Akik ernyővel ereszkednek alá az égből
Szöveg: Szűcs László | 2009. március 18. 15:49Az ember vágya, hogy elrugaszkodhasson a földről, szabadon szálljon, és épségben érkezzen vissza. A repüléssel együtt a mélységek biztonságos leküzdését is folyamatosan kívánta az emberiség. Bár Kínában már az 1300-as években próbálkoztak légellenállást létrehozó szerkezetekkel, még évszázadokig csak álom maradt a „nagy ugrás”.
A ma ismert ejtőernyő kialakulásához vezető hosszú út első fontos dátuma 1767 volt, amikor is ember első alkalommal ereszkedett a földre olyan magasságból – „holt anyag" segítségével –, ahonnan leugorva minden bizonnyal szörnyethalt volna. Az ejtőernyőzés fejlődése ezt követően a léghajózás korában kapott lendületet, ám igazából a katonai repülés elterjedésével teljesedett ki. Az első sikeres ejtőernyős ugrását repülőgépből Albert Berry pilóta hajtotta végre 1912-ben.
A Magyar Honvédségben évtizedes hagyomány, hogy március 23-án emlékeznek meg az ejtőernyősökről. Hiszen 1918-ban ezen a napon hajtotta végre első, sikeres ejtőernyős ugrását vitéz Boksay Antal hadnagy.
A magyar katonai ejtőernyőzés kialakulása
Az ejtőernyőzés gondolata 72 évvel ezelőtt 1937 elején jelent meg a magyar hadseregben, amikor is a Magyar Királyi Honvédelmi Minisztérium intenzíven kezdett el foglalkozni új hadrendi elemek létrehozásával. Külföldi mintára elsősorban gránátos csapatok felállítását tanulmányozták, mivel olyan harci egységet kívántak létrehozni, amely a legnehezebb harci feladatok végrehajtására is alkalmas. Az akkori elgondolás szerint, egy ilyen alakulat rendeltetésszerű működésének fontos eleme a mobilitás. A kívánt mozgékonyság eléréséhez pedig a légiszállítást követően végrehajtandó ejtőernyős ugrás látszott a legjobb megoldásnak.
Ezt követően, 1939. október 1-jével jött létre a hadsereg első ejtőernyős százada, amely a pápai huszárlaktanyában, illetve a repülőtéren települt. Az alegységet később zászlóaljjá szervezték. A folyamatos létszámfeltöltés után 1940 augusztusának utolsó napjaiban – három századdal – megalakult a Magyar Királyi I. ejtőernyős zászlóalj.
Az első éles bevetésre sem kellett sokat várni, hiszen amikor 1941 április 6-án a német csapatok átlépték Jugoszlávia határát, a magyar csapatok támogatására is számítottak. Az 1941. április 11-én, 14 órakor induló támadásban az első magyar ejtőernyős zászlóalj bevetésével is számoltak, a terv az volt, hogy Bácskában a Ferenc József csatorna egy fontos hídját az ejtőernyősök meglepetésszerű támadással elfoglalják, és a saját csapataik beérkezéséig megtartják. A felsőbb magyar katonai vezetés ugyanis azzal számolt, hogy a visszavonuló jugoszláv csapatok a hidat felrobbantják. A tervezett bevetéshez közel kétszáz ejtőernyőst választottak ki, és megkezdték a célirányos felkészítésüket. Természetesen az első bevetést még több követte. Például ott voltak 1942-ben a Kárpátokban, de többször is bevetették őket a szovjet támadások megnehezítésének céljával is.
