Aki soha nem vált meg a bakancsától…

Több mint egy évtizede ismerem őt. Első találkozásunkkor, még ezredesként a tatai Klapka György önálló gépesített dandár, később pedig a Klapka György gépesített lövészdandár parancsnoka volt. Tábornoki kinevezését utóbbi beosztásában kapta, 1998. március 15-én. Õ „vezényelte" a magyar csapatot 1999. decemberében, hazánk első NATO-gyakorlatán, a Németországban megrendezett IRON DRAGON-on. Ebben az időszakban, mintegy két évig, nekem is parancsnokom volt, sajtótisztként szolgáltam a „keze alatt".

Később Székesfehérvárra került, onnan pedig három éves NATO-beosztásba Olaszországba. Néhány hónappal ezelőtt tért haza Magyarországra. Jelenleg az MH Műveleti Központ parancsnoka.

Mivel szereti a közvetlen embereket, még egy interjú kedvéért sem várja el a magázódást.

– Ha jól emlékszem, ez a kép, a tatai várról, már a Klapka-dandár parancsnoki irodájának a falán is ott lógott az íróasztalod mögött. Aztán később magaddal vitted Székesfehérvárra is.

– Gondolom, a gyerekek is örültek a letelepedésnek.

– Hát persze, hiszen addig egyik helyőrségből a másikba jártunk, s így nekik is állandóan váltaniuk kellett az iskolákat. Soha nem felejtem el, 1987-ben, a lengyelországi katonai akadémia elvégzése után Szombathelyre kerültem, ám alig tíz hónap múlva Budapestre vezényeltek. A lányaim, amikor ezt megtudták, bebújtak az asztal alá, megmarkolták az asztal lábát és azt mondták, hogy nem hajlandók újra költözni. Csak nehezen sikerült kicsalogatni őket onnan… Visszatérve Tatára. Szóval sikerült hosszabb időre, tíz évre letelepedni itt, a lányok pedig már itt fejezték be az általános iskolát. A nagyobbik Ágnes addig öt, a kicsi, Eszter pedig négy iskolába járt.

– És eme tíz esztendő alatt Tata rengeteg változáson ment keresztül.

– Igen, a harckocsi dandár előbb önálló gépesített dandárrá, majd alig két évvel később gépesített lövészdandárrá alakult át. Hozzáteszem: ez a folyamatos névváltozás a mai napig jellemzi az alakulatot, hiszen mióta eljöttem onnan, már kétszer keresztelték át. Volt könnyűlövész dandár, jelenleg pedig Klapka György lövészdandár névre hallgat.

– Beosztásaid is ilyen sűrűn változtak Tatán?

– Mint említettem, dandárparancsnokként kezdtem, majd innen egy évre az Amerikai Egyesült Államokba utaztam, a Pennsylvániá-ban található Army War College-t végeztem el. Ennek az iskolának egyébként én voltam a harmadik magyar hallgatója. Engem csak Bali József, a Honvédelmi Minisztérium jelenlegi védelempolitikai szakállamtitkára és Végh Ferenc nyugállományú vezérezredes, a Magyar Honvédség korábbi vezérkari főnöke előzött meg. Visszaérkezésem után az I. katonai kerület parancsnokhelyettese lettem, majd annak megszűntetését követően kerültem újra dandárparancsnoki beosztásba. Vagyis elmondhatom: Tatán dandárparancsnokként kezdtem, s úgy is jöttem el onnan.

– Azért ne feledkezzünk el arról, hogy volt néhány jelentős dátum tatai szolgálatod ideje alatt.

– Igen, például 1999. március 12-e, amikor is Magyarország felvételt nyert a NATO-ba. Ennek központi, katonai ünnepségét Tatán rendezték meg. Mindez azt bizonyította, hogy a tatai dandár, már akkor elérte a NATO-kompatibilitást. Ez egyébként jól látszott még abban az évben, decemberben, amikor is a Magyar Honvédség Németországban részt vett első NATO-gyakorlatán, az IRON DRAGON-on. Az ide kiutazó magyar csapat jelentős része a tatai dandár katonáiból állt.

– Tíz év tatai szolgálat után öt év következett Székesfehérváron.

– Ahol először a szárazföldi vezérkar törzsigazgatója, később, ezen szervezet megszűnte után pedig a szárazföldi parancsnokság parancsnokhelyettese voltam. Vagyis, elsősorban a kiképzési feladatokkal foglalkoztam. Utóbbi beosztásomból kerültem Olaszországba.

– Itt pedig három éves NATO-szolgálat várt rád.

– A NATO gyors reagálású erők parancsnokságán, a törzsfőnök helyettese lettem, 2005. júliusában. Ez a parancsnokság Milánó közelében, Solbiate Olone-ban van. Persze itt sem maradtam meg sokáig, hiszen kiérkezésem után két héttel fogtam a hátizsákomat, a fegyveremet, a sisakomat és útnak indultam Afganisztán felé. Itt, az ISAF nyolcadik váltásában fél évig a misszió törzsfőnökének támogató helyettese voltam. A hat hónap letelte után visszakerültem Olaszországba, ahol azonnal intenzív kiképzés várt a gyors reagálású hadtestre, hiszen utána NRF szolgálatba léptünk.

