Mi szeretünk itt…
Szöveg: dr. Szaló Péter tartalékos főtörzsőrmester | 2014. augusztus 28. 7:282014. július 15-én másodszor léptem át a szentendrei laktanya kapuját. Először 2003-ban jelentem meg itt a sorozóbizottság előtt, és akkor a pszichológussal megállapodtunk, hogy arra a kérdésre, hogy „Akar-e katona lenni?” , nem sokan feleltünk igennel. Az ebbéli szándékomat és az életemet tíz évvel később, a MH Hadkiegészítő és Központi Nyilvántartó Parancsnokság augusztus 28-i alakulatnapi állománygyűlésén tereltem egy mederbe, amikor – szerencsés háromezredikként – ünnepélyes keretek között aláírhattam az önkéntes műveleti tartalékos szerződésemet.
A kiképzésünk – amely nem azonos a hivatásos és szerződéses bajtársaink 14 hetes alapkiképzésével – 25 napos volt. Parancsnokainknak e rövid idő alatt kellett átadni nekünk azt a tudást, amivel egy tartalékos katonának rendelkeznie kell, ezért már a bevonulással kapcsolatos protokollt (regisztráció, egészségügyi vizsgálat, felszerelés kiadása, elhelyezés a körletekben stb.) követően a szakasz- és rajparancsnokaink megkezdték munkájukat, hogy civilből katonákká váljunk.
Az alig több mint három hét feszes, mondhatjuk úgy is, hogy katonásan precíz képzési tervet, a kiképző és a kiképzendő állománytól pedig katonásan fegyelmezett végrehajtást követelt meg.
A kiképzés elején elsősorban az elméleti képzések kaptak nagyobb hangsúlyt, emellett persze nem maradhatott el a katonai testnevelés sem, hogy tudásunk mellett állóképességünk is fejlődjön.
A második és a harmadik hét hozta el azt, amit sokan azonosítanak a katonaélettel: a lövészetet Izbégen és a harcászati kiképzést Csobánkán. E „klasszikus" ismeretek mellett kiemelném az egészségügyi alapismeretek fontosságát is, tekintve, hogy azok adott esetben nemcsak harctéri körülmények között, hanem a civil életben is életet menthetnek. Az ezen feladatok végrehajtásához szükséges tudásra szert tenni − kis odafigyeléssel − nem volt nehéz, köszönhetően a kiképzőink magas szintű szakmai teljesítményének.
Az utolsó napok természetesen az augusztus 8-i ünnepélyes eskütételre történő felkészülés jegyében zajlottak. Külső szemlélőként eddig elképzelésem sem volt arról, hogy egy ilyen ünnepség milyen fokú koncentrációt, állóképességet és önfegyelmet kíván meg mind az eskütevőktől, mind a parancsnokoktól, a zászlóvivőktől és a zenészektől egyaránt.
Ezért ezúton szeretnék köszönetet mondani az MH Altiszti Akadémia és az MH 25. Klapka György Lövészdandár munkatársainak, illetve az ünnepség többi résztvevőjének, mert minket, eskütevőket ezen erőfeszítéseinkért kárpótolt a büszke édesapák, elérzékenyült édesanyák, valamint a csillogó szemmel mosolygó barátok és barátnők látványa.
Itt jegyezném meg, hogy a csobánkai kiképzésünkkel egyidejűleg volt a századik évfordulója annak, hogy az Osztrák−Magyar Monarchia általános mozgósítást rendelt el a Szerbia felé intézett hadüzenetet követően. Ez a gondolat – egy civil számára – szokatlan érzelmi szálat mozgatott meg bennem, a bajtársiasság érzését, amely független az időtől és a helytől. Ezután ha meglátok egy hősihalott-emlékművet déd- és nagyapáink neveivel, bizonyos, hogy ez az érzés újra elfog, tudva azt, hogy katonaként mekkora áldozatot hoztak, és emlékeztet arra, hogy a honvédeskü kötelez engem is.
Végezetül felidézném Vanyur Tibor ezredesnek, az MH Hadkiegészítő és Központi Nyilvántartó Parancsnokság parancsnokának a már említett alakulatnapi beszédében elhangzottakat, mely szerint a tartalékosok kiképzése nem arról szól, hogy „haverok, buli, Fanta." Tapasztalatom szerint az önkéntes műveleti tartalékos kiképzés valóban embert próbáló kihívás, mely megcélozza a kiképzendő állomány fizikai és szellemi teljesítőképességének határát, ugyanakkor figyelembe veszi azt is, hogy a jelentkezők önként vállalták ezt a szolgálatot, és ezt valamilyen más elfoglaltság, tanulás vagy munka mellett teljesítik.
Azonban – a legnagyobb tisztelettel ugyan, de – ellentmondanék a parancsnok úr intelmeinek, ugyanis nem sok olyan eseményt ismerek, amely kortól, nemtől, iskolázottságtól függetlenül annyira közel hozza az ország különböző pontjain élő embereket, mint a katonák kiképzése. E néhány hét során a bajtársakkal együtt ettünk-ittunk, aludtunk vagy éppen sorakoztunk esőben, napsütésben, és nem utolsósorban együtt küzdöttünk, támogatva egymást a kiképzés során legyőzendő akadályoknál. Katonabarátság ez, és hozhatja úgy az élet, hogy soha nem látjuk egymást, de biztos vagyok abban, hogy az együtt megélt élmények életünk végéig kísérnek majd minket.
Ezen írásomnak az MH Altiszti Akadémia Mecséri János Kiképző Osztály I. század 1. szakaszának jelszavát adtam címül − Mi szeretünk itt… −, tisztelegve valamennyi, 2014. július 15. napjától 2014. augusztus 8. napjáig szolgált bajtársam előtt, remélve, hogy az itt szavakba öltött gondolataimmal azonosulni tudnak.
