Hiánypótló, informatív és interaktív kiállítást tekinthