Hatékony, gazdaságosan működő NATO

Okozott-e bármiben meglepetést a NATO-csúcs?

Ezt a csúcsot úgy készítették elő, hogy lényegében minden tudható volt előre, így igazi meglepetés szakmai szempontból nem született. A sajtóban rendszerint a szövetség és Oroszország viszonyáról beszéltek úgy, mintha meglepő fejleményről lenne szó, ez azonban szerintem félreértésből fakad. Egyrészt a feleknek a rakétavédelem területén való együttműködése már jó ideje – Obama hatalomra kerülése óta – egy lehetséges opció, másrészt az együttműködés jellege pontosan továbbra sem tisztázott: tárgyalások lesznek erről, információcsere biztosan lesz majd a felek között, de szó sincs arról, hogy bármit is közösen építenének, mint ahogy az több helyen is megjelent.

A NATO és az Európai Unió párhuzamos műveletei kapcsán megfogalmazott kemény amerikai álláspont sem meglepő?

Olyannyira nem, hogy az utóbbi néhány év NATO-csúcsain ez a probléma folyamatosan jelen volt. Ezen a téren csak az új, hogy az amerikaiak most nem a politikai hátterét kezdték el firtatni, hanem a katonai vonatkozásokat. Szerintem egyébként itt is arról van szó inkább, hogy Washington azt szeretné, ha a szövetségesek inkább az általuk preferált missziókat részesítenék előnyben, nem pedig az uniósokat.

Évtizedekben semmiképpen. Ez a dokumentum a legoptimistább esetben is legfeljebb a következő tíz évre szólhat, hiszen a világ rendkívül gyorsan változik. Elég, ha csak a gazdasági világválságot említjük, ami alapvetően változtathatja meg a globális erőviszonyokat, gondoljunk csak Kína felemelkedésére, a feltörekvő országok egyre nagyobb súlyára, melynek következtében a G8-at is ki kellett bővíteni G20-ra. Itt persze meg kell jegyezni azt is, hogy ha megvizsgáljuk az 1990 óta született koncepciókat, így a ’91-es római, illetve a ’99-es washingtoni dokumentumot, azok gyorsabban követték egymást. 2001. szeptember 11. után is felmerült egy új stratégiai koncepció igénye, de ez a nézeteltérések miatt nem születhetett meg, még ha bizonyos stratégiai jellegűnek nevezhető dokumentumok létre is jöttek, helyettesítve az új koncepciót. A jelenlegi nyilatkozatnak eredetileg már tavaly meg kellett volna születnie, a NATO fennállásának 60 éves évfordulójához igazodva. A lényeg, hogy a szövetségnek minden stratégiájával a biztonsági környezetre kell reagálnia. Amennyiben ez változik, a koncepciókat is újra kell fogalmazni.

Ön szerint mi a legfontosabb különbség a sok eltérés közül az eddigi koncepciókhoz képest?

Talán furcsa, hogy ezt mondom, de a dokumentum elkészítésének módja – az, amilyen vita előzte meg az elfogadását. Ebben ugyebár részt vettek különböző NGO-k, a NATO-hoz közvetlenül nem kötődő szakértők, nem is beszélve a Madeleine Albright-féle „bölcsek tanácsáról", mely előzetes szempontokat és ajánlásokat is megfogalmazott a stratégiai koncepcióhoz. Mindez az én olvasatomban azt mutatja, hogy a NATO felismerte: egyre erőteljesebben kell kommunikálnia a nagyközönség felé, mintegy marketingelve is önmagát. A szövetség egyre inkább állandó kommunikációra kényszerül, ezt jelzi egyébként dokumentum korábbiakhoz képesti rövidsége, hiszen egy alig tíz oldalas szövegről beszélünk.

Nézzük a konkrét problémákat! Mi következik a koncepcióból a szövetség legfontosabb missziójára, az afganisztáni szerepvállalásra nézve a következő két-három évben?

