Hatvanhat év után találkoztak újra

Sáfrány Mihályt, a Nimród egykori gépágyúsát a honvedelem.hu diósjenői hétvégi házában kereste fel. Mihály bácsi büszkén mutatta meg ezer négyzetméteres telkét, amin szinte mindenből terem egy kicsi. A házat is ő építette, csak a kőművesmunkákhoz kellett néha igénybe venni a szakemberek segítségét. A beszélgetésre az épület hűs nappalijában került sor.

Mikor és hol kezdődött a katonai szolgálata?

1942. otóber 5-én vonultam be Budapestre a Rákóczi laktanyába, az 1. Gépkocsizó Dandár Légvédelmi Gépágyú Ütegéhez. Ebben a laktanyában kimondottan a légvédelmi gépágyúsokat helyezték el, az épület egyébként valamikor a 48-as rokkantak háza volt. Az alapkiképzésünket is itt, ebben a laktanyában kaptuk meg, ami zömmel alaki kiképzésből állt. A tüzér „szakmára" a kihelyezett ütegeknél igyekeztek minket felkészíteni. Budapest körül ezekben az időkben ugyanis több helyen voltak kihelyezett tüzér ütegek, és mi oda jártunk ki a felkészülésre, többek között a tököli gépgyárhoz, ahol annak idején jelentős repülőgépgyártás folyt, és az üteg ennek a gyárnak biztosította a légtér védelmét. December elején, Borbála napján volt a katonai eskünk és ezt követően szakosítottak minket. Engem távmérőnek néztek ki, és januárban négy hónapra be is iskoláztak. Kőbányán volt ez az iskola, ami tanfolyam egy vizsgával zárult, ezt sikeresen teljesítettem. Megkaptam a kiváló távmérői címet, és előléptettek őrvezetővé, valamint kineveztek őrsparancsnoknak a tököli gépgyár fél-szakaszához, ahol egyébként négy fél-szakasz azaz egy üteg teljesített szolgálatot. 1943 augusztusában ide, Diósjenőre jöttünk ki éles lő gyakorlatra, és Budapestre már arra mentünk vissza, hogy négy löveggel levezényeltek minket a zalai olajmezők légvédelmére, ami akkoriban nagyon kiemelt feladat volt. Ennek a katonai térségnek a központja ezekben az időkben Bázakerettye volt. Itt különböző beosztásokban teljesítettem szolgálatot, később a szolgálatvezető Hollósi törzsőrmester írnoka és raktárosa lettem.

A katonakönyvéből látom, hogy később a Magyar Királyi Testőrségnél szolgált. Miért váltotta fel a tüzérséget a testőrséggel?

Nagyon jó dolgom volt Zalában, de volt egy nagy probléma. A szüleim Cegléd mellett Törtelen laktak, és csak nagyon ritkán tudtam hazamenni. Volt egy gyerekkori barátom, akinek sikerült átmennie a testőrséghez. Õ mondta el, hogy milyen jó dolga van, de azt is, hogy ide bekerülni csak nagyon nagy protekcióval lehet. Karácsonykor, amikor hazamentem szabadságra, a papám elmondta, hogy nemrégiben nagy vadászatot tartottak azon a birtokon, ahol részes aratóként dolgozott. Egy magas rangú katona, tábornok is részt vett ezen, aki ugyanúgy a huszároknál szolgált, mint apám. A következő tavaszi vadászaton szólt is Vitéz Hindy Mihály vezérőrnagynak az érdekemben, aki elmondta apámnak, hogy éppen most van átalakulóban a testőrség, mert kibővítik őket lövészekkel. 1944 július végén azonnali paranccsal áthelyeztek Budapestre a Magyar Királyi Testőrség egyik lövész századába.

Mik voltak ezek a harckocsik, mit lehetett tudni róluk?

Csak később tudhattuk meg, hogy ez a Nimród nevű páncélvadász és légvédelmi gépágyú volt, amit Magyarországon egy svéd licensz alapján gyártottak, és a gépágyút önjáró Toldi alvázra szerelték fel. Végül a parancsnokok úgy döntöttek, hogy Ceglédről „saját lábon" hozzuk fel a Nimródokat. A probléma az volt, hogy három darabot kaptunk, de csak egyre állt rendelkezésre kiképzett személyzet, viszont harckocsivezető mindhárom járműre akadt. Egyik nap a szolgálatvezetővel és a sofőrrel el is indultunk Ceglédre átvenni a harcjárműveket. Előtte kiszámoltuk, hogy mikor érjük el Budapestet, mert Vecséstől a fővárosba rendőri felvezetést kértünk. Katonai menetoszlopot alakítottunk, elöl mentünk személykocsival és megbeszéltük a harckocsivezetőkkel, hogy ha bármi van, dudáljanak. A monori erdőnél jártunk, amikor a parton egy tíz-tizenkét éves gyerek teheneket legeltetett. Egyszer csak nagy dudálásra lettünk figyelmesek, a középső harckocsi pedig az árokba borult. A katonákkal mindjárt biztosítottuk az utat, nehogy további problémák legyenek. Az történt, hogy egyik tehén megbokrosodott és a harckocsi elé ugrott, a vezető meg elkapta a kormányt és az árokban kötött ki. A vezető megpróbálta kihozni a járművet az árokból, de egyszerre csak nagy villanást láttunk a motortérből: égett a harcjármű. Félve néztük végig, hogy ég ki az egyik Nimródunk. Végül azt a parancsot kaptuk, hogy vontassuk be a kiégett harcjárművet a Nádor laktanyába. Nehezen, de végül felvittük a várba és az udvaron a kapuval szembe állítottuk fel a kiégett Nimródot azzal, hogy majd lesz vele valami.

Mi lett a másik két Nimród sorsa?

A másik kettővel a kezelők felkészítését követően szolgálatot láttunk el és naponta a vár légvédelmébe kerültünk beosztásra. A várban különböző helyekre települtünk ki és biztosítottuk az akkori vezetők rendezvényeit, például a miniszterelnök kabinetüléseit. De a várban más helyeken is kaptunk feladatokat – nem tudtuk, hogy miért, ma már úgy tűnik, hogy szoktattak minket valamihez. A konkrét feladatainkat egy-két napra előre sem tudtuk. Végül eljött október 16-a, amikor a németek lerohanták az országot. Előző este esküt tetettek velünk, hogy utolsó csepp vérünkig a kormányzót és a családját fogjuk védelmezni. Mi másnap az egyik Nimróddal a József hercegi palota és a lovarda közötti részre voltunk kivezényelve. A németek reggel öt óra tájékán a Várkert felől támadtak. Irtózatos puskaropogással jöttek a támadók és haladtak előre a palota irányába. A dolog érdekessége az volt, hogy mi ugyan ott voltunk a harckocsival, de a gépágyúhoz lőszert nem adtak. Mindig csak az volt az üzenet, hogy majd küldik a lőszert. Szerintem a háttérben született valami megegyezés a vezérek között, ezért húzták, halasztották az időt. Ott voltunk lőszer nélkül a harcjárműben és vártuk a német Tigriseket. A járműben összesen két géppisztoly volt. Egyszer csak a bécsi kapu felöl meg is érkeztek a német harckocsik, a Szent György téren velünk szemben álltak meg, majd egy kis idő múlva újra elindultak felénk. A Tigris leengedte a csövét és célba vette a Nimródot. Akkor azt gondoltam: ha húsz méterről a 88 miliméteres ágyújával belénk lő, mi úgy sem fogunk semmit sem érezni, az egész csak egy villanás lesz. Hosszú másodpercek teltek el, vártunk és vártunk. Egyszer csak halottuk a harckocsi oldalajtajának a csattanását és kiszállt belőle egy német katona: „Na, dicső testvérek, ugye be vagytok rezelve?" Egy magyarul tudó sváb gyerek volt. Kiszállítottak minket a Nimródból és betereltek a József hercegi palotába, ott a folyosón tartották fogva a csapatot. Később a németek átvittek minket a Róbert Károly körúton lévő Vilmos laktanyába, itt gyűjtötték be a testőröket és a koronaőröket. Teljesen elkülönítették a legénységet a tisztektől, tiszthelyettesektől és az akkori katonai vezetés külön-külön igyekezett mindenkit meggyőzni arról, hogy álljunk át hozzájuk, mert akkor a hadseregben maradhatunk. Az egyetlen kitétel az volt, hogy fel kellett esküdnünk a „nemzet vezetőre". Ott várakoztattak minket több mint egy hétig, akkor mondták, hogy másnap jön egy bizottság és az felesket minket, függetlenül attól, hogy mi mit akarunk.

A két Nimród harckocsit kiállíttatták egy emelvény mellé, vele szemben pedig felsorakoztatták a legénységet. A laktanyaudvaron elöl a koronaőrség állt, azt követte a testőrség, majd végül szakaszonként a lövészek. Egyszer csak jött a bizottság és egy nagyon alacsony tábornok, sisakkal a fején. Olyan alacsony volt, hogy a kardját fel kellett emelnie ahhoz, hogy rendesen tudjon lépni. A tábornok segédtisztje mondta előre az eskü szövegét, amit nekünk utána kellett  mondanunk. Hiába mondták előre a szöveget, a több száz embertől csak egy zsongás jött vissza. A tábornok a kardját csapkodta a földhöz és dühösen azt kiabálta: „Nem baj, ha nem is mondjátok! Akkor is jelen vagytok és leteszitek az esküt, és csak ez számít!" A végén tisztelegve kellett az emelvény előtt elmenni. Amikor eltávolodtunk az emelvénytől, elölről jött a súgás: „Add hátra: Horthy Miklós katonája vagyok!" Mindenki megértette és pillanatokon belül zengett a nóta. Az emelvényen hatalmas zűrzavar keletkezett, de egyszerűen nem tudtak velünk mit kezdeni. Később kirendeltek még minket a pesti védvonal légvédelmének a biztosításához és egyéb más feladatokra. Utoljára 1944 novemberében voltam szolgálatban a Nimróddal, majd ezt követően visszakerültem a tüzérséghez, ahol szakaszparancsnokként az újonc katonák kiképzését folytattam. De ezekben az időkben már folyamatosan húzódtunk vissza nyugatra a front elöl, majd később fogságba estem. Most, hatvanhat év után a Várban találkoztam újra az egyetlen még meglévő Nimróddal.