A bajban is társak

Hegedűs szakaszvezető 1982-ben született Orosházán, majd Mezőhegyesen kovács és esztergályos képzettséget szerzett. 2002-ben végzett, s az akkori Mezőgép fel is vette volna, de 2003-ban jött a behívóparancs: sorkatonai szolgálatát Szabadszálláson kezdte meg, majd az alapkiképzés végeztével Hódmezővásárhelyre vezényelték, a felderítőszázadhoz.

– Ne tűnjön nagy szónak, de a társaimat a mai napig is bajtársaimnak hívom, és így is gondolok rájuk. Olyan összekovácsolt csapatban töltöm mindennapjaimat, amelynek tagjaival nemcsak a szolgálatban, a gyakorlótereken vagy a missziókban vagyunk a „bajban is társak", hanem a mindennapi életben is. Családosan is összejárunk szabadidőnkben, segítjük egymást mindenben, legyen szó építkezésről vagy más megoldandó feladatról. Persze ez nem lehetne így elöljáróink hozzáállása nélkül, ők is rengeteget segítenek. Szerencsére olyan közegben dolgozhatunk, ahol a parancsnokok is tudják, hogy a sikerhez mit tehetünk mi hozzá, s ezt sok megértéssel, támogatással honorálják – mondja a szakaszvezető.

Hegedűs Gábor meg sem tudja számolni, hogy az évek során hány, az alakulatát is érintő gyakorlaton vett részt, csak annyit mond: 2004 óta szinte az összesen. Emellett imponáló missziós múlttal is rendelkezik. 2009-ben a KFOR-ban teljesített szolgálatot mint mesterlövész. 2011-ben, az EUFOR kötelékében Szarajevóban „sörétes puskásként" az esetleges tömegkezelési feladatokban való részvétel volt a feladata. Erről az időszakról – és a többi missziójáról is – megjegyzi: pótolhatatlan tapasztalatokat szerzett nemcsak a katonai feladatokról, hanem más népek kultúrájának, szokásainak, történelmének megismerésében is. A 2013-as évet Afganisztánban töltötte, a Kabuli Nemzetközi Repülőtér őrzés-védelmét ellátó magyar csapat lövészeként.

– Apáti Zoltán ezredes parancsnoksága alatt a fő feladatunk a reptér védelme, a járőrözés és az ellenőrző-áteresztő pont működtetése volt. Ebben az időszakban nem érte támadás a repteret. Elődjeink és utódaink ugyanakkor egészen más tapasztalatokról számolhatnak be. Abban az időben szerették a magyarokat, amikor például Apáti ezredes vezetésével segélyszállítmányt kellett vinnünk a rászorulóknak, sem az úton, sem a helyszínen nem ért bennünket semmiféle atrocitás, csak köszönetet kaptunk – jegyzi meg a szakaszvezető.

2016-ban újabb balkáni misszió következett a KFOR-ban, immár a Novo Seló-i táborban.

– Nagyon élveztem ezeket a missziókat, hiszen angol nyelvi környezetben ugyan, de sok más nemzet katonáit ismerhettem meg, sok tapasztalatot szereztem – emlékszik vissza Hegedűs szakaszvezető, akinek későbbi szavaiból kiderül: ő is letett valamit az asztalra, hiszen missziós szolgálatai során három alkalommal is részesítették tábornoki elismerésben, a 2016-os KFOR-szolgálata során pedig szakaszvezető létére első rajparancsnok-helyettesi (törzsőrmesteri) beosztásba is kinevezték. Amikor megkérdezem, hogy tizennégy év szerződéses szolgálat után miért „csak" szakaszvezető, roppant egyszerű választ ad.

– Mindenkori társaim között és ebben a beosztásban érzem igazán jól magam. Az évek során a hadsereg segítségével leérettségiztem, majd megszereztem a „B" kategóriás jogosítványt is. Szeretem a „szakmámat" és a társaimat is. Remekül megvagyok a bőrömben így is.

Persze a mindennapjai nem csak a szolgálattal és a missziókkal telnek. „Bejött" a sport, nevezetesen a futás is az életébe.

– Süle Róbert főtörzsőrmester által ismertem meg a hosszútávfutás szépségét, éreztem rá az ízére – mondja. Szó se róla, igazán ráérezhetett, hiszen az első 4-5 kilométeres futások után, 2006-ban az első félmaratonját már egy óra ötven perc alatt teljesítette, s azóta is rendszeres résztvevője a versenyeknek. Az MH 54. Veszprém Radarezred immár hagyományos 2×54 kilométeres kihívásán például már kétszer is részt vett, egy alkalommal csapatával a második helyen végzett.

– Nemcsak a sport miatt fontosak ezek a megmérettetések, hanem azért is, mert egy katonának mindig a legjobb kondícióban kell tartania magát – halljuk.

Persze másként is edzi magát: erre a legjobb tanúbizonyság, hogy egyenruhájának ujja nem azért feszül karjain, mert egy számmal kisebb zubbonyt kapott a ruházati boltban. A battonyai Erős Ember Versenyen például a harmadik helyen zárt, aminek nagyon örült, mert mint mondta: az emberek látták, hogy egy katona lett a bronzérmes. Ha már Battonya: ezer szállal kötődik a településhez. Kiderül, hogy onnan legalább húszan járnak be nap mint nap a zászlóaljhoz Hódmezővásárhelyre.

– Ebben a régióban nagy a munka becsülete, sokan választották a hadsereget. A hadsereg biztosította előre tervezhető megélhetés, a minden hónap másodikán pontosan megérkező fizetés nagy vonzerő, főleg akkor, ha az emberek ezt a „munkát" szívesen is végzik. Olyan ez, mint a missziós szolgálat: persze, hogy az egyik legfontosabb dolog a pénz, de senki sem menne ki csak az anyagiakért – jegyzi meg.

Nemcsak a honvédség, hanem a családja is nagyon fontos szerepet tölt be az életében. Tőlük megy el, s hozzájuk tér vissza a gyakorlóterekről, a missziókból, a határőrizeti szolgálatból. Párjával tizenhat esztendeje élnek együtt, s immár két esztendeje nevelik „szemük fényét", Lénát. És ezen a ponton picit háttérbe is szorul a hadsereg.

– Tizennégy éve vagyok szerződéses katona, szinte minden percét élveztem, de most már másért is felelősséget kell vállalnom. Ezért a közeljövőben – hazai feladataim ellátása mellett – egy ideig nem tervezek missziós szolgálatot. Egy ilyen pici gyerek nem nőhet fel úgy, hogy csak fél évente látja az apját – indokol.

S a jövő? – kérdezem végezetül, hiszen hamarosan letelik a „katonai emberöltő".

– Egyértelműen a sereg. Ha szükség van rám, akkor maradni szeretnék, és nyitott vagyok minden megoldásra. Bár jól érzem magam így is, de nem áll távol tőlem a továbbtanulás lehetősége sem – mondja a szakaszvezető.


Fotó: Tóth László és Hegedűs Gábor archívuma

Forrás: Magyar Honvéd 2017. augusztus