nevét, így nem sikerült közelebb kerülniük Esztikéhez. Ekkor fordultak a közösségi oldalakhoz és a médiához…

„Lehetséges ez, ennyi év után?”

„Az egyik nap felhívtak Budapestről, a Hadtörténeti Múzeumból és azt mondták, édesapám maradványait találták meg és a jegygyűrűjét is. Mindenféle gondolatok kavarogtak a fejemben, idegeskedtem, volt, hogy órák hosszat csak ültem az ágyon, és azon gondolkodtam: ez igaz? Lehetséges ez, ennyi év után?” – mondja Joli néni. Előtörnek az érzelmei, elsírja magát, miközben a piros díszdobozba tett gyűrűt mutatja, amit egy szeptember végén megtartott rendezvényen kapott vissza dr. Kovács Vilmos ezredestől, a HM HIM parancsnokától. Ezen a rendezvényen egyébként Márk és Máté is jelen volt. Bár a fiúk saját bevallásuk szerint nem szentimentális alkatok, összeszorult a torkuk, amikor Esztike lánya átvette édesapja karikagyűrűjét…

„A gyűrűnek volt egy párja, amit édesanyám a kezén viselt, de soha nem mutatta meg nekem, így nem tudom, hogy abba véstek-e valamit. Amikor visszakaptam apu gyűrűjét, kerestem a párját, de sehol nem találtam. Még a ma is élő, 92 éves nevelőapámat – édesanyám második férjét – is megkérdeztem, hogy tud-e róla valamit, de azt mondta, hogy nem emlékszik. Az is lehet, hogy amikor anyu 1984-ben meghalt, eltemettük vele” – véli Joli néni, aki nem titkolja, hosszan szokta nézegetni édesapja gyűrűjét, volt már, hogy az ujjára is felhúzta.

„Most, hogy megvolt a temetés, megnyugodtam. Édesapámat anyu mellé temettük, ahol 76 év után végre ismét találkozhattak” – mondja Joli néni.

Megnyugvást jelent a hozzátartozóknak

„A hadisírgondozás egyik legnagyobb társadalmi haszna az, ha sikerül azonosítanunk egy addig eltűntnek nyilvántartott katonát. Hiszen ez tényleg megnyugvást jelent a hozzátartozóknak” – szögezi le dr. Kovács Vilmos ezredes, a HM HIM Parancsnoka, hozzátéve: nem minden feltárás végződik Esztike gyűrűjének történetéhez hasonlóan. Ugyanis általában csak az előkerült maradványok harmadát tudják azonosítani. Sajnos a dögcédula ritkán marad meg – annak idején nem olyan anyagból készítették, ami kibír 70-80 évet a föld alatt. Így leginkább a megmaradó személyes tárgyak, a kabátgombok, a cigarettatárcák és az övcsatok azok, amelyek alapján meg lehet kezdeni a kutatást. A HM HIM Katonai Emlékezet és Hadisírgondozó Igazgatóság munkatársai évente 20-22 tervezett exhumálást végeznek, de számos alkalommal kell olyan helyszínre kivonulniuk, amikor egy építkezés során kerülnek elő emberi maradványok a földből. „Sok esetben a tűzszerészek is mennek velük vagy utánunk, hiszen szinte mindig kerül elő lőszer, gránát vagy egyéb hadianyag is” – mondja Kovács ezredes, kiemelve, hogy 2016 novembere óta – ekkor került ismét a HM HIM feladatrendszerébe a hadisírgondozás – 263 magyar katonát exhumáltak és ezek közül 41 esetben sikerült megállapítani a hősi halott személyazonosságát.

„A tervezett exhumálásra fel tudunk készülni, az esetire azonban nem. Előbbinél a helyszínt gondos kutatások után jelöljük ki és szinte minden esetben egy kutatóárokkal kezdünk. Itt a talaj rétegződése árulkodó lehet. Ha látszódik beásás nyoma, rétegenként mélyítjük az árkot, egészen addig, amíg meg nem találjuk a maradványokat” – avat be munkájuk részletében Stier Márk, hangsúlyozva, hogy a feltárás során a legfontosabb a dokumentálás: minden munkafázisról és minden előkerült leletről fényképet kell készíteniük, ezek később az azonosítást is segíthetik.

A második világháború sajátosságainak köszönhetően Magyarországon magyar, német, szovjet, román, bolgár és nagyritkán angolszász katonák maradványai kerülnek elő, amelyekért az adott nemzet hadisírgondozói a felelősek. Azaz, ha német maradványokat találnak, akkor a német hadisírgondozóknak szólnak, ha pedig szovjet katonák csontjai kerülnek elő, az orosz nagykövetséget értesítik, s ők döntenek az exhumálásról. Aranyossy-Péter Máté elárulja: a magyar hadisírgondozók számára akkor tud igazán „személyessé” válni egy-egy eset, ha az előkerült maradványokat azonosítani tudják, azaz amikor a csontokhoz nevet és arcot tudnak párosítani. Mint most, Esztike gyűrűjének megtalálása után…