Előzetesen igen nagy vita volt a felek között, mennyire legyen ez a koncepció Afganisztán-centrikus. Az elfogadott szöveg alapján egyáltalán nem lett az, inkább visszafogottság jellemzi ebben a tekintetben. A szövetség ugyanakkor kétségtelenül levonta a megfelelő tanulságokat, aminek legnyilvánvalóbb példája az átfogó megközelítés, a comprehensive approach hangsúlyozása. Ez talán a legkézzelfoghatóbb leképződés. A civil képességek terén is egyfajta megegyezés körvonalazódik az Európai Unió és a NATO között, hiszen azt az új stratégia is elismeri, hogy az EU-nak már csak jellegéből fakadóan is sokkal komolyabb gyakorlata és komolyabban a képességei ezen a téren. Az átfogó megközelítésbe az is beletartozik, hogy a NATO fontosnak tartja a válságmegelőző, válságkezelő tevékenységet, majd az utólagos rendezés kérdését is. Ugyanakkor ismétlem: már a stratégiai koncepció szerkezete is kijelöli, hogy ez nem egy Afganisztán-központú dokumentum, hiszen az első rész az alapfeladatokat rögzíti, utána a biztonsági környezetről, majd a védelem és elrettentés kérdéseiről esik szó. Ezt követi a válságkezelés útján elért biztonság témaköre, majd a nemzetközi biztonság partnerségi úton történő előmozdítása, végül pedig a NATO reformjáról, átalakításáról szóló szakasz. Úgy gondolom, a stratégia egyik legfontosabb célja a szövetségen belüli belső kohézió, belső szolidaritás erősítése.

Mennyiben járul ehhez hozzá az orosz kérdés kezelése? A tagállamok korántsem egységesek a Moszkvához fűződő viszonyt illetően…

Mi várható a bővítés terén a koncepció tükrében?

Ezt a témát a nemzetközi biztonság előmozdítását célzó partnerkapcsolatok rész alatt találjuk. Itt esik szó a fegyverzetkorlátozásról, a nyitott kapuk elvéről, illetve a partnerségről, és ezek közül a nyitott kapuk elve alapvető jelentőségű a szövetség bővítését illetően. Egyfelől látni kell, hogy habár a korábbi csúcsokon Ukrajna és Grúzia rendszeresen felmerült, mint esetleges jövőbeli NATO-tag, az ő felvételük lekerült a napirendről. Ukrajna esetében a jelenlegi oroszbarát vezetés hivatalba lépésével vált tárgytalanná a kérdés. A Balkánról Montenegró merülhet fel potenciális tagként, Szerbia és Bosznia-Hercegovina esetében legfeljebb öt év múlva kezdődhetnek meg az erről szóló tárgyalások. Macedónia felvétele pedig csak és kizárólag Görögország hozzáállásán múlik, önmagában már felvehető lehetne a NATO-ba. Hangsúlyozottan egyébként egyetlen jelölt sem került nevesítésre.

A dokumentum igen komoly leépítésekről is rendelkezik. Hosszabb távon mit eredményeznek majd ezek?

Ön szerint mely tagországok érdekei jelennek meg a leghangsúlyosabban a koncepcióban?

Mint minden stratégia, úgy természetesen ez is kompromisszumokon alapul, ez nem vitás. Arról már megoszlanak a szakértői vélemények, hogy kinek a prioritásai szerepelnek hangsúlyosabban. Példaként említhetem a nukleáris elrettentés kérdését, amiről az imént már beszéltünk: míg hivatalosan Washington és Berlin is egy nukleáris fegyverektől mentes világban látja a végcélt, de a stratégia szerint egyetértenek abban Franciaországgal és Nagy-Britanniával, hogy amíg vannak ilyen eszközök, addig a NATO-nak is nélkülözhetetlen rendelkeznie velük. Annyi bizonyos, hogy az új koncepció szervezeti szinten átrendezi a prioritásokat, az együttműködés három alappillére pedig a kollektív védelem, a válságkezelés és a kooperatív biztonság, mely a NATO-n belüli együttműködést segíti elő. Ide tartozik a leszerelés, a non-proliferáció, a nukleáris fegyverek kérdése, a nyitott kapuk elve. Annak kapcsán sincs egyetértés, hogy mennyire politizálódott át napjainkra a szervezet, hiszen sokan úgy látják: a NATO eszköztárában lassan nagyobb szerepet kapnak a civil elemek, mint a katonaniak. Az igazi kérdés azonban az én olvasatomban inkább az, hogy az egyes tagok mennyire interpretálják, mennyire érzik majd a magukénak ezt a koncepciót. Amennyiben pozitív a válasz, az valóban erősítheti a szervezet kohézióját, amennyiben azonban negatív, további erőfeszítésekre lesz szükség.