A második világháború hátországa

A HM HIM Tóth Ágoston termében rendezett tanácskozást dr. Kovács Vilmos ezredes, az intézmény parancsnoka nyitotta meg. Elmondta, hogy ehhez az eszmecseréhez hasonló ankétot hármat rendeztek az elmúlt években, s azokat is élénk érdeklődés kísérte.

A mostani konferencia jelentőségét az adja, hogy bár kevésbé látványos a hátországi história, ám annál izgalmasabb, hiszen jócskán árnyalja a képet, közelebb visz a fő események megértéséhez – tette hozzá.

Kovács Vilmos kiemelte: a történelem ezen fejezetének feltárásában és feldolgozásában oroszlánrészt vállalt a Hadtörténeti Intézet és Múzeum, ám más intézmények is tevékenyen dolgoztak; részt vettek a munkában könyvtárosok, levéltárosok, akadémiai történészek.

Ezután a tudományos tanácskozás délelőtti ülésszakán elsőként dr. Szakály Sándor, a Károli Gáspár Református Egyetem professzora vázolta a hátország s a front kapcsolatát a korabeli tábori levelek és (képes)lapok tükrében. Elmondta: ezekből a minden hadviselő országra jellemző, sajátos apró dokumentumokból is számos tény, következtetés derül ki és vonható le, annak dacára, hogy a levelek és a lapok mindenütt csak szigorú ellenőrzés után juthattak el a címzettekhez.

A levélkontrollt mindenki igyekezett kijátszani. Erre azonban sokszor nem is volt szükség, mivel túlnyomórészt az odahaza történtekről, az otthoni gazdálkodásról, a hazavágyódásról szóltak a levél-, illetve képeslapváltások, így a – többnyire tartalékos tiszt – cenzor rendszerint ráütötte az engedélyező bélyegzőt.

Mint elhangzott: történészi szemmel nézve igen értékes, hogy e küldeményekből kitűnik: a közkatonák – lévén a sorállomány zöme paraszti származású – rendkívül éles szemmel figyelték meg, s írták le a hadműveleti területen élő társadalmat, az ott zajló életet, munkát. Jellemző a levelekre, levelezőlapokra az állandó hazavágyódás, az újra fellobbanó szerelem is, és listavezető volt az olyan mindennapos dolgok kérése, mint a szalonna, a kolbász, a pálinka vagy a bor.

A fentieket némiképp kiegészítette Szabó Péter őrnagy (HM HIM) „Üzen a front, üzen a hátország" címet viselő előadása, amely szintén a kapcsolattartás fontosságát világította meg a korabeli sajtó mint kordokumentum által. Elhangzott: a lapok egy idő után levelezőrovatokat nyitottak a frontról érkező üzeneteknek. Kifejező volt e rovatok címe is, Fejér megyében „Üzen a front, üzen az otthon" címet kapott, sok helyütt szerepelt a „Honvédeink üzennek", de Kaposvárott egyenesen „A szeretet hullámhosszán" címet adták a rovatnak.
A nagy üzenetforgalom később arra szorította az újságokat, hogy rövidítsék és csoportosítsák az üzeneteket.

Az üzenetekben nemritkán mini frontjelentések is napvilágot láttak. Egy helyütt például az olvasható, hogy a frontkatonák kecskét fogtak, mert hiánycikk volt a tej, amellyel „szaporíthatták a rendkívül fontos fogyasztási cikként kedvelt kávémennyiséget".

Az idő s a harcok előrehaladtával mind gyakrabban kaptak helyet a „Ki tud róla?"-jellegű felhívások is. Ezen üzenetváltásokban a valódi helyzetet általában rózsásabban festették le a frontkatonák és a hozzátartozók, nyilván egymás megnyugtatása okán. Természetesen a bakahumor is szerepet kapott az üzenetekben – emelte ki az előadó.

Baczoni Tamás (HM HIM) előadása a hadviselés szolgálatába szánt – s többnyire nem alkalmazott – különös találmányokról szólt. Ezeket vagy őszinte, önzetlen fantaszták, vagy kimondottan pénzszerző szándékú, úgynevezett megélhetési feltalálók ötlötték ki s küldték el a Haditechnikai Intézethez, netán az épp hivatalban lévő honvédelmi miniszternek. Akadt olyan hadiújító, aki a világháború után is „bombázta" a honvédséget találmányaival. A feltalálóknak volt néhány különös ötlete is, például bakancsgyorsfűző, katonaköpenyt fűtő, lépdelve működtetett taposópedál, futást könnyítő gumibetét a bakancsba…  Az előadásban elhangzott az is, hogy a honvédség minden beküldött találmányt precízen megvizsgált, és válaszolt a feltalálók leveleire.

Fölöttébb figyelemre méltó volt B. Kalavszky Györgyi (HM HIM) az utolsó, 1944. augusztus 20-i budapesti Ludovika-avatást felidéző összeállítása. (A Ludovikáról nemrég jelent meg átfogó mű a Zrínyi Média kiadásában.) Megtudtuk, hogy ennek előkészületei már titkosak voltak, a ceremóniáról is csak rádióközvetítés révén értesülhettek a hozzátartozók. A Ludovika mindhárom intézményének hallgatóit együtt avatták, s az ünnepségen Horthy Miklós kormányzó is megjelent, beszédet is mondott. A „legszebb és legönzetlenebb hivatásnak" nevezte a katonatisztét, bátor magyar vitézekként említette a frissen avatottakat – akik egyébként másnap már frontszolgálatra indultak.

Az egész napos konferencián szó esett még – Kovács Vilmos ezredes előadásában – a magyar háborús haderő ellátásának forrásairól és a hazai hadiipar jelentőségéről.  Hasonlóan fontosak voltak a korabeli vasútépítések és MÁV-szolgálatok, amelyekről Illyésfalvi Péter beszélt. Haditechnikailag élénk figyelmet váltott ki Soós Péter értekezése az öntöltő puskákról, vagy Bán Attila előadása a második világháborús magyar elektromos és elektronikai háttériparról, amely szintén a kor színvonalán állt. E témakörbe tartozott Gondos Lászlónak a hazai radarkutatásokat és -telepítéseket ismertető előadása. Nem maradtak el másoktól a magyar hírszerzők sem; ténykedésük és a háború megrövidülése összefüggéseit Rudan Ferenc taglalta.
Minden időben központi hely illeti meg a hősök emlékünnepét – erről Jakusch Gabriella szólt.

Örökzöld téma a történelemhamisítás, a politikai propaganda – így Illés Béla kitalációi (II. Rákóczi Ferencről és Guszev kapitányról), amelyeket Vörös Boldizsár (MTA Történettudományi Intézet) járt körül alaposan. Ez utóbbi egyébként azért volt érdekes, mert a szovjet történészek olyannyira komolyan vették, hogy módszeresen, alaposabban végigvizsgáltak s felgöngyölítettek minden szálat, amelyek elvezettek Guszev kapitányhoz, azaz kitalálójához, Illés Béláig…

A konferenciáról a tervek szerint hamarosan tanulmánykötet jelenik meg.

Fotó: Szikits Péter (HM HIM)