Kiképzési nagyüzem „könnyű vegyes” módra

Szöveg: Szűcs László | 2010. január 28. 18:02

Más alakulatoktól eltérően a szolnoki székhelyű MH 25/88. Könnyű Vegyes Zászlóaljnál a január az a hónap, amikor kiképzési nagyüzem zajlik. A „88-asok” az újév első napjaitól kezdve közelharc és lőkiképzés foglalkozásokon vettek részt, utóbbi a tatárszentgyörgyi lőtéren három napos lőgyakorlattal ért véget.

Sorompó zárja le a Tatárszentgyörgyöt Dabassal összekötő aszfaltozott mellékutat. A szállingózó hóban néhány autó vesztegel az útakadály előtt, sofőrjeik türelmetlenül nézegetik óráikat. „Figyelem, az éleslövészet a mai napon 8–15 óráig tart. Az utat minden óra 45-től tizenöt percig nyitva tartjuk!" – olvasható a sorompó mellé kihelyezett tájékoztató táblán, amelyet két, fegyveres katona támaszt. A szájukra húzott csősál és a fülükbe nyomott sapka alól csak a szemük látszik ki, az út szélén pedig piciny tűzrakás, amelyből lángnyelvek csapnak fel, s jól hallatszik a meggyúló száraz faágak pattogása. A srácok gyakran járnak ide melegedni, a hőmérséklet tíz fokkal van fagypont alatt.

Igazoljuk magunkat, s a várakozó járművezetők gyilkos tekintetének kereszttüzében továbbmehetünk. Persze a civilek nem tudják, hogy úti célunk
nekünk nem Dabas, hanem innen alig egy kilométerre, a lőtér közepén kiépített parkolóhely.

Pintér Ferenc őrnagy, a lövészet vezetője tud az érkezésünkről. Bemutatkozás közben elmondja: jókor jöttünk, a mai napon ugyanis több lőgyakorlatot is végrehajtanak. A leglátványosabbnak azonban a délutáni lőfeladat ígérkezik, amikor is a géppuskás katonák helikopterek fedélzetéről tüzelnek majd a földön telepített célokra. A rossz hír azonban az, hogy pillanatnyilag az időjárás nem teszi lehetővé, hogy a forgószárnyasok felszálljanak a szolnoki MH Ittebei Kiss József hadnagy Helikopterbázisról. De talán egy-két órán belül javul az idő… Szerencsére azonban a földi lövészetet nem befolyásolja a repülésre már alkalmatlan idő, vagyis a szakadó hó és az alig másfél kilométeres látótávolság.

A lőszerkiosztó hely előtt – amely nem más, mint egy „fél" katonai sátor – hosszú sor kígyózik, az állomány pisztoly, gépkarabély és géppuska lőszereket vételez, majd a gondos adminisztráció után megkezdődik a tárazás. Amelyről tudni kell, hogy kesztyűben lehetetlen, a puszta kéz viszont perceken belül lilára fagy, a töltények szinte égetik az ember bőrét. Persze ez csak az újságírónak tűnik fel, a katonák nem foglalkoznak a kényelmetlenséggel…

– Talán mi vagyunk az egyetlen olyan alakulat a Magyar Honvédségben, amelyik januárban is kiképzési nagyüzemet tart – mondja Pintér őrnagy, miközben az első lővonal felé tartunk. Itt Parabellum pisztollyal kell az állománynak sikeresen leküzdenie a huszonöt, illetve az ötven méterre kihelyezett, zöld színű lemezből, álló ember formájúra kivágott célokat. A lövések csak halk csattanásoknak tűnnek, viszont minden egyes „pukkanás" után „elfekszik" egy céltábla, jelezve a lövő találatát. Nem kérdezem, de ha jól látom, minden lövés talált.

Kissé távolabb a géppuskások lővonalában már nem állva, hanem a kiépített árkokból tüzelnek a katonák. A célok is egy kicsit messzebb vannak, négyszáz méteren, s csak apró zöld pöttynek tűnnek, alig válva el a táj fehérségétől. Mint megtudom: fekvő géppuskás katonát szimbolizálnak. A külső szemlélő úgy hiheti, hogy nagyon nehéz őket eltalálni, ám a tűzparancs után kiderül: a laikus téved! Felugatnak a fegyverek, s a sorozatok szinte lekaszálják az „ellenséget".

