A vegyi fegyverek hajnala – A Nagy Háború második éve

1914 végére az orosz hadseregnek sikerült egészen a Kárpátokig visszaszorítania az Osztrák−Magyar Monarchia csapatait. A harcok központjában már hónapok óta Galícia legnagyobb erődje, Przemysl vára volt, ahol 1914 őszétől egészen 1915 márciusáig sikerült kitartaniuk az osztrák−magyar védőknek. A vár felmentését kiemelten kezelte az osztrák hadvezetés, ezért 1915 első hónapjaiban két offenzívát is indított. A harcokban a Monarchiának négy hadserege vett részt, de nem sikerült jelentősen visszaszorítani az oroszokat, se felmenteni a várat, mert a mínusz 25 fokos fagy és a méteres hó lehetetlenné tette a terepen való mozgást.

Érdekes magyar vonatkozás, hogy a védők között ott volt a Tamásy Árpád altábornagy vezette, szegedi 23. Honvédhadosztály, amely a legtöbb kitörési kísérletet hajtotta végre.

Balla Tibor szerint a vár kapcsán érdemes megjegyezni azt is, hogy ez volt az első világháborúban az egyetlen olyan erőd, amelyet végül kiéheztetéssel foglaltak el a támadók. Az oroszok 120 ezer osztrák és magyar hadifoglyot ejtettek, akik a háború végéig fogságban maradtak.

Az orosz vezetők a felszabadult hadsereget azonnal bevetették a Kárpátok vonalán, ahol nagyon kemény és kíméletlen harcok kezdődtek 1915 áprilisában – ezeket úgy is nevezik, hogy húsvéti kárpáti csaták. A fordulat végül májusban következett be, amikor a Monarchia és a németek közös haderejének sikerült Gorlice és Tarnov között áttörni a frontot. Az osztrák és a német haderő az ottani oroszhoz képest másfélszeres ember- és háromszoros tüzérségi fölényben volt, ami azt jelentette, hogy nem sok ellenséges katona volt életben, mire a gyalogosroham megindult − fűzte hozzá.

Az oroszokat annyira váratlanul érte a sikeres áttörés, hogy képtelenek voltak megfelelően reagálni, így néhány nap alatt körülbelül 150 kilométer mélyen szorították vissza őket a támadók. A keleti fronton egészen 1915 szeptemberéig folytatódnak a hadműveletek, és végül az osztrák−magyar, illetve a német haderőknek sikerült majdnem egész Galíciából kiszorítaniuk az oroszokat; a frontvonal végül 450 kilométerre, keletre állapodott meg, ahol állóháború alakult ki. Ez volt a központi hatalmak egyik legnagyobb győzelme az első világháború alatt, viszont hatalmas véráldozattal járt: az oroszok összesen kétmillió, a Monarchia és a németek pedig félmillió embert veszítettek májustól szeptemberig.

Az olasz front

Olaszország 1882 óta a Monarchia szövetségese volt, a háború kezdetén pedig semlegesnek számított, de 1915. május 23-án mégis hadat üzent Bécsnek. A háborúba való belépésének oka az volt, hogy míg a Monarchia nem foglalkozott a területi követeléseivel, az angolok és a franciák Dél-Tirolt, Isztriát, Triesztet, Dalmáciát és Albánia egy részét ígérték neki, ha egy hónapon belül megtámadja a volt szövetségesét. A hadüzenet napján azonban az osztrákok a teljes hadiflottájukat kivezényelték az olasz partokhoz és végigágyúzták a keleti partszakasz fontosabb katonai központjait. Ezért az olaszok felvonulása az Isonzó mellé késedelmet szenvedett. Gyakorlatilag egy hónapig alig történt valami a hadüzenet után, az olaszok csak nagyon lassan haladtak előre, ezért a Monarchiának sikerült átcsoportosítania erőit az Isonzó menti területekre – mondta a történész.

Luigi Cadorna tábornok, az olasz főparancsnok elképzelései alapján végül négy olasz hadsereg, vagyis körülbelül félmilliónyi katona támadt a Svájctól az Adriáig húzódó fronton, míg a Monarchia mintegy 200 ezer fővel − akiknek a fele magyar volt − védekezett. Az isonzói csaták során – amelyben két olasz hadsereg vett részt − az olaszok nyáron, ősszel és a tél elején összesen négy támadást indítottak a védők ellen, de nem sikerült áttörniük a vonalakat. A harcokat „anyagcsatákként" lehet jellemezni, mert hatalmas mennyiségű tüzérségi eszközt, lőszert vetettek be, és nagyon sok volt mindkét oldalon a sebesült, illetve a halott. Nem kímélték egymást a szemben álló felek: az olaszok folyamatosan rohamra hajszolták a katonáikat, akiknek nem sok harci tapasztalatuk volt.

„Az olaszok vérrel fizették meg a felkészültség hiányát, ami azt jelentette, hogy nagyon sok felesleges áldozata volt az Isonzó menti összecsapásoknak" – emelte ki a történész.

A balkáni hadszíntér

1915 szeptemberében Bulgária szövetséget kötött Németországgal és a Monarchiával, majd október elején megtámadta Szerbiát. A németek és az osztrákok északról, míg a bolgárok keletről indítottak támadást jelentős túlerővel, így gyorsan legyűrték a szerb hadsereget. A november végi rigómezei csatában a támadóknak majdnem sikerült bekeríteniük a védők maradék katonáit, de végül 150 ezer főnyi szerb kicsúszott a markukból és elérte az Adriai-tengert. A menekülőket az antant erői hajókkal szállították Korfura, Szalonikibe és más táborokba. A szerb hadsereg voltaképpen megsemmisült: körülbelül 250 ezer ember meghalt, megsebesült vagy fogságba esett, és elveszített 800 löveget is; ehhez képest a Monarchia veszteséglistáján 20 ezer fő szerepelt – mutatott rá Balla Tibor.

A török front

Törökország már 1914 novemberétől a központi hatalmak oldalán harcolt több arcvonalon, a Kaukázuson, Palesztinán és Szírián át a Szuezi-csatornáig. A szerb hadsereg összeomlása után a szövetségeseknek sikerült vasúti összeköttetést kialakítani egymás között; 1915 novemberétől az osztrák−magyar tüzérek is ott harcoltak a Gallipoli-félszigeten a brit és a francia csapatok ellen. Az antant erőinek nem sikerült ugyan elfoglalniuk a félszigetet, de a britek több hídfőállást is kiépítettek. A törökök azonban képesek voltak átdobni tartalékaikat, a támadók így nem tudták kiszélesíteni hídfőiket, és végül az egész vállalkozás kudarcba fulladt, az antant kénytelen volt evakuálni megmaradt katonáit – mondta a történész.

A nyugati hadszíntér

A nyugati fronton, 1915 elején az antant nagy támadásokat tervezett annak érdekében, hogy tehermentesítse a keleten vereséget szenvedő oroszokat. A nyugati támadások Reims környékén az első champagne-i csata néven váltak ismertté. Bár hatalmas tüzérséget vetett be a németek ellen, nem sikerült áttörést elérnie, sőt 1915 áprilisában a németek ellentámadást indítottak. Az ypres-i csatában vetettek be először vegyi fegyvert, konkrétan klórgázt, de a németeknek nem sikerült kihasználniuk a meglepetést, amit az újfajta harci eszköz okozott.
Ugyan az erőviszonyok elvben az antanterőket mutatták erősebbnek − hiszen 1915 nyarán mintegy 2,8 millió katonájuk állt szemben 1,8 milliónyi némettel −, mégsem sikerült áttörést elérniük, így maradt az állóháború 1915-ben is.