Legyen Szigetvár a leghősiesebb város!

Zrínyi Miklós (a költő és hadvezér dédapja) diadalát nyugodt szívvel nevezhetjük közép-európainak, sőt európainak, hiszen nemcsak Magyarország déli – egyben észak-nyugati – „kifli" részét mentette meg, hanem a fenyegetett horvát, szlovén és osztrák területeket, sőt Erdélyt is. A Zrínyiekkel a magyarok mellett minden, e térségben élő nemzet fiai forgatták fegyverüket vitézül az oszmán hódítók ellen.

Meglehet, helyzetünk ez idő alatt sem volt rózsás: a térség társadalmi, gazdasági állapota, ehhez hasonlóan az Adriától az al-Dunáig húzódó 1200 kilométernyi végvárvonal leromlott állapotban tengődött.

A Habsburg-ház a maga uralmával volt elfoglalva, Lajtán-túli váraival, katonáival pusztán annyit törődött, amennyit a maga érdekei kipréseltek belőle. Ám a hódítók feltartóztatása létkérdéssé vált. A végletekig kiélezett, kritikus korszak kényszerítő körülményei közepette egyetlen remény a végvári védrendszer volt, benne az egyik pillérnek számító Szigetvár. Amint később Új-Zrínyivár, melyet már a dédunoka „költő és hadvezér" építtetett (s amit a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem és a Hadtörténeti Intézet és Múzeum igyekszik teljességgel föltárni.)

Szigetvár egy Lázár-szigeti kis lakótoronyból lovagvárrá, majd Enyingi Török Bálint, 1561-től Zrínyi Miklós – várkapitányi – jóvoltából négy részből álló erődítményrendszerré izmosodott. Fekvésén kívül az Almás-patak vizéből duzzasztott tó és kiterjedt mocsár, várárkok, földsáncok, palánkfalak tették erősen védhetővé. Mint a legtöbb végvári vár, „Zyget" is egész vármegyéket, országrészeket védett. Hajtogatta is a Magas Porta Bécsnek: „Szigetvárt pedig leromboljátok!" Ezt azonban kivételesen nem engedte az amúgy tétova, önös érdekek vezérelte Habsburg-ház.

Királyai, kancellárjai ugyan mostoha sorsra kárhoztatták a Kárpát-medence végvári vitézeit, ám azokból – főleg a magyarokból s a déli szlávokból, kiváltképp horvátokból – kitűnő katonákat neveltek a „vitézlő oskolák", köztük Szigetvár.

Elsősorban a „szegény végház szegény embereiből s annak fiaiból" kerültek ki a várvezetők is. Így Szigetvár esetében Kerecsényi László, a magyarrá nemesedett Horváth Stancsics Márk. 1556-ban negyvennapi szívós ellenállással, 1800 vitézzel vívták ki a 25 ezer oszmán feletti győzelmet. Zrínyi ekkor a Rinya-folyótól futamította el Alit. Ez az 1556-os szigetvári viadal Egerhez hasonló fényes diadallal végződött. Mégis: ezt sem akkor, sem a tíz évvel későbbi, második szigetvári ellenálláskor nem aknázta ki a német-római császári, magyar és cseh királyi címet viselő Habsburg-ház, meglehet, Bécs, egyben Európa ellen irányult a félholdas-lófarkas kopjarengeteg.

Az 1556-os és 1566-os oszmán ostrom között számos hasonlóság volt: birodalmi háttérrel bíró szultáni hadifölény emberben s fegyverben, vele szemben pedig a császárától-királyától magára hagyott, csekély létszámú, rosszul ellátott és fizetett, ám annál nemesebb hazaszeretettel, bátorsággal, kitartással fölvértezett végvári sereg. S bár jelentékeny támogatást nyújthatott volna mindkét esetben az 1556-ban tízezres, tíz év múlva pedig 90 ezres (!) birodalmi had, mégis meddő várakozással szemlélte a magyarok és szövetségeik áldozathozatalát.

Mindkét szigetvári ostromot teljes körülzárás, kíméletlen küzdelem, éjjel-nappal tartó tüzérségi tűz, a palánkok, majd a város lángolása, az ostromtöltések oszmán építése, illetve azok várvédői rombolása, a vitézi ki-kicsapások pusztításai jellemezték. A „kontyosok" fölénye és elbizakodottsága minduntalan megtört az ostromlottak kemény ellenállásán. Ha voltak hős egri nők, bizony voltak hős szigetváriak is! Az 1566-os támadás végén például inkább az önkéntes halált választották, mintsem a moszlim erőszakot és rabszolgaságot. Pedig mindent bevetett a szultán: levágott fejekkel riogatott, horvát, szlavón koronát ígért…

Párhuzam még: mindkét várostromot a budai pasával, nagyvezírével indította meg I. Szulejmán. S mindkettő kudarcot vallott. Érdekesség, hogy 1566-ban a horvát származású Zrínyi Miklós állt szemben a hasonlóan horvát gyökerű pasával. Másik kuriózum: a világverő Szulejmán több ízben személyes párbajt vívhatott volna Zrínyivel, ám főemberei megrökönyödésére ettől erősen ódzkodott. Sőt, a 13. magyarországi, számára utolsó, Szigetvárt illetően pedig a második, győzelmi reményt szertefoszlató szigetvári csatasor sírógörcsöket, dührohamokat váltott ki belőle. Végül agyvérzés végzett vele. Igaz, három napon át a sátra elé ültették, mintha szemlélné a csatározást… Csúfos vég egy Szulejmánnak.

Hiába tüzelték támadásra szövetségesei, köztük a francia király, hiába állt hatalma csúcsán, hiába hevítette harci buzgalma és a szent háború – dzsihád – hite, sem „Üngürüsz vilájet" (azaz hazánk), sem Bécs elfoglalása nem sikerült neki.

Nagy ellenfele, a „szigetvári hős" viszont életéhez méltóan halt hősi halált az attak 34. napján. Nem is tehetett mást, hisz főúri volta dacára – folytonos család- és vagyongyarapítása mellett – egész élete az oszmánellenes harcokban telt el.

Zrínyi Miklós, egy nehéz és véres korszak kemény embere lévén, az aktív védelem híve volt. Ezt vallotta: „Panasszal s kérelemmel semmire sem megyünk…. S tunyaságunk mind mélyebbre süllyeszt az iga alá." Igaz, Szulejmán is azt hirdette, hogy „Engedelmességet csakis szablya szerez és biztosít!" S már készült a számára szerencsés augusztus 29-i győzelmi torra.

Noha tud(hat)ta, Zrínyiben emberére talált! A híres „törökverőkhöz" hasonlóan ő is hamar kitűnt katonai, hadvezetői tehetségével. Már 21 évesen, Bécs 1529-es védelmében. 1542-ben Pest-Budán mentette meg az életveszélybe szorult birodalmi – német osztrák, cseh – hadakat (s országokat). 1566-ban szintúgy. Maroknyi (2300 főnyi) sereggel. A szeptember 7-én vállalt, végső kirohanásos önkéntes halálba minden embere követte. (Hiszen fölesküdtek a „mindhalálig"-ra.) Ám még utána is, a késleltetve felrobbantott lőportoronnyal több ezer oszmánt küldtek a másvilágra. A szultáni hadnak is csaknem a negyede (25 ezer fő) veszett oda. A maradék sereg Szigetvár után hazakullogott. Győzelmük nem volt teljes. Szigetvár szelleme pedig sokáig kísértett…

Fotó: Archív