A világháború után
A második világháború befejezése után 1945–1948 között a magyar haderőnek nem volt ejtőernyős alakulata. 1948-ban azonban a politikai és katonai vezetés nagyarányú haderőfejlesztést határozott el. Ennek keretén belül a Honvéd Vezérkar akkori főnöke Sólyom László altábornagy szükségesnek látta az ejtőernyős fegyvernem újraszervezését. E célból a Magyarországon itthon levő és arra alkalmas ejtőernyős tisztekből és tiszthelyettesekből kiképző keret felállítását rendelte el. A következő jelentős dátum 1949. március 1-je, amikor is megalakult az Első Honvéd Önálló Ejtőernyős Zászlóalj, amely azonban nem volt hosszú életű, mivel már szeptemberben beolvadt a tapolcai lövészezredbe, annak első zászlóalja lett. Ezzel szinte egy időben, 1949. júniusában, ugyancsak Tapolcán alakult meg az Ejtőernyős Kiképző Iskola.
Két évvel később azonban ismét önálló lett a zászlóalj, Székesfehérvárra költözött, s a 62. Önálló Ejtőernyős Zászlóalj nevet vette fel. Rendeltetéséül pedig a légi szállítással az ellenség mélységében, mögöttes területein folytatandó harcot jelölték meg elöljárói.
Ehhez a zászlóaljhoz kötődik a Magyar Néphadsereg legnagyobb ejtőernyős gyakorlata, amelyet 1952. október 18-án hajtottak végre a Csór község melletti területen. A repülőgépek Szolnokról szálltak fel, a légioszlop hossza két és fél kilométert tett ki. Bár a pontos végrehajtást kisebb műszaki hiba nehezítette, a gyakorlat összességében jól sikerült. Bár a kitűzött feladat teljesítéséért nagy árat fizetett az alegység. Egy katonájuk – Juhász Mihály hadnagy – ugyanis holtan ért földet. Az utólagos vizsgálat megállapította, hogy egy bekötőkötél vágta el a torkát.
Sajnos ez a zászlóalj sem kerülte el a megszüntetést, a felszámolást 1954. november 30-ig kellett végrehajtani.
A légierő ejtőernyős szolgálatának kialakulása
1945 után a demokratikus légerő kötelékében 1948 októberéig a meglévő néhány repülőgép ejtőernyőjének kezelése nem okozott gondot. Ám a repülőtiszt képzés és az első repülőezred felállítása, a közel 150 repülőgép hadrendbe állítása ezen a téren is új helyzetet teremtett. Mivel az ejtőernyős kiképzés tananyagként is szerepelt, elsőként a Kilián György repülőtiszti iskolára szerveztek egy ejtőernyős csoportot. Ez, a néhány sorkatonával bővített kis csapat jelentette a későbbi ejtőernyős szakszolgálatok alapját.
A légierő ejtőernyős szolgálatai az 1951-ben beérkezett sugárhajtású repülőgép technika átvételével fejlődtek jelentősen, mivel a katapultüléssel ellátott MiG–15-ös típusú repülőgépekhez különleges kezelést igénylő ejtőernyők is tartoztak. E mellett szolgálatok feladatává vált a mentőeszközök használatának, katapultálások végrehajtásának oktatása valamint – a hajózó személyzetek számára addig szokatlan – gyakorló ugrások szervezése és levezetése, továbbá a szolgálat szakmai képzés és továbbképzése. Az ejtőernyős szakszolgálat tagjainak széleskörű szakmai elméleti és gyakorlati ismeretei elsődlegesen a repülés kiszolgálására, a kapcsolódó technikai eszközök kipróbálására, rendszerbeállítására terjedtek ki.
A repülőcsapatok ejtőernyős szolgálatainak feladatai a technikai fejlődés következtében folyamatosan módosultak. A hajózók ejtőernyős és mentőeszköz kiképzése, a repülések ejtőernyővel és fékernyővel történő kiszolgálása mellett új elemként jelentkezett a kutató-mentő szolgálat felállítása.
Az újrakezdés…
Az új szervezetet század erőben képzelték el és ennek megfelelően indult el a szervezőmunka. Az alegység megalakításával az volt a cél, hogy kibővítsék a felderítést egy új felderítési nemmel, a mélységi felderítéssel. Az új felderítő alegység 1959. december 1-jén alakult meg, első állomáshelye pedig a fővárosi Ságvári Endre laktanya volt.
