„A férjem mindig is szívvel-lélekkel repülőtiszt volt”

Miért hagyták el Magyarországot?

Géza a háború utolsó hónapjaiban ütegével mind nyugatabbra vonult és amikor ’45 májusában véget ért a háború, amerikai fogságba estek. Az amerikaiak akkor már nem ejtettek hadifoglyokat: nagy szükség volt az élelemre a táborokban, ezért szabadon engedték a magyar csapatot. A férjem szülei és Géza akkor 19 éves öccse, Gyurka, akkor már Frankenmarktban, egy menekülttáborban szállásolták el őket. Géza rövid ideig még tartotta a kapcsolatot szüleivel a táborban, de hamarosan más terveket szőtt, elbúcsúzott családjától, átúszta a Rajnát és Franciaországba menekült. Már fiatalabb korában több nyarat töltött Párizsban és kitűnően beszélt franciául; kapcsolatai is voltak, így sikerült elhelyezkednie. Hét évig élt és dolgozott Párizsban. Gyurka – aki kitűnően beszélt németül és angolul – a táborban egy amerikai őrnagy, bizonyos Mr. Hall segédje lett. Hall annyira megkedvelte Gyurkát, hogy felajánlotta: kiviszi a fiút szüleivel együtt Amerikába. Az amerikai hatóságok azonban nem adtak erre engedélyt, ezért Hall őrnagynak más utat kellett találnia… Örökbe fogadta Gyurkát, aki felvette a Hall nevet és az öreg szülőkkel együtt hamarosan ki tudott menni Amerikába, ahol amerikai állampolgár lett. Géza közben még mindig Franciaországban volt és nem kapott beutazási engedélyt az Amerikai Egyesült Államokba, így kanadai vízumot kérvényezett, melyet 1951-ben meg is kapott és egy MS Nelly nevű csapatszállító hajóval július 13-án megérkezett Kanadába. Érdekes, hogy évekkel később én magam is egy Nelly nevű hajón utaztam Amerikába.

Ezek szerint ön még itthon élt Magyarországon a budapesti ostrom alatt?

Igen. Abban az évben halt meg édesapám rákban. A fejünk fölött dőlt össze a ház a harcokban. Újév éjszaka mínusz húsz fokban hajtottak végig az oroszok a Pasaréti úton, botladoztunk a Vérmezőn, hullákon és döglött lovakon át. Emlékszem, gyalog mentem otthonról a krisztinavárosi iskolába. Két óra oda, kettő vissza. Az ostrom után a május, a június és a július három hónapos „gyorstalpaló" iskolaév volt. Édesanyám énekművésznő, keményen dolgozott napszámosként, és zöldséget ültetett, hogy ne haljunk éhen. Volt sok betegség, nélkülözés, műtét, infláció, de valahogy túléltük. ’47-ben leérettségiztem, ’48 januárjában a korcsolyázó olimpiai csapattal ki tudtam menni Svájcba, ösztöndíjat kaptam a genfi konzervatóriumba. Ott diplomáztam le, Bernben pedig korcsolya aranyérmet szereztem.

Hogyan került akkor ön is végül Kanadába?

Nagybátyám, Kresz Géza hegedűművész Kanadában volt professzor és küldött nekem vízumot. Gézával 1953-ban ismerkedtünk meg Torontóban. Egy társaságban bemutattak és ő rögtön megkérdezte: „Mondja, magának hátul a combján nincs egy nagy vágás?“ Én csak ámultam, hogy igen, de ezt vajon honnan tudja? „Ott voltam a műjégen, amikor történt, onnan tudom…"- folytatta Géza nevetve.

Hogyan tudtak új életet kezdeni Kanadában? Géza folytatta repülőtiszti hivatását?