A lőtér „balszárnyán" RPG–7 típusú kézi páncéltörő gránátvetővel tüzel egy katona. Látszik rajta, hogy nem most fogja először kezébe ezt a fegyvert: mindegyik lövésze telibe kapja a több száz méterre kihelyezett „kemény célt", amely valójában nem más, mint egy egykoron szebb napokat látott, a Magyar Honvédség rendszeréből már évekkel ezelőtt kivont, már csak a lőtereken „célanyagként" használt páncélozott szállító harcjármű. A páncéltestbe becsapódó gránát robbanása még ekkora távolságból is jól látható, a detonáció hangja csak néhány másodperccel később érkezik meg.

A távolban felhőbe burkolózik a lőtértorony, látni nem lehet, ám jól hallható a „tüzet szüntess!" harsonajel, ami annyit jelent, hogy a lövészetet negyed órára félbe kell szakítani, hogy a sorompóknál feltorlódott autók átjuthassanak a lezárt szakaszon.

– Kérnek egy pohár teát? – kérdezi meg egy teherautó platóján álló tizedes. Udvariatlanság lenne visszautasítani,

meg jól is esik a forró ital. „Egy tenyérnyi meleg" – mondják néhányan a védőitalt szürcsölgetve. Kihasználva az időt Pintér őrnagyot arról kérdezem: miért a leghidegebb téli hónapra tervezték be ezt a három napos lőgyakorlatot. A fiatal főtiszt válaszként az alakulat alapító okiratából idéz: „a zászlóaljnak készen kell állnia bármilyen klíma és földrajzi viszonyok közötti alkalmazásra." Ezt segíti elő a kiképzés is. Aki tehát katonaként a 25/88-nál szolgál, az jól tudja: egy telet sem fog megúszni téli túlélő foglalkozás, lövészet, vagy harcászati felkészítés nélkül. Nyáron pedig leginkább a vízhez köthető foglalkozások várnak az állományra.

– Nem ez az első és nem is az utolsó, téli körülmények között végrehajtott kiképzési foglalkozás. Mindez már nem szokatlan a katonáknak. Látod, most is zokszó nélkül teszik a dolgukat – mondja a lövészetvezető, aki egyébként a zászlóalj hadműveleti részlegvezetője. Megtudom tőle azt is, hogy a januári lövészet másik oka: most van idő a lőfeladatok végrehajtására, a következő hónapokban más típusú teendők várnak az állományra. Itt táborfalván egyébként csak azokat a lőgyakorlatokat hajtják végre, amelyek nem teljesíthetők a helyőrségben található lőtéren. Szerencsére ez a lőtér sincsen túl messze a helyőrségtől.

Pillanatnyilag egyébként csak a zászlóalj fele vesz részt a kiképzésen, a többiek vagy misszióban vannak, vagy pedig külszolgálatra készülnek. Többségében a „könnyű vegyes" katonáiból áll ugyanis a koszovói Pec-ben szolgáló MH KFOR Kontingens jelenlegi váltása, akik februárban térnek vissza Magyarországra. Helyükre ugyancsak 88-asok mennek, akiknek misszió előtti felkészítése már befejeződött, s csak a kiutazásra várnak. Így a lövészetre csak az „itthon maradók" kaptak „meghívót". A gördülékenyebb végrehajtás érdekében e csapatot is három részre osztották, így január utolsó hetében három napra „bérelték ki" a tatárszentgyörgyi lőteret. Naponta két század hajtja végre a számukra előírt lőgyakorlatokat.

