Készülőben a NATO chicagói csúcstalálkozójára

Ez a három jellemző tulajdonság angolul valamelyest frappánsabban hangzik – annyiban legalábbis, hogy mindhárom szó c-vel kezdődik: „committed, capable and connected" NATO lebeg a stratégák szeme előtt.

Az elkötelezettség legfőbb tartalmi eleme az Észak-Amerika és Európa közötti – vagyis az „euroatlanti" – szolidaritás. A cselekvőképesség abban az összefüggésben értelmezendő időszerű célkitűzésként, hogy gazdasági-pénzügyi válság idején, a szűkre szabott katonai költségvetés mellett is kell, hogy nyíljon lehetőség a szükséges védelmi kapacitások megteremtésére. A külvilággal való kapcsolattartás hangsúlyozása pedig abból a felismerésből táplálkozik, hogy egymagában a NATO nem léphet fel „mindenható" rendfenntartóként a világban, hanem stratégiai partnereket kell találnia különböző kritikus helyzetek kezeléséhez.

Egyre inkább előtérbe kerülő, mondhatni lépten-nyomon használt szófordulat még újabban NATO-körökben a „smart defence". Ez azt az igényt jelzi, hogy a fent említett, szükséges katonai kapacitások megteremtésekor a védelmi beruházásokat „okos", „ügyes", „intelligens" módon tervezzék meg – kerüljék el a fölösleges párhuzamosságokat, és fogjanak össze, ha olyan költségek merülnek fel, amelyek meghaladnák egy-egy ország anyagi lehetőségeit.

A „smart defence" egyik jellemző példája az AGS (Alliance Ground Surveillance) hiánytalan európai kialakítása, vagyis a földfelszín állandó figyelemmel kísérése a levegőből. Ehhez a szövetség úgynevezett drónokat, pilóta nélküli felderítő repülőgépeket kíván használni – szám szerint ötöt, a Northrop Grumman Global Hawk típusból, napi 24 órás, tehát folyamatos légi járőrözéssel Európa égboltján. (Egy ilyen gép 36 órán át képes folyamatosan a levegőben tartózkodni.) A gépek bázisa az olaszországi Sigonellában lesz, és az egész projektet – a gépek mellett a földi ellenőrző állomások hálózatát, az elemző berendezéseket, valamint a működtetést végző, mintegy hatszáz szakember kiképzését is beleértve – összesen 13 NATO-tagország közösen valósítja meg, de az egész rendszer mind a 28 tagállamot szolgálni fogja.

A legutóbbi hetek szíriai fejleményei nyomán az atlanti szövetség egyre sűrűbben kénytelen leszögezni, hogy nincs szándéka beavatkozni Szíriában. Ez a kérdés azért is merül fel újra meg újra, mert tavaly Líbiában voltaképpen a NATO légi tevékenysége tette lehetővé a felkelők győzelmét, és a helyzet Szíriában is egyre inkább elmérgesedik. Egyelőre nyitott kérdés, milyen szíriai fejlemények övezik majd esetleg a májusi NATO-csúcsot.

Ugyanígy eldöntetlen még, hogy lesz-e csúcsszintű NATO-orosz találkozó Chicagóban. Ha az atlanti szervezet és Oroszország között alapvető egyetértés jönne létre abban, hogy milyen módon működhetnek együtt rakétavédelmi kérdésekben, akkor Putyin jelenlegi orosz miniszterelnöknek – aki addigra minden bizonnyal visszaülhet a tényleges hatalmat jelentő elnöki székbe – jó oka lesz Amerikába repülnie. De ha ez az egyetértés nem születik meg, hanem marad a jelenlegi állapot – amelyben az együttműködésbe be nem vont, meglehetősen sértődött oroszok váltig azt állítják, hogy a NATO rakétavédelmi tervei ellenük irányulnak -, akkor a chicagói NATO-csúcsra aligha várható orosz vendégek érkezése.

Az Egyesült Államokban novemberben lesz az elnökválasztás, és így az elkövetkező hónapokban Obamának meg kell küzdenie azzal, hogy az oroszok nemcsak az ő szavait isszák, hanem a republikánus kihívók véleményére is kezdenek odafigyelni, hiszen ki tudja, mit hoz a november.

A rakétavédelemhez azonban kapcsolódik egy további kérdőjel is, nevezetesen Irán. Nem mintha a teheráni rezsim már odáig jutott volna atomfegyver és hordozórakéta kifejlesztésében, hogy máris kihívást jelentsen a NATO még ki sem épített európai rakétavédelmi rendszerének. Az iráni fejlesztések gyors tempójára hivatkozva azonban újabban egyre több olyan jelzés érzékelhető, miszerint nem zárható ki az Irán elleni izraeli „önvédelmi, megelőző jellegű" katonai csapás. Ha ez bekövetkezne, nyilván alaposan átírná a NATO chicagói csúcstalálkozójának napirendjét.