Létezik egy fegyvernem, amely nélkül nincs hadsereg. Ők a műszakiak. A régi időkben utászoknak hívták őket, mert elsősorban utat kellett építeniük mocsáron, folyókon, zergejárta sziklákon keresztül. Amerre a hadnak épp mennie kellett. Nem kérdezték, lehetséges-e; csak annyi volt az ukáz: kell. Ma a műszakiak feladatköre jócskán meghaladja történelmi elődeikét; az egyik legmagasabb szintű mérnöki tudást felhalmozó katonai szakmát testesítik meg.
Fiúgyerekeknél gyakran megesik, hogy műanyagtankot tologatnak a szőnyegen, avagy játékrepülővel kalimpálnak maguk előtt a levegőben – katonásdit játszanak; néhány ezer éve. Az MH 37. II. Rákóczi Ferenc Műszaki Ezred parancsnoka, Antal László ezredes némileg eltért az átlagos nebulóktól, már ami az ifjonti hadijátékokat illeti, mert nála ezt a szerepet a sport töltötte be.
„Vékony, beteges kisgyerek voltam, akit minden nyavalya megtalált – mesél gyerekkoráról az ezredes –, mígnem, úgy 11-12 éves koromban egy nyíregyházi fociedző verbuválására én is jelentkeztem. Túlzottan nem lehetett elájulva a tehetségemtől, mert a rákövetkező egy évben csak a medicinlabdával, meg a focipálya körüli futópályával ismerkedhettem meg közelebbről. Az a vicces, hogy engem ez egyáltalán nem zavart. Teljesen rácsavarodtam, beleszerettem az edzésekbe. Ki nem hagytam volna soha. Aztán az állóképességem javulásával, úgy látszik, a gömbérzékem is megjött: bekerültem a megyei válogatottba. Ráadásul a betegségek, nyavalyák is eltűntek az életemből.”
Antal ezredesnek a sporthoz fűződő bensőséges kapcsolata azóta is kitart; olyannyira, hogy alárendeltjeinek sincs sok választása: a heti futás-tréningeken kötelező a részvétel. A jó elöljáró pedig nem csak elöl jár, de elöl is fut; az 53 éves parancsnok pedig alaposan megizzasztja a mögötte lihegő fiatalabb nemzedék katonáit.
„A futás megmaradt, de a focit később –16 éves koromban – kiütötte a nyeregből a karate, amelyet sikerült meglehetősen komoly szintre vinnem, legalábbis – úgy gondolom – a 2 dan annak nevezhető. A mai napig a karate jelenti számomra – a maga komplexitásával – a sportot” – mondja Antal ezredes.
Mi következett az általános iskola után?
Ráfordultam arra az útra, melyről azóta sem tértem le; igaz, akkor még nem volt rajtam egyenruha. Az építőipari szakközépiskola mélyépítő szakára jártam, ott is végeztem ’85-ben. Szenzációs tanáregyéniségek készítettek fel a szakmára. Például Tóth Barnabás tanár úr meg tudta szerettetni még az olyan borzasztóan száraz és nem különösebben lelkesítő tantárgyat is, mint a statika-szilárdságtan.
Említette a karatét. Verekedős gyerek volt?
Soha. Mindig azt mondtam, a legjobb önvédelmi sport, a futás. Ami persze, nem azt jelenti, hogy alkalmasint ne vettem volna fel a kesztyűt, de minden nézeteltérést meg lehet beszélni anélkül, hogy az agresszív végletekig eljutnánk. Nem gondoltam, és ma sem gondolom, hogy az erő jele az erőszak lenne.
Úgy fogalmazott: a szakközéppel ráfordult a pályára. Mi volt a folytatás?
Tényleg lehetett valami ott a levegőben, mert az érettségi után, ugyanabból az osztályból hatan is jelentkeztünk a Kossuth katonai főiskola műszaki szakára.
Ez akkor tényleg rajt-cél pályafutásnak tűnik. Nem is volt kitérő?
