„Dávid igenis legyőzheti Góliátot, ha kellően kreatív”

Mikor találkoztál először a harcművészetekkel?

1978-ban. 1979-ben végeztem a Testnevelési Főiskolán. Somogyi Zsolt – ma is aktív nagymester –, illetve Kévés György – ő azóta kaszkadőr lett – fölöttem járt, ők vittek le először Adámy István edzésére. Előtte atletizáltam, és „levezető" sportot kerestem magamnak, miután abbahagyom a versenyzést. Eleve valamilyen küzdősportban gondolkodtam: boksz, cselgáncs… A karate megtetszett, és ott ragadtam.

Adámy István személyéből ítélve ez a karate akkor már egyből a kyokushin volt, igaz?

Igen, de még az „őskorban". István és Furkó Kálmán a ‘70-es évek közepén cselgáncsot tanultak Galla Feri bácsinál, majd megismerkedtek Mészáros Attilával, aki a ‘60-as években Svédországba disszidált, és már karatemesterként tért haza Magyarországra. Ebben az időszakban ugyanabban a házban lakott, mint Pisti, aki levitte egy bemutatóra a cselgáncsozókhoz, és ez a nap fordulópontot jelentett: mindenkinek nagyon tetszett, amit látott, így István és Kálmán is elkezdett nála karatét tanulni. Ő ezután rendszeresen járt vissza, és vizsgáztatta őket az akkori hatkyus rendszerben. István első magyarként 1979-ben szerezte meg a fekete övet Lengyelországban, én nem sokkal ezt megelőzően kerültem le az edzésére. Ő volt az edzőm, a ‘80-as évek elején pedig már közösen alapítottuk meg a Szamuráj GMK nevű céget, és ennek keretében tanítottuk a gyerekeket. A Honvéd küzdősportcentrumában volt a központunk, és volt idő, amikor háromszázan jártak hozzánk.

Ez volt a nagy karaterobbanás időszaka itthon…

Igen, körülbelül ekkorra mentek végig a tiltás–tűrés–támogatás háromságának fokozatai Magyarországon. Nem mondanám persze, hogy bármikor is célirányosan üldözték volna a karatésokat, de tény, hogy az akkori hatalom nem nézte jó szemmel, amint „félkatonai" szervezetek alakulnak, amelyekben a fiatalok nem elfogadott – vagyis nem olimpiai jellegű – küzdősportokat gyakorolnak. „Underground" sport volt tehát a karate, a hírek szájról szájra terjedtek, nyilvánosan nem lehetett hirdetni az edzéseket. Mi is a Toldy gimnázium alagsorában edzettünk egy időben… Aztán miután a rendszer látta, hogy gomba módra szaporodnak a tanfolyamok, szép fokozatosan elkezdte támogatni a dolgot. Ez szerencsére ma is így van, viszont akkor még csak négy stílus volt jelen Magyarországon: a shotokan, a kyokushin, az all-style karate – ebből lett később a kickbox – , illetve a taek-won-do. Edzőként egymást is igyekeztek tanítgatni a mesterek, ezek voltak a „szakmai edzőtáborok", az emberekben pedig tényleg volt egyfajta érdeklődés a harcművészetek iránt. A ‘70-es évek végétől már rendeztek Budapesten bajnokságokat is, és ezek a tornák igen komoly érdeklődés mellett, 2-3 ezer néző előtt mentek le, hiszen különböző felkészültségű emberek indultak rajtuk, így aztán sok volt a K.O., sok volt a sérülés, a vér. „Kenyeret és cirkuszt", ugye, ahogy a régi latin mondás is tartja…

Ti is jelen voltatok ezeken a tornákon?