A férjem mindig is szívvel-lélekkel repülő volt, de Kanadában nem szerezte meg újra a pilóta igazolványt. Az volt az álláspontja, hogy ha a Jóisten kegyelméből egészségesen visszakerült a frontról, akkor ne kísértsük a sorsot. Amikor az országba érkezett, Montrealban szeretett volna letelepedni francia tudására való tekintettel, de azonnal észrevette, hogy a francia kisebbség Kanadában állandó vitában áll az ország angol részével, így tovább indult Torontóba. Nem volt könnyű dolga, mert egy szót nem tudott angolul, de abban az időben rengeteg magyar menekült élt a városban. Egymást segítették, minden munkát elvállaltak, hogy megéljenek. Karácsony előtt a „haverok" szóltak Gézának, hogy van egy hirdetés az újságban: egy repülőgépgyár keres valakit adminisztratív állásra. Angoltudás nélkül, de mégis jelentkezett. Tizennyolc jelentkezővel szemben tizennyolc felvételiztető állt, és ő pont egy olyan emberrel került szembe, aki húsz évig élt és dolgozott Párizsban, ráadásul fehérorosz menekült volt! Gézát felvették, és hamar megtanult angolul is.
Ez a repülőgépgyár, a De Havilland Aircraft, olyan gépekre specializálta magát, melyek fel tudtak szállni füvön is és leszállni vízen is, ugyanakkor futószerkezettel és pontonnal voltak felszerelve. Géza hamarosan észrevette, hogy bár sok a megrendelés, a félig kész gépek csak állnak a hangárokban, mert a szükséges alkatrészek nem érkeznek meg a megígért időben. Ő ezt a problémát magáénak érezte és kiderítette, hogy mi az oka a késedelemnek. Erre a problémára koncentrált, és amikor a számítógépek még gyerekcipőben jártak, megoldotta, hogyan lehet az anyagellátást a számítógéppel kezelni, leltározni. A gépek alkatrészei időre megérkeztek, így a cég megbízhatósága is növekedett. Persze, ez a folyamat nem ment máról holnapra, de bár írnokként kezdte, munkájának eredményeképp alelnökként fejezte be pályafutását a cégnél.

Melyek voltak legemlékezetesebb pillanatai, amikor még repülőtiszt volt?

Géza ütege Lengyelországban volt a fronton. Négy MiG-et lőtt le, bele is véste a kormánybotjába. De a legizgalmasabb élménye nem ez volt. Egyszer egy bevetésről repült hazafelé, amikor a belenézett a tükörbe és látta, hogy mögötte jön egy MiG. Azonnal azt gondolta, neki most befellegzett, mert hátra lőni nem tudott, csak előre, vagy lefelé. A következő percben a MiG gázt adott és mellé repült… Aztán szalutált, elfordult balra és eltűnt! Nyilván kifogyott a muníciója, mást nem tudok elképzelni…

Milyen érzés volt hazalátogatni Magyarországra és részt venni a jubileumi díszoklevél átadó ünnepségen?

Igen nagy izgalommal készültem erre a jubileumra! Az ünnepség méltóságteljes és megható volt. Nagy megtiszteltetés számomra, hogy Gézát képviselni tudtam! Ő biztosan mindent elkövetett volna, hogy részt vegyen az ünnepségen… Ahogy elnéztem a 91 éves „fiúkat", bizony senkinek nem lehet már olyan könnyű az élet. Nagyon hálás vagyok Nagy G. László ezredesnek, hogy az ünnepségről készült videófelvételt elküldte nekem, így maradandó emlékem is lett az eseményről.

Családja tele van nagy nevekkel: a nagyapjáról, Kresz Gézáról, az Önkéntes Mentő Egyesület megalapítójáról is tudna mesélni?

Dr. Kresz Géza, nagyapám, elhunyt 1901-ben, sajnos, semmilyen személyes emlékem nincs róla. Két évvel ezelőtt restauráltattam a családi sírboltot a Kerepesi Temetőben, ennél a kriptánál volt tavaly a Mentőszolgálat 125 éves évfordulóján koszorúzási ünnepség… Az évfordulóról a Parlamentben is megemlékeztek, ahol az ország minden részéből összegyűltek a mentők és nekem, mint unokának nagy megtiszteltetés volt, hogy ez alkalomból felkértek beszélni. Kresz nagyapa nemcsak a Mentőszolgálatnak volt megalapítója, hanem a Városligetben a Budapesti Korcsolyázó Egyletnek is. Nem hiába lettem én magam is korcsolyázó…

A Nemzeti Közszolgálati Egyetemre látogatók megtekinthetik a Szenteleky Géza Emlékkiállítást, mely a Zrínyi Miklós Laktanya és Egyetemi Campus főépületének aulájában található.

Fotó: Vulevity Zsuzsanna