Futás a népirtás áldozatainak emlékére

Honnan jött az ötlet a rendezvény megszervezéséhez?

1997 januárjában Okucaniban, műszaki kontingensben szolgáltam. Már ekkor is aktívan sportoltam, nagyon sok honvédségi versenyen vettem részt. Egy beszélgetés kapcsán felmerült, mi lenne ha Taszárról kifutnánk a táborba. A kontingens megalakulásának negyedik évfordulójára sikerült megkapni a hivatalos engedélyt a futáshoz. Számos katonai vezetőt szólítottunk meg az ügy érdekében, de a Honvéd Sportegyesületek Országos Szövetsége is a kezdetektől mellénk állt és támogatta a kezdeményezésünket.

Mikor volt első futás és hányan vettek ezen részt? 

Az első futást 1999. december 18. és 20. között rendeztük meg. A csapat hét futóból állt – köztük három lány -, és három kerékpáros is jött velünk. A futók Kaposvár főteréről indultak el, a startot a Nagyboldogasszony templom este nyolc órai harangütése jelentette. A csapattagok 15, illetve 30 kilométerenként váltották egymást és ekkor 15 óra 30 perc alatt sikerült teljesíteni a közel kétszáz kilométert. A magyar-horvát határon a kontingensben szolgálatot teljesítő néhány katona is csatlakozott hozzánk. Az utolsó, befutó szakaszban még többen álltak be a váltó tagjaihoz és így futottunk be az alaptáborba, ahol nagy örömmel és lelkesedéssel fogadtak minket. Nagy sikere lett ennek a rendezvénynek és ez adott lendületet a továbblépéshez.

A siker után mi következett?

Külső csapatok felé is meghirdettük a futást, így a következő békefutásra már 14 csapat nevezett és a határon 24 fős magyar katona csapat csatlakozott a váltóhoz. A

Láthatóan a futás rendszere mára változott egy kicsit. Mikor történt ez a fordulat?

2001-ben volt az utolsó taszári rajt. Emlékezetes volt, mert Horvátországban kemény telet fogtunk ki, a hegyekben mínusz 20 foknál is alacsonyabb volt a hőmérséklet . A kísérő rendőrök nem is akarták elhinni, hogy futni fogunk. Ezután jött az a gondolat, hogy egy kicsit előbbre hozzuk a verseny időpontját, így elkerülhetjük a kemény hidegeket. A másik változás, hogy a rajtot áthelyeztük Okucániba, ezt a kontingens 2002. áprilisi felszámolása indokolta. Megfelelő helyet találtunk a résztvevőket elszállásolására és ekkor szerveztük három naposra a rendezvényt. Ezzel több indulót tudtunk magunk

Mit gondolsz az emlékfutás jövőjéről?

Úgy látom, hogy van igény erre a rendezvényre. Az Okucaniban élő emberek gyorsan befogadták a katonáinkat és ezért még napjainkban is szívesen találkoznak a magyarokkal. A kapcsolatok bővültek azzal, hogy a 2004. november 12-én Taszár és Okucani testvér-települési szerződést írt alá. Most már nem csak a futásról szól az együttműködésünk, hanem a kultúráról, az egymás történelmének megismeréséről, a párbeszédről és az egyéb területek összekapcsolódásáról. Kézzelfogható példája az együttműködésnek, hogy a tizedik futás alkalmából a települések emlékkönyvet adtak ki, amelyben horvát és magyar nyelven mutattuk be a kapcsolataink főbb állomásait. Láthatóak itt azok a dokumentumok, amelyek elvezettek mostanáig, amikor már szélesebb alapokon működik együtt a két település lakossága és vezetése.

Nevezhetnénk talán ezt a futást a katonasportolók olyan évadzáró rendezvényének, ahol nem elsősorban a versengés számít, hanem az összefogás, a csapatmunka és a sport szeretete. De a jövőben is a megemlékezés áll a középpontban, ami a horvát embereknek nagyon jól esik. Bízunk abban, hogy akik eddig is támogatták a rendezvényünket – az egység parancsnokok, az Összhaderőnemi Parancsnokság vezetése, a Honvéd Sportegyesületek Országos Szövetségének elnöksége – a jövőben is megteszik ezt. Köszönet ezeknek a vezetőknek.