A honvédségtől, nem. A műszaki vonal azonban néhány évre megszakadt: 2008-ban a tapasztalat-feldolgozó blokkot vezettem, ami egyben kiképzési-főnökhelyettesi beosztás is volt. Aztán 2009 már Madridban talált, családostul egy NATO-misszióban; ahol az első évben kiemelt gyakorlattervező főtisztként, majd három évig a helyzetértékelő csoport igazgató-helyetteseként dolgoztam.
Azért, ez villámgyors karrier...
Valahogy úgy végezhettem el a rám bízott feladatokat, hogy a feletteseim elkezdtek bízni bennem. Jó, nyilván volt olyasmi, amiben egy kicsit talán az átlag fölé emelkedtem, de hogy mi lehet, vagy lehetett az, máig sem tudom. Szerintem, mindenki kap valamiféle tehetséget, és ha szerencséje van, az élete során ki is derülnek a részletek... Én a magaméról nem tudok, de a feletteseim talán észrevehettek valamit.
Madrid után, egyből Szentes?
Majdnem. És a tempó engem is meglepett. Amikor 2013-ban hazajöttem Madridból, úgy gondoltam: na, most jön a parkolópálya időszaka, hiszen kiestem a vérkeringésből, sokan nem ismernek. Nem egészen ez történt. Hazajövetelem után az Összhaderőnemi Parancsnokság Hadműveleti Főnökség támogató blokkjának vezetője, rangidős műszakija lettem. Ebbéli beosztásomnál fogva dr. Böröndi Gábor altábornaggyal napi szinten találkoztam. Egyszer csak behívatott az irodájába, leültetett – nem az íróasztala elé, ahogy korábban, hanem a „vendéggarnitúrára”, leült ő is, majd gratulált Tartuhoz. Én még ugyan nem tudtam, hogy az észt városban működő NATO vezérkari tanfolyamra beiskoláztak, de ő már igen. Aztán hozzátette: ha Tartuból hazajöttem, akkor irány Szentes, kell majd oda egy parancsnok…
Mindent elért.
Mindent. Ugyanis, egy önálló állománytáblás katonai szervezet parancsnokának lenni, a szakma csúcsa. Feljebb már csak íróasztal van, amit én fenyítésként élnék meg.
Szakmailag nincs is felettese? Katonailag van, de szakmailag?
Nincs és ennek nem örülök. Jó lenne néha megosztani a „fejtörőt”.
Azonban a civil figyelem és vélemény, a műszakiakat gyakrabban megtalálja, mint mondjuk egy lövészdandárt. A hírnév pedig nagy úr. Hidakat építenek önkormányzati kezdeményezésre, bontanak, építkeznek. Tán az egész honvédség ázsiójának jót tehet a műszakiak sok-sok lakossági kapcsolata.
Ez igaz, de ne gondolja, hogy ettől identitászavarunk van. Bár, valóban gyakrabban találkozunk a civil szférával, mint más katonai szervezetek tagjai, de ettől még kőkemény katonák vagyunk. Komoly kiképzéssel, gyakorlatokkal és ennek megfelelő életvezetéssel. Ezt csak megerősíti a folyamatos munka. Amit minden körülmények között el kell végeznünk. Akár itthon, akár külföldön – esetenként háborús övezetekben.
Parancsnokként nem túl kemény? Az ilyesmi vissza szokott jutni egy vezető fülébe.
Nézze, én a fizetésem nem a népszerűségi indexem emeléséért kapom, ennek ellenére, remélem nem vagyok rettegett főnök az ezrednél. Ahogy már az elején mondtam, a rám bízott feladatokat minden körülmények között elvégzem. Ehhez pedig az kell, hogy az alárendeltjeim is ugyanígy járjanak el. Egyébként, tőlünk nem csak követelnek. A mostanság zajló haderőfejlesztésből mi is kivesszük a magunkét. Megkapjuk a korszerű, vadonatúj haditechnikát, felszerelést. Bízom benne, ez a tendencia folytatódni fog. Ezért pedig teljesítenünk kell. Nyilvánvaló, hogy minden embernek más és más a habitusa, beállítottsága, munkához való viszonya. Én ezt tiszteletben tartom. Egészen addig, amíg nem akadályozza a munka pontos és szakszerű elvégzésében; mert ebben az esetben az a dolgom, hogy meggyőzzem a változás szükségességéről.
