Ugrás a tartalomhozUgrás a menüpontokhozUgrás a lábléchez

A hősök hadserege

Szöveg: Szűcs László |  2017. január 12. 9:24

Gyerekkoromban sokszor álltam meg a kis falu emlékműve előtt. A lépcső aljáról felnézve a fehér kőoszlop tetején magasodó madárra mindig a szülővárosom fölé szárnyát védőn és oltalmazóan kitáró Turul jutott eszembe. Az oszlop előtt álló hatalmas, matt, patinazöld bronzkatonáról pedig azt képzeltem, hogy valamelyik hős felmenőmről mintázták.

Gyakran böngésztem a márványtáblára írt neveket is. Olvasni még alig tudó kisdiákként csak nagy nehezen tudtam kiejteni egy-egy nevet, s a próbálkozás percei alatt minden másról elfelejtkezve bámultam a szabályos arany betűket.

„A Kovács Jancsit ismertem, egy utcában laktunk. Az áttöréskor esett el" – hallottam az egyik alkalommal a hátam mögül. Egy pillanatra megijedtem, hiszen annyira belemerültem a fehér táblára vésett nevek olvasásába, hogy nem vettem észre, valaki áll mögöttem. Ősz hajú, ráncos arcú, bekecset és kucsmát viselő bácsi volt. Magasnak, robosztusnak tűnt, még úgy is, hogy jól láthatóan meggörnyedt az évek és az emlékek mázsás súlya alatt.

Bár szüleim engem is arra tanítottak, hogy ne álljak szóba idegenekkel, éreztem, az öregtől nem kell tartanom. Ahogy görbe botjára támaszkodva állt a kőoszlop előtt, látszott rajta, hogy csak emlékezni, beszélgetni jött. „Én is ott voltam, de nekem szerencsém volt. Csak a lábamat lőtték át. És hazajutottam… Sokáig tartott, de élve hazajutottam" – folytatta, miközben szeme sarkából könnycsepp indult el az álla felé.

„Honnan?" – kérdeztem félénken, hiszen addig a háborúról is csak dédnagymamán történeteiből hallottam, a 2. magyar hadsereg tragédiájáról pedig egyáltalán nem. „A Don-kanyarból" – jött a halk válasz.

1596025889

Sokáig álltunk az emlékmű előtt, a hóesés és a csontig hatoló hideg szél sem zavart, csak hallgattam a történetét. Mesélt a hosszú ideig tartó vonatútról, az ezt követő, véget nem érő gyalogmenetről, az első ütközetekről, majd a hirtelen érkező télről, a 30-40 fokos hidegről, a hiányos felszerelésről, a feketére fagyott végtagokról… És hosszan beszélt az áttörés napjáról, a zűrzavarról, a közelükben becsapódó gránátokról, a srapnelektől széttépett katonákról, a sebesültek és a haldoklók sikolyáról és hörgéséről, a combjában felrobbanó, korábban soha nem érzett fájdalomról… „1943. január 12-e volt. Ezt a napot soha nem felejtem el! Minden évben, az évfordulón kijövök ide" – mondta és elcsuklott a hangja.

Hallgattam volna még, de már nem mesélt tovább, csak szótlanul állt. Percekkel később magára hagytam. Egy évvel később, reménykedve abban, hogy újra találkozunk, ismét kimentem az emlékműhöz. A madár és a szobor árnyékában órákon keresztül csendben vártam az öreget, de nem jött. Csak jóval később tudtam meg, hogy meghalt, csatlakozott Kovács Jancsihoz és a hősök hadseregéhez.

Fotó: illusztráció