Az ejtőernyős képességgel is rendelkező mélységi felderítő szervezetek kibővítése 1963 és 1977 között zajlott. Ekkor alakultak meg az önálló mélységi felderítő zászlóaljak, illetve a hadosztály felderítő zászlóaljak mélységi felderítőszázadai is. Az ejtőernyős képzés folyamatosságát és egységességét az évente két alkalommal megszervezett, egy-egy hónapos összevonások biztosították, amelyeken alkalmanként 80-100 ejtőernyős vett részt.
Katonai ejtőernyősök napjainkban
A létrehozott felderítő alakulatok és az ejtőernyős „szakma" változásainak pontos nyomon követése természetesen nem ezen írás feladata. Azonban arról feltétlenül szólni kell, hogy napjainkban önálló, megnevezésében is „felderítő" nevet viselő felderítő alakulat már nem létezik. A „két utolsó" közül a szolnoki 34-es Bercsényi László felderítő zászlóalj átalakult, új képességet szerzett, s pillanatnyilag különleges műveleti zászlóaljként tevékenykedik. Az egri 24-es Bornemissza Gergely felderítő zászlóalj pedig a debreceni Bocskai István lövészdandár része lett.
Természetesen azonban az ejtőernyős képesség továbbra is a Magyar Honvédség egyik fontos képessége. Ejtőernyős beosztások jelenleg a szolnoki 34-es különleges műveleti zászlóaljnál, illetve az ugyanitt települő 25/88-as könnyű vegyes zászlóaljnál, illetve a debreceni 5/24-es felderítő zászlóaljnál találhatók. Emellett természetesen a katonai repülőtereket üzemeltető alakulatoknál, vagyis Kecskeméten, az MH 59. Szentgyörgyi Dezső Repülőbázison, az MH 86. Szolnok Helikopterbázison és az MH Pápa Bázisrepülőtéren is szolgálnak ejtőernyős beosztású katonák. Összességében több százan.
Négyen a több százból…
A honvedelem.hu a közelmúltban megszólaltatott négy, ejtőernyős beosztásban szolgáló tiszthelyettest. A srácok a debreceni MH 5. Bocskai István Lövészdandár 5/24-es Bornemissza Gergely felderítő zászlóaljának katonái és e sorok megjelenésekor már Afganisztánban szolgálnak, a magyar tartományi újjáépítési csoport hatodik váltásában.
A törzsőrmestertől megtudtuk: a bekötött ugrás a legegyszerűbb és legelterjedtebb ugrás. Lényege, hogy a gép elhagyása után a főernyőt a gép belsejében lévő sodronykötélre beakasztott úgynevezett bekötő kötél nyitja. A bekötött ugrásnál jellemző az alacsony ugrási magasság, s az olyan körkupolás ernyő használata, amelynél a nyílási folyamat kellően rövid.
A szabadeséses, vagy kézi oldású ugrás ezzel szemben a gyakorlatban kevesebbszer alkalmazott és lényegesen bonyolultabb eljárás, amelynek két különböző, egymástól lényegesen eltérő fajtája van.
Az egyik az úgynevezett HALO-ugrás (High Altitude Low Opening – nagy magasság alacsony nyitás), amelynek során a gépelhagyás nagy magasságban
– akár tízezer méter fölött – történik, majd a megfelelő idő „megzuhanása" után az ejtőernyős alacsonyan, de még kellően biztonságos magasságban, maga nyitja ki a főernyőjét.
A katonai szabadeséses ugrások másik fajtája az úgynevezett HAHO-ugrás (High Altitude High Opening – nagy magasság nagy magasságú nyitás), amelynek során a nagy magasságban történő kiugrást követően az ejtőernyős rövid időn belül kinyitja légcellás főernyőjét, és annak siklási távrepülési képességét kihasználva – mint egy sárkányrepülő: hangtalanul – nagy vízszintes távolságot, akár 40-50 kilométert is képes repülni a célterület felé.
