Régen is katonák „vigyázták a vizet”

1997-ben alakult meg a Légierő Vezérkar, és felkérést kaptam, hogy ott lássak el meteorológus főtiszti beosztást. Ott már nem a közvetlen előrejelzés, hanem a csapatokkal való foglalkozás és tanfolyamok szervezése volt a fő feladatom. Néhány kollégával együtt kitaláltam, hogy a meteorológiai észlelőket tanfolyamrendszerű felkészítés keretében egységes tudással kellene felvértezni. Már tíz ilyen tanfolyam zárult sikerrel, és büszke vagyok arra, hogy ma nincs olyan észlelő a haderőben, aki ne végezte volna el ezt a tanfolyamot. Közben 2006-ban nyugállományba vonultam, bár már az azt megelőző években felmerült az igény arra, hogy itt, a Sziklában folyamatos meteorológiai előrejelző szolgálatnak kellene működnie. Az akkori parancsnok megkért, hogy amíg olajozottan nem működik ez a szolgálat, addig még segítsek be a fiataloknak. Eleinte ez nem tűnt hosszú időnek, épp csak a feladatok mindig jöttek, én meg mindig maradtam. Az eltelt évek során a légtérellenőrző ezredből radarezred lett, majd dolgoztam az MH Összhaderőnemi Parancsnokságon is, most pedig az MH Légi Vezetési és Irányítási Központban tevékenykedem és figyelem, miként készülnek a napi előrejelzések.

És persze kutatja a múlt időjárását is, mint azt már említette.

A helyi klimatikus viszonyok elemzése közben megragadták a figyelmem az időjárással összefüggő emberi történetek. Kíváncsi voltam arra is, hogy a korabeli sajtó miként számolt be bizonyos eseményekről. Kevesen hinnék például, hogy régen Veszprémben olyan árvíz is pusztított, amely tizenegy halálos áldozatot követelt. Ha pedig az idei forró nyarat veszem figyelembe, ilyen bizony régen is előfordult. Épp csak nem rendeltek el hőségriadót. Viszont a lapok megírták, hogy ilyen időben bizony a kutyákat is itatni kellene.

Mi lett, illetve lesz a sorsa az összegyűjtött kutatási anyagnak?

Veszprém időjárásáról két önálló könyv és sok tanulmány jelent meg. Ezek mellett éves összefoglalókat is szoktam írni a helytörténeti folyóiratba. 2010-ben jelent meg az első könyvem, Veszprém időjárása és éghajlata I. címmel, aminek azóta már a második kötetét is kiadták. Az első kötet megjelenésének évében ünnepeltük azt, hogy éppen 150 évvel korábban indultak el az első meteorológiai megfigyelések a városban. Készen van különben a harmadik kötet is, amelyik talán 2013-ban megjelenik. De a garázsban még hatalmas kiadatlan anyagmennyiséget őrzök…

Ezekben a kötetekben a meteorológiai számadatok mellett történetekkel is találkozhat az olvasó?

Hogyne, ez a lényege, el is mesélek egyet. 1890 telén járunk – akkor az Óváros teret Piac-térnek hívták. Akkoriban még nem építették ki a vezetékes vízhálózatot, így az emberek vízért úgynevezett kifolyókutakhoz jártak… Már persze főleg a cselédek, akiket dézsatündéreknek hívtak. A veszprémi bakák meg természetesen a kutakhoz jártak udvarolni a lányoknak… Az akkori újság beszámolója szerint azon a decemberi, holdfényes éjjelen igen hideg volt, jóval mínusz 10 Celsius-fok alatt. A piros nadrágos baka épp egy cselédlánnyal enyelgett, elkapta a derekát és meg akarta csókolni, csakhogy a lány ezt már nem engedte. Végül mindketten beleestek a kútba. Tűzoltók mentették ki őket – a baka pedig megfogadta, hogy ő kúthoz többet udvarolni nem megy. Ezt a történést megírta mind a három helyi újság, sőt… 1891. januárjában a pápai lapok is beszámolnak ugyanerről az esetről, csak épp a helyszín a helyi tó volt, és kék nadrágos huszár játszotta a főszerepet…

Sokszor szerepeltek katonák ezekben az időjáráshoz köthető történetekben?

Igen, és általában pozitív színben tűnnek fel. A veszprémi katonai alakulatok tűzeseteknél például rendszeresen kivonultak segíteni, s az újságok rendre megírták, hogy ennek és ennek az őrmesternek vagy főhadnagynak a vezetésével milyen hősiesen helytálltak, megmentettek ennyi és ennyi embert. Amikor pedig lehetett tudni, hogy jön az árvíz és kiönt a Séd-patak, akkor katonák, tűzoltók közösen őrjáratokat szerveztek, és úgymond vigyázták a vizet.

Az ön katonai karrierjének melyik a legérdekesebb története?

Az, hogy amióta én rendszerben vagyok, nem történt olyan repülőgép-katasztrófa, ami téves előrejelzésre volt visszavezethető. Sok esetben kellett segítenünk persze a repülésben részt vevők munkáját, és ezt tesszük ma is. Sokkal jobb mostanság a meteorológusok technikai felszerelése, viszont sajnos éppen ezért az egyszerű vizuális megfigyeléssel kevesebbet foglalkozunk. Pedig kellene.

Szemmel láthatóan lesz január-februárban hó?

Remélem. De ezt nem lehet ennyi idővel előre biztosan tudni…

Fotó: Zrínyi Média archív és illusztráció