Rendszeresen tartottunk bemutatókat, igen. Egyszer például Kálmán kitalálta, hogy jeget fog törni, viszont forróság volt, így nem tudtuk, mi legyen a jegestől előző nap megvásárolt öt rúddal. Jobb ötlet híján betettük őket a fagyasztóba, és másnapra átláthatatlan, masszív tömbbé fagytak. Mondtam Kálmánnak, hogy ne tegye ki mind az ötöt, hiszen ilyen jégen választották meg Mátyás királyt is, ezt nem lehet eltörni. „Dehogynem, Józsikám, bízd csak ide" − mondta ő. A bemutatón aztán nem sikerült elsőre eltörnie mindet, viszont kicsit túlütötte – azonnal láttam, hogy eltört a keze. De rányomott egy nagyot ballal is utána, a közönség pedig, mondani sem kell, őrjöngött. Aztán a gála utáni banketten megkért, hogy vágjam fel neki a húst, mert eltört mindkét keze. Mondtam, hogy menjünk akkor a kórházba, de ő csak annyit mondott: „Majd Szolnokon!" Szerintem ez a történet jól példázza az akkori hozzáállásunkat, eltökéltségünket. Egy másik bemutatón én például harminc cserepet törtem könyökkel, de hogy látványosabb legyen, meggyújtottuk őket. A probléma csak az volt, hogy a szervezők az eredeti gyújtófolyadék helyett szereztek valami látványosabbat, amitől hatalmas lángokkal égett a törnivaló… Teljesen leégett a karomról a szőr, Somogyi Zsolti pedig szintén túlütött a törésnél, így neki meg a vére ömlött a karjából. Elég nagyot néztek a Péterfy kórházban, amikor megjelentünk… De én egyébként inkább amolyan szürke eminenciásként tevékenykedtem a szervezetben István és Kálmán mögött, és emellett egy belvárosi középiskolában tanítottam, miután elvégeztem a főiskolát.

Mikor kerültél be a honvédségbe?

Kálmán a ‘80-as évek végétől elkezdett olyan testnevelő tanárokat keresni az akkori négy katonai felsőoktatási intézménybe, akiknek volt harcművészeti tapasztalatuk, karateedzői minősítésük. Ő keresett meg, így kerültem a haderő közelébe először civil edzőként és óraadóként, majd 1994-től már egyenruhában, főállású testnevelőként. Emellett tovább dolgoztam a szakosztály mellett, illetve az országos kyokushin szervezetben is. Kálmánnak az volt a célja, hogy a hadseregben a kyokushin karatéra épüljön a harcművészeti képzés, és a fiatal tisztek vigyék tovább az eszmét, miután ő nyugdíjba megy – ennek jegyében keresett meg engem is. Mintegy örökül akarta hagyni nekünk, kyo-kötődésű mestereknek az általa megalkotott, egyébként nagyon jó rendszert.

Ez azonban végül mégsem sikerült.

És ez nem is feltétlenül baj. Úgy gondolom, a katonai közelharcnak kiemelten befogadónak kell lennie: mindegy, hogy valamit a ju jitsuból, a judóból, a kyokushinból vagy a wado-ryuból emelünk át, a hatékonyság a lényeg. Úgy is mondhatom, hogy ami hatékony és működőképes, azt át kell venni. Hogy egy példát is említsek, Masutatsu Oyama mester például alkalmazott dobásokat, de ezek aztán fokozatosan visszaszorultak a kyokushinból, pedig ha egy harctéri szituációt nézünk, ott lehet, hogy a kyo alapbázisát jelentő ütés- és rúgástechnikák nem lesznek mindig elegendőek. Ha lefognak, szabadulnod kell, tudnod kell dobni, földharcolni és így tovább… A ‘90-es években már jöttek be a szervezetbe más identitású, más képzettségű harcművészek: Eleki Zoli a judóval, Kovács Karcsi és Zöllei Zoli a ju-jitsuval, akik – velem együtt – mindannyian rendszerszinten, egy komplex közelharcképzési szisztémában gondolkodtak. Mint mondtam, Kálmán nagyon jól kitalált struktúrát dolgozott ki, viszont ő még egy nagy létszámú hadseregben gondolkodott: 150 ezer emberben, plusz a sorállományban. Ilyen közegben eleve nem jutott sok idő a képzésre, pláne a közelharcra nem lehetett hosszabb távú, türelmes rendszert kidolgozni. Így aztán maradt a dresszírozós, „idomítós" módszer. Másrészt az ő idejében kevés olyan ember akadt a haderőben, aki alkalmas lett volna arra, hogy beépítse a más ágakból származó elemeket. Ma kisebb a létszám, és nagyobb szerepet kap a kreativitás: a szellemében is képzett harcost kell felépíteni, nem a Robotzsaru-szerű katonát. A világ ezen szegmense minden szinten a képzettség felé megy el, ami egyébként a hollywoodi akciófilmeken is látszik, ahogyan eljutottunk Schwarzeneggertől, Stallonétől Steven Seagalon és Van Damme-on át a mai mozihősökig. Ezek már nem izomkolosszusok, a hatékonyság a kulcsszó. Ami a honvédség jelenlegi képzési rendszerét illeti, ez kevesebb ember képzésére alkalmas, mint Kálmáné volt, viszont minőségi ugrást jelent.