– Aki elkezdi az ejtőernyős szakmát annak a földi felkészítés befejezése után tizenkét bekötött ugrást kell végrehajtania. Ezt követően, két-három év alatt éri el azt a szintet és alakul ki benne az a légbiztonság, hogy szabadeső ugrást hajthasson végre. Ehhez azonban egy újabb képzés elvégzése szükséges – mondta Munkácsi Ferenc.
A törzsőrmestertől megtudtuk azt is, hogy az alakulatnál az elmúlt évben szerencsére sikerült végrehajtani a tervezett ugrások jelentős részét. Vagyis az alapképzésen résztvevő ejtőernyős állomány tizenhét ugrást, a szabadeső, az oktatói és a segédoktatói fokozattal rendelkezők pedig ötvenkét ugrást teljesítettek 2008-ban.
– Mindenkinek van „legrosszabb ugrása". Ez a választóvonal mindenkinek máskor jön el. Nekem az ötödik és a hatvanhetedik ugrás jelentette ezt a pontot. Utóbbi azért, mert ez volt az első szabadeső ugrásom. Amitől viszont a legjobban tartottam, az az első, AN–26-osból végrehajtott ugrásom volt. Szerencsére minden probléma nélkül földet értem – emlékezett Munkácsi törzsőrmester, aki 1995-ben döntötte el, hogy ejtőernyős lesz, hiszen ekkor vonult be sorkatonának. Igaz, hazudnia kellett azért, hogy ezt a beosztást megszerezze. Azt füllentette, hogy már rendelkezik ejtőernyős ugrással, holott ez nem volt igaz…
– 2003 óta vagyok katona, de én mindig is ejtőernyős szerettem volna lenni. Hiszen, a felderítő katonák közül kiemelkedik, aki ejtőernyős. Véleményem szerint ez a szakma csúcsa. Vágyam megvalósítására azonban csak akkor volt lehetőségem, amikor az alakulat átkerült Egerből Debrecenbe és mi visszakaptuk az ejtőernyős képességet – mondta Nagy törzsőrmester, akinek a legrosszabb ugrása az első volt, hiszen rosszul sikerült a földet érése, s több héten keresztül fájlalta a lábát.
– Amikor 1999-ben bevonultam sorkatonának, választhattam, hogy vagy szakács leszek, vagy pedig ejtőernyős. Mivel nem akartam a seregben is a szakmámban dolgozni, elkezdtem ejtőernyőzni. Nagyon megtetszett és leszerelés után is maradtam a seregben ejtőernyősként – mesélte a szakaszvezető, aki szerint az első „vízválasztó" pont akkor éri el az ejtőernyős katonát, amikor rádöbben, hogy az amit csinál veszélyes, és akár bele is hallhat. Aztán hasonló „választóvonal" az első szabadeső ugrás és az első valós vészhelyzet is.
Pócs László is átélt már egy vészhelyzetet, kiugrás után a nyitóernyője a két lába közé került és beakadt. Akkor az alapképzésen tanultak szerint, ösztönösen oldotta meg a helyzetet. Ahogy fogalmazott: a tudata szinte teljesen kikapcsolt, s gépiesen végezte az ilyenkor szokásos teendőket. Szerencsére sikerült a nyitóernyőt leráznia a lábáról, s nem volt szüksége a mentőernyőre. Pedig a keze már a kioldógyűrűn volt. Csak miután szerencsésen leért a földre, volt ideje megijedni.
– A sereg előtt sokat dolgoztam az építőiparban, s mivel nem volt tériszonyom, úgy gondoltam, kipróbálom milyen érzés egy gépből kiugrani. Leírhatatlan, mindenkinek csak ajánlani tudom – mondta a fiatal tisztes, aki eddig 113 ugráson van túl, s az idén már a szabadeső tanfolyamot is elvégezte.
(Az írás történeti részének elkészítésében a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem Katonai ejtőernyőzés Magyarországon című egyetemi jegyzetét használtuk.)
Fotó: A szerző és archív
