Új elnök a HOHE élén

A HOHE ülésén Boross Péter aláhúzta: a lehető legjobb jelöltet választották az egyesület tagjai. Szarka Gábor pedig a HOHE-nek a hagyományőrzés újraélesztésében betöltött élharcos szerepét hangsúlyozta, s biztosította az egyesület tagjait arról, hogy ajtaja mindig nyitva áll előttük.
Az elnökválasztás után az új elnökkel, Szakály Sándor történészprofesszorral beszélgettünk.

Történészi munkássága, közéleti szerepvállalása ismeretében nem meglepő a Honvéd Hagyományőrző Egyesület elnökévé történt megválasztása. Vagy mégis? Számított rá? Hiszen már 1990-ben ott bábáskodott a HOHE megszületésénél.

Nem számítottam rá! Való igaz, hogy az egyesületnek megalakulásától tagja vagyok, s talán 1990-ben én voltam e kiváló közösség „Benjaminja", azaz legfiatalabb tagja. Amikor a HOHE jelenlegi vezetőségéből többen megkerestek azzal a kérdéssel, hogy vállalnám-e az elnöki tisztségre történő jelölést, rövid gondolkodás után igent mondtam. Úgy véltem, tartozom ezzel azoknak, akik rám gondoltak, és azok emlékének, akik 1990-ben alkalmasnak-méltónak találtak arra, hogy az első ötven tag között lehessek.

Mi az, amit folytat, s mit tart szükségesnek átalakítani, korszerűsíteni a szervezetben, annak tevékenységében?

Úgy vélem, hogy az egykoron megfogalmazott célokat, azaz a volt magyar királyi honvédség hagyományainak megőrzését, ápolását és azok továbbadását folytatni kell! Nem szabad azonban megfeledkezni arról sem, hogy az egyesület első elnöke, néhai Kéri Kálmán mit tartott fontosnak: megnyerni a fiatalabb generáció tagjait a honvédelem ügyének, és bevonni a munkába a Magyar Honvédség tagjait. Ez nyilván olyan cél, amit jó volna megvalósítani. Fontos lenne továbbá, hogy az egyesület különböző településeken működő „csoportjainak" létszáma növekedjen, és a fiatalabb nemzedékek tagjai is belépjenek a HOHE-ba. Ha a „technikai korszerűsítésre" gondolok, akkor sem csekélyek a reánk váró feladatok. Egyetlen, ám annál fontosabb példa: a fiatalabb korosztályokat mai korszerű információs világunkban csak az internet segítségével érhetjük el, ami persze nem pótolja a személyes találkozókat, ám elengedhetetlen.

Kétségkívül. De most ejtsünk néhány szót történészi, sőt sport- és hadtörténészi hivatásáról is! Mi motiválta leginkább a pályaválasztásában: a történelem mint tantárgy szeretete, szülőhelye, Törökkoppány neve vagy a sorkatonai szolgálat?

Azt hiszem, az előbbi kettő. Törökkoppányban, e hódoltságkori jelentős erősségben minden a múltról szólt. Az emberek az eleiktől hallott legendás történeteket meséltek az oszmán hódításról, így a törökökről, a várról, a „basáról". Ha előkerült egy-egy cserépdarab, csont a földből, az mindig „törökhagyásnak" számított. Csizmadia- és cipészmester nagyapám – apai ágon, ameddig tudom, felmenőim mind azok voltak – színes történetei is a történelemre irányították a figyelmemet, amely az általános és a középiskolában egyaránt kedvenc tantárgyam volt. Általános iskolai éveim során számos járási, megyei történelmi vetélkedőn értem el első helyezést, és nyolcadikos koromban a korosztályos történelemverseny országos döntőjébe is bejutottam. Az egyetem előtt, Hódmezővásárhelyen töltött 11 hónapos sorkatonai szolgálat ugyan nem vitt közelebb a történelemhez-hadtörténelemhez, ám nem is tántorított el attól. A „végső lökést" az ELTE BTK történelem-könyvtár szakán Vargyai Gyula tanáromtól kaptam, akinek az óráit rendszeresen látogattam, és a szakdolgozatomat is nála írtam.

A jelesre sikerült államvizsgát követően kimondottan a HM Hadtörténeti Intézetbe és Múzeumba pályázott?

Igen. Egyetemi hallgatóként harmadéves koromtól rendszeres látogatója voltam a
Hadtörténelmi Levéltárnak és a Hadtudományi Könyvtárnak. Vargyai Gyula még az államvizsga előtt megkérdezte, hogy lenne-e kedvem az akkor még Magyar Néphadsereg Hadtörténelmi Intézet és Múzeumában dolgozni.  Kérdésére azt válaszoltam, hogy igen, de előbb nézze meg tanár úr a szakdolgozatomat, hogy annak ismeretében is mer-e ajánlani.

És merte? Tudós tanárok fölöttébb körültekintően döntenek…

Úgy van. Vargyai tanár úr pedig mert így dönteni. A magyar tábori csendőrségről írt szakdolgozatomat elolvasta Rázsó Gyula – aki minden korszak minden témájában véleményt szokott mondani – és Dombrády Lóránd is. Ők szintén úgy vélték, hogy jelentkeznem kell a vezetésnél. Levelet írtam, 1980 kora nyarán behívtak, és azt mondták: jöhetek, felvesznek. Így kezdődött.

(Folytatjuk!)

 Fotó: Archív