„Látjátok feleim, egyszerre meghalt és itt hagyott minket magunkra…”

Milyen vigasztaló a hívőnek arra gondolnia, hogy szeretteink Mária, az apostolok, a vértanúk, a hitvallók és minden szent társaságában vannak a mennyországban! Mindenszentek, halottak napja ünnepe hozzásegít bennünket ahhoz, hogy elmélyítsük elhunyt szeretteinkkel, a szentekkel való lelki kapcsolatot.
A halál ténye nem kikerülhető életünkben, valamennyinket érint. Vagy mert már találkoztunk vele, vagy mert találkozni fogunk vele.

Ránk, katonákra különösen is áll ez a megállapítás, hiszen hazánkat „mindhalálig" kell szolgálnunk. Azonban mi most halottainkra emlékezve merítsünk erőt az ÉLETHEZ.

Egy öreg katona így gondolkodik: most élek, szenvedek minden bajtól, kórtól, nehézségek, problémák sokaságától, mégis örülök, hogy élek, és ÉLEK. A haláltól még mindig félek, de nem azért, mert ez a véget hozza, nem! Mi lesz velük, ha én eltávozom? Isten most az életem küszöbén megérttette velem szeretteim halálán keresztül az életet, talán így akarta Isten megmutatni a helyes utat, talán így akart kibillenteni az egyhangú langyos életemből.
Most itt vagyok, teljes vagyok, élettel teljes. Most, bár már a megszokott kényelmes életből ki tudja menyi maradt, mégis örömmel veszek minden pillanatot, minden kedves szellőt, a napsütést, a feleségem apró kis mosolyát, gyermekem nevetését… szeretek élni. Elhatároztam: élni fogok, ha csak pár órácskát is, akkor is élni fogok és szó szerint élni, tisztelettel, becsülettel, örömmel, boldogan, kiélvezni az Isten által kínált minden lehetőséget az életben.

Kálinger százados e gondolatokkal zárta a megemlékezést: „Halottak napja élni tanítson meg minket. Megbecsülni az életet, úgy a másokét, mint a magunkét, melyet Isten adott nekünk a földön és készülni az örök életre, melyet Isten adott nekünk a mennyben."