Azon kívül, amit mesterként ti magatok hoztatok a rendszerbe, milyen más hadseregek képzési szisztémáit tanulmányoztátok?

Többet is. A kiindulópontunk az volt, hogy a katona ritkán dolgozik egyedül, de ha igen, akkor képesnek kell lennie megvédeni magát, képesnek kell lennie túlélni. Ehhez egyrészt mindenkit meg kell tanítani egyfajta offenzivitásra is a támadások semlegesítése mellett – ez adott esetben az ellenség ártalmatlanná tételét is jelentheti, még ha ezt a megközelítést nem is preferáljuk annyira, mint mondjuk az orosz Szpecnaz képzési rendszere. De a technikákat egy katonának igenis el kell sajátítania. És természetesen megfelelő alapokra van szükség. Gyakran látok a civil életben tanfolyamokat, kurzusokat, ahol már egyből a jéghegy csúcsát oktatják a résztvevőknek, ez azonban olyan, mintha alapok nélkül akarnánk házat építeni. Hiába sajátítasz el ilyen-olyan látványos fogásokat, technikákat, ha nem tudsz ütni, nem tudsz rúgni, nem tudsz dobni, nincs mire építkezned. Ezzel most persze nem azt mondom, hogy például a krav-magában nincsenek nagyon jó elemek, mert vannak, azt pedig különösen hasznosnak tartom, hogy a vizsgákon abba a stresszelt állapotba hozzák a vizsgázókat, mint amilyen az életben is várható egy éles szituációban. Olyan viszont a hirdetésekkel ellentétben nem létezik, hogy valakit hetek, hónapok alatt teljesen hatékony utcai önvédelemre képeznek ki.

A stresszfaktor a katonáknál is igencsak domináns…

Aknaszedőknél, kommandósoknál mérték, hogy nem egy esetben 200 feletti a vérnyomásuk, a pulzusszámuk. Tartósan ilyen állapotban nem képes működni az emberi szervezet, hiszen a szívizomzat nem képes megfelelően injektálni. Vagyis azt mondhatjuk, hogy ezeknél az embereknél ha csak rövid ideig is, de elvileg kibírhatatlan terhelést mérnek – a harctéri nyomás pedig olyan, amire fel kell készülni. Az amerikai hadseregben is számtalanszor előfordult, hogy a West Pointban kitüntetéssel végzett, mindenben jeleskedő katonák egyszerűen lefagytak az éles szituációban, mert nem készültek fel rá. Ezt a szempontot is igyekszünk fókuszban tartani. Ugyanígy a megfelelő reakcióidő is nagyon fontos, és szintén összefügg a stresszhelyzettel. A lényeg, hogy reakcióidőn belül kell dolgoznod: az a harcos fog jó eséllyel győzedelmeskedni, aki előbb veszi észre a kínálkozó lehetőséget. Azt szoktam mondani, hogy felkészültnek és kreatívnak kell lenned, márpedig kreatív csak az lehet, akit széles spektrumban képeztek ki. Aki nem kreatív, az elakad, leblokkol. Emlékszel a Ryan közlegény megmentésében arra a jelenetre, amikor a bronxi gyerek és a német katona egymáson fekszik, és a német egy késsel próbálja leszúrni az amerikait?

