Különlegesség az idei Nemzeti Vágtán

Az új versenyágat fogatvágtának keresztelték el. Az ötlet gazdája, Lázár Zoltán
hatszoros világbajnok fogathajtó úgy vélte, a standard kocsik nem alkalmasak arra, hogy
a Hősök terén vetélkedjenek, ezért új fogatokat és szerszámokat kellett kitalálni. A szkíta
és a római harci szekerek ötvözetéből a modern kor igényeinek megfelelően, s a világon
egyedülálló módon, Lázárék megalkották az új verseny-bigát. A biga latin szó, s olyan
kétfogatú szekeret jelent, amilyet a régi rómaiak a harcban és a cirkuszi versenyekben
használtak; ez volt a római aranyifjak kedvenc járműve is. Később ezt – vagyis a bigati –
nevet kapta az az ezüstpénz (denarius) a köztársaság idejében, amelynek hátsó lapján Dianát
két lovas harci szekérrel ábrázolták. (Mai szóhasználattal szívesen mondanánk harci kocsit
a harci szekér helyett, de nem tehetjük, mert a kocsit, amelynek nevét a nyugati világ tőlünk
vette át, Kocs községben csak a XV. században találták fel.)

Az egyiptomi piramisokban teljes épségben megtalálták a szétszerelt egyiptomi
harci szekereket, összes tartozékukkal együtt. Tuthanhamon sírjában összesen hat bigát tártak fel. Két nagyméretű, ünnepi fogatot,
egy kicsi, igen díszeset, valamint három hétköznapi használatra rendszeresített könnyű bigát.

„Ezek az ókori Ferrarik voltak: a harci szekerek készítői az elegáns küllemet meglepően
modern műszaki megoldásokkal ötvözték" – hangsúlyozta Alberto Rovetta, a Milánói

Politechnikai Egyetem professzora a National Geographic cikkében. A tudós szerint a
harci szekérben, amely a Luxori Múzeum gyűjteményében látható, testet ölt az a magas
szintű technikai tudás, amelyre Tutanhamon uralkodásának idejére tettek szert a korabeli
mesterek.

„Az egyiptomiak a harci szekereket az országuk egy részét majd egy évszázadon
át a megszállásuk alatt tartó hükszoszoknak köszönhetően ismerték meg. S nem telt bele
sok idő, mindössze két emberöltő múltán már a világ legjobb harci szekereit állították elő" –
hangsúlyozta az olasz professzor. A kor harci szekerei voltak az első mechanikai rendszerek,
amelyeket a kinematika és dinamika szabályainak figyelembe vételével alkottak meg.
A hatküllős kerekek rugalmas fából készültek, amelyek alkalmazkodtak a talaj
egyenetlenségeihez, csökkentették a rázkódást, vagyis elvégezték azt a feladatot, ami a
felfüggesztés és a lengéscsillapítók feladata a modern gépkocsikban.

Az óránkénti 40
kilométeres sebesség mellett Tutanhamon harci szekere biztonságos és viszonylag kényelmes
közlekedési eszköz volt. Az ókori egyiptomiak megoldották az „olajozást" is, állati zsiradékot
alkalmazva a súrlódó felületek között, ezáltal meghosszabbítva a harci szekér alkatrészeinek
élettartamát. Az a tény, hogy a harci szekér készítésekor ilyen nagy hangsúlyt helyeztek a
kényelemre és a biztonságra, a tudósok szerint megkérdőjelezi azt az elméletet, miszerint
Tutanhamon lábtörése, amelyet néhány órával halála előtt szenvedett el, egy sebesen mozgó
kocsiról való esés következménye. Ha mégis, akkor feltehető, hogy valamilyen betegség
okozta egészségállapot-romlás miatt szédült le a fogatról (egyes vizsgálatok szerint a fáraó
maláriában szenvedett). A harci szekérről ugyanis, a korábban feltételezetthez képest, jóval
nehezebb lehetett leesni a tudósok szerint.

A sírban bronz- és kerámiatárgyak sokaságára bukkantak,
a gazdag leletanyagból kiindulva a szakemberek úgy vélik, hogy egy magas rangú hivatalnok
vagy neves tudós végső nyughelye lehetett. A dinasztia uralmának első felében, a korai
Csou-korban az uralkodóház hatalma Észak-Kína nagy részére kiterjedt. Fővárosa a mai
Hszian (Xi’an) közelében állt – közel ahhoz a helyhez, ahol később Csin (Qin) állam hatalmas
székhelye, Hszianjang (Xianyang) épült. A Csou-ház hatalma a dinasztiaalapítást követő
néhány évszázadban fokozatosan meggyengült, olyannyira, hogy amikor Kr. e. 771-ben egy
barbár törzs támadása során a főváros elesett, az uralkodó áttette székhelyét a biztonságosabb
keleti területekre, a mai Lojang környékére.

Ez a barbár törzs minden bizonnyal egy olyan lovas nomád népcsoport lehetett, amely már
a lóról nyilazás technikáját alkalmazta, igaz, egyelőre kengyel nélkül ülvén meg a lovat
(a kengyelt a türk népek akkor még nem találták fel) s minden bizonnyal még a háton
hordták a nyílvesszőket tartalmazó tegezt is. Ami sokkal lassúbb nyilazást tett lehetővé,
mint évszázadokkal később, először a hunok által a ló jobb oldalán elhelyezett tegezből, de
a harci szekerek lövész hatékonyságát és mozgékonyságát már akkor messze meghaladták a
lovas egységek képességei. A lovas nomád törzsek akkori győzelme jól jelezte, hogy a harci
szekerek ideje lejárt, s egy új korszak, a lovas íjász népek kora vette kezdetét.