Ezt követőn a zászlóaljról beszélgetünk Pintér őrnaggyal. Elmondja: az alakulat egy könnyűgyalogos, légiszállításra specializált lövészzászlóalj, amelynek három manőverszázada van. Ezek az úgynevezett gyorsreagálású lövészszázadok, melyek közül az első ejtőernyős, a második és harmadik pedig légi úton szállítható, ám utóbbi korlátozott rendőri képességgel is rendelkezik. A harcbiztosító-harctámogató század nehézfegyverekkel – aknavetőkkel, páncéltörőkkel – felszerelt, emellett pedig ejtőernyős-felderítő és műszaki-búvár szakasza is van. A zászlóaljat mindezek mellett a vezetéstámogató törzsszázad és a harckiszolgáló logisztikai század feladata pedig teszi teljessé. A teljes létszám hatszáz fő körül mozog, s a beosztások nagy része fel van töltve.

A hadműveleti részlegvezető megemlíti még a zászlóalj „honvéd" hitvallását, vagyis azt a hét pontból álló „fogadalmat", amelyet minden „könnyű vegyes" katonának kötelezően ismernie kell. Ezek között szerepel: „rendületlenül készen állok hazánk érdekeinek védelmére, és ha kell fegyveres harcban, fogom legyőzni annak ellenségeit!" Egy másik pedig így szól: „fegyelmezett vagyok, fizikailag és mentálisan edzett, kiképzett a harci feladataimra." Talán e hitvallásnak is köszönhető – teszi hozzá Pintér őrnagy –, hogy a zászlóaljnál szolgáló katonák és parancsnokok motiváltsága magasabb az átlagosnál. Jelmondatuk pedig a „bevetésre kész!", amelyet köszönésként is alkalmaznak…

Megcsörren a lövészetvezető telefonja, Szolnokról hívják: Tatárszentgyörgyön hiába javult az idő elmúlt percekben, most a légibázis körzetében havazik, így egyelőre még mindig nem adják meg a felszállási engedélyt a „betonon" várakozó Mi–24-es harci helikopternek. S sajnos arra is egyre kisebb az esély, hogy „belátható időn belül" javuljon az idő.

Pintér Ferenc láthatóan elszomorodik: az állomány nagyon várta a forgószárnyasok érkezését. Hiszen a helikopter-fedélzeti lőgyakorlat az egyik legérdekesebb feladat, s a srácok is nagyon élvezik. A fedélzeti lövész ugyanis – az amerikai háborús filmekben látottakhoz hasonlóan – a gép ajtajában állva földi célokra tüzel. Védve ezzel a gépet és a deszanttérben tartózkodó utasokat. A fedélzeti lövészkatonák kiképzése már a végéhez közeledik, de sajnos úgy tűnik, hogy az úgynevezett helikopteres fedélzeti lőgyakorlatot – amelyet az egységes lövészeti szakutasítás 3-as számú különleges lőgyakorlatként ismer – későbbi időpontban kell pótolniuk.

Miközben az utolsó, még nem látott, úgynevezett tűzpár lőgyakorlat lővonala felé közeledünk Pintér őrnagy elárulja: a 2010-es évben nagyon komoly kiképzések elé néz a könnyű vegyes zászlóalj állománya. Márciusban fejeződik be a már előre kiválogatott állomány személy-, és objektumvédelmi felkészítése. A tanfolyamon részt vevők a későbbiekben a missziós területekre érkező VIP-személyek kísérését is elláthatják majd. Márciusban emellett úgynevezett raj komplex harcászati gyakorlatokat is végrehajtanak, mégpedig légiszállítással és légi-tűztámogatással kombinálva. Ezt követi majd a szakaszkötelék-kiképzés, amely után az év végére két úgynevezett század alkalmi harci kötelék lesz bevethető a zászlóaljnál. Ezek az ideiglenes alegységek az MH 86. Szolnok Helikopterbázis katonáival együtt két, nemzetközi gyakorlaton is részt vesznek még az idén.

Hamarosan kiderül: ma már nem indul el a helikopter Szolnokról, vagyis nincs értelme, hogy tovább várakozzunk. Elköszönünk és hazafelé tartunk. A sorompó előtt ismét hosszú a kocsisor, a nyitásra várnak. A hó még mindig szakad, az egyik katona száraz faágat tesz éppen a pislákoló tűzre, majd néhány másodpercig leguggol és kezét a lángok fölé nyújtva melegszik. A hőmérő higanyszála továbbra is mozdulatlanul áll tíz osztással a nulla alatt…