Igen.

Na, ott például egyik sem csinál semmit: a német teljes súllyal dől bele, az amerikai meg ellentart, aztán egy idő után megroppan, és belecsusszan a kés. Óriási a különbség egy edzés és egy éles, utcai vagy harctéri szituáció között. Stresszhelyzetben az ember gyakran csőlátásúvá válik, ráadásul eleve sokkal nagyobb a hibaszázalék, ha az utcán megy neked valaki, mint a dojóban. Ezt pedig bele kell kalkulálni a felkészítésbe. Hasonló technikából tudj százat, ebből tízet készségszinten, és ha ebből a tízből egy bejön élesben, már te leszel a győztes. A készséget most úgy értem, gerincvelői szabályozással: amikor nem gondolkodsz, hanem magadtól csinálod, mert annyira begyakoroltad, hogy a mozgás determinálttá vált. Ha gondolkodsz, azzal elmegy az idő, ami akár az életedbe is kerülhet.

Neked kellett valaha utcai helyzetben alkalmaznod a tudásodat?

A VII. kerületben, ahogy akkor hívták, a „Csikágóban" nevelkedtem, így néhányszor igen, hiszen ott azért csattantak a pofonok, mentek a bicskázások. De elsősorban akkoriban keveredtem néha balhékba, amikor még nem karatéztam, mert utána már próbáltam tudatosan kikerülni ezeket a helyzeteket. Ha pedig nem sikerült, akkor sem voltam durvább a kelleténél. A srácoknak is ezt tanítom: a gólyabál vagy egy szórakozóhely nem a harctér, ahol harcképtelenné kell tenni az ellenfelet. Léteznek kíméletes módszerek is, amikkel megvédheted magadat. Pár éve egyébként vicces módon épp egy önvédelmi tanfolyamon, óra kellős közepén kerültem ilyen szituációba: idősebb biztonsági őröknek tanítottam különféle technikákat, amikor hirtelen berontott a terembe egy késsel hadonászó, teljesen bekattant férfi, aki épp a rendőrök elől menekült, és valahogy bejutott az épületbe. Nekem támadt, így fogtam egy széket, azzal nekiszorítottam a falnak, és egy ütéssel megszabadítottam a késétől is. Utána pedig megérkeztek a rendőrök és elvitték.

Mi a legfontosabb, ha akár egy katona, akár egy civil elkezd harcművészettel foglalkozni?

A legfontosabb, hogy először önmagadat kell legyőznöd ahhoz, hogy képes legyél másokat legyőzni. Izzadj, zsibbadj, és ha már nem bírod, tegyél rá még egy lapáttal! Az agyat kell elsősorban trenírozni, mert akkor leszel képes olyasmikre, amiket nem is gondolnál magadról. Az élet csak az erőfeszítéseket díjazza, a kifogásokat soha. Azt is szoktam mondani: azért tegyél meg mindent, hogy ne az légy, aki vagy, hanem aki lehetnél! Persze az elhivatottság mellett sokat számítanak a genetikai adottságok is – ahogy Fekete László szokta mondani, joghurtból nem lehet kamiont elhúzni –, de a képzéssel és a kitartással nagyon sokat lehet fejleszteni ezeken. Ha megtámad egy kétméteres, másfél mázsás hegy, akkor sem lesz könnyű megvédeni magad, ha az illető egyébként teljesen képzetlen. De Dávid bizony igenis legyőzheti Góliátot, amennyiben kellően kreatív. Az edzéseken tanúsított maximális fegyelem mellett mindent meg kell tenni, amire csak képes vagy, és érezni fogod a fejlődést. Oyama mester azt mondta: a kyokushin ismerete háromezer napnál kezdődik és tízezer napnál ér véget. Én azt mondanám, még akkor sem: lassan negyven éve foglalkozom harcművészetekkel, de még ma sem tudok mindent. Ez is jól mutatja, hogy a gyorstalpalóknak nincs sok értelmük.

Fotó: Galovtsik Gábor és archív