– Ha jól sejtem, ez a NATO-beosztás igazán testközeli volt Nagy Tibor dandártábornoknak.

– Igen, bár eddigi parancsnoki beosztásaimban mindig hadműveleti vonalon szolgáltam, az olaszországi munka pedig leginkább logisztikai irányú volt. Éppen az volt a szerencsém, hogy korábbi beosztásaimból tudtam, hogy a hadműveletek milyen követelményeket támasztanak a logisztikával szemben. Egyébként ebben a beosztásban az Afganisztánban állomásozó csapatok fenntartásáról kellett gondoskodnom, azt kellett felügyelnem. Ezen kívül a helyi infrastruktúra fejlesztését, annak koordinációját is végeztem, valamint a hadműveleti területen a különböző szállítási-utánpótlási feladatok szervezése-tervezése is a feladatom volt. Mindemellett az én időmben kezdődött meg a kabuli nemzetközi repülőtér fejlesztésének a tervezése, valamint a déli és a keleti tartományok ISAF parancsnokság alá vonása is. Mindent összevetve: a NATO parancsnokságon eltöltött három év nagyon mozgalmas volt számomra. Azóta is gyakran mondom, hogy többet aludtam sátorban, mint fiatal hadnagy koromban. De természetesen ez mindig nagyon szimpatikus volt számomra, hiszen rám korábban is jellemző volt, hogy a bakancsomtól soha nem váltam meg.

– A feleséged is követett Olaszországba. Õ mit csinált addig, amíg te Afganisztánban harcoltál?

– Valószínűleg nem volt könnyű neki, hogy kiérkezésünk után alig két héttel én útra keltem, s ő ott maradt egy vadidegen környezetben. Szerencsére mindig könnyen feltalálta magát, így most is értékesen töltötte el azt a fél évet, amíg én Afganisztánban szolgáltam: beiratkozott egy intenzív olasz nyelvtanfolyamra.

– A lányok viszont itthon maradtak.

– Igen, hiszen addigra mindketten megkezdték önálló életüket, s az én legnagyobb örömömre, mindkettőből hivatásos katona lett. Ágnes, az ELTE biológia szakán végzett, és jelenleg a Magyar Honvédség biológiai laboratóriumában dolgozik. Eszter pedig a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen végzett, jogászként, s jelenleg kinevezett katonai ügyész.

– A feleséged pedig nyugállományú katonatiszt. Azaz valódi katonacsalád a tiéd.

– Feleségem, Marika 2001-ben ment nyugdíjba. Korábban Tatán és Székesfehérváron szolgált pénzügyi területen. És valóban büszke vagyok arra, hogy sikerült megalakítanom egy katona famíliát, hiszen korábban senki nem volt hivatásos tiszt, vagy tiszthelyettes a családunkban.

– A három év letelte után visszakerültél Magyarországra. Az MH Műveleti Központ parancsnokaként dolgozol jelenleg. Mikor ajánlották fel számodra ezt a beosztást?

– Már a külszolgálat vége előtt megkaptam ezt az ajánlatot, amit örömmel el is fogadtam. Mégpedig azért, mert azokkal a szakterületekkel, amelyekkel a műveleti központ foglalkozik, korábbi pályafutásom során, „részleteiben" már találkoztam. Egyébként „melegváltást" csináltunk, hiszen a műveleti központ korábbi parancsnoka, Szűcs András dandártábornok az én beosztásomat vette át Olaszországban.

– Akkor egy újabb költözés van a hátad mögött.

– Igen, mégpedig a tizenhetedik a katonai pályafutásom során. Ma már feleségemmel együtt egy budapesti szolgálati lakásban lakunk, ám még megvan tatai családi házunk is. Ennek padlásán egyébként rengeteg relikviát őrzök – sokszorosát annak, amit a jelenlegi irodám falára sikerült kiraknom –, s komolyan gondolkodom azon, hogy valahol, egy kiállítás keretében az érdeklődő nagyközönségnek is bemutatom ezeket az emléktárgyakat.

– Szolgálatodat meddig tervezed?

– Ahogy egy katonaembernél ez lenni szokott, ezt nem én, hanem az elöljáróim tervezik. Idén voltam 55 éves, azaz még két évem van a felső korhatár eléréséig. Én szeretnék addig szolgálni. Aztán csendben nyugállományba vonulni. Korábban azt terveztem, hogy veszek egy farmot, amelyen lovakat tarthatok. Majd meglátjuk, hogy sikerül-e megvalósítanom mindezt. Az azonban biztos, hogy a tatai vár bekeretezett fényképét magammal viszem. Hiszen ennek a fotómnak leendő dolgozószobám falát kell díszítenie.