Halálos fémszivar – a Magyar Honvéd magazin legfrissebb számából

A négyhajtóműves bombázó a második világháborús amerikai repülőgép-fejlesztések csúcsát jelentette. Az 1944-ben hadrendbe állított típus gyökerei azonban régebbre, egészen az 1920-as évek végére nyúlnak vissza. Billy Mitchell, az amerikai hadsereg roppant nehezen kezelhető, de jövőbe látó képességekkel megáldott-megvert tábornoka volt a szószólója annak, hogy az Amerikai Egyesült Államok haderejét nagy hatótávolságú bombázógépekkel kell felszerelni. Ezt a haditengerészet mindenható urai aránylag kevéssé nézték jó szemmel, így komoly erőfeszítésbe került az, hogy a Boeing és a Douglas is elkészülhessen a saját nehézbombázó repülőgépével. A Boeing XB–15-ből alakult ki a második világháború egyik ikonikus, négymotoros bombázógépe, a B–17 Flying Fortress. A Lockheed pedig a túlnyomásos törzsszerkezetet „dobta be a közösbe" az 1937-re elkészült XC–35 Electra kéthajtóműves prototípussal. Minden együtt volt tehát ahhoz, hogy egy olyan modellt fejlesszenek ki a mérnökök, amely 10 ezer méternél magasabban, 9200 kilométernél messzebbre és óránként 500 kilométernél gyorsabban repül, nehézfegyverei révén a vadászgépek támadásaival szemben megvédheti magát, illetve képes legalább egy tonnányi bombát hordozni.

Nagyvas születik

A Superfortress megszületéséhez még így is hosszú út vezetett. Ennek első lépéseként egy B–17-est a Boeing saját pénzén alakított át teljesen zárt, túlnyomásos törzsűvé, egyben hárompontos futóművel (orrfutó és két főfutó) szerelte fel. Ennek sikere is kellett ahhoz, hogy az 1940 májusában (tehát már a második világháború idején, de még az amerikai hadba lépés előtt) kiírt pályázatot a Boeing nyerje el a Model 345 típussal. 1941 májusában kelt az első szerződés, amely kétszázötven B–29-esről szólt.

(További részletek a Magyar Honvéd magazin augusztus 11-én, pénteken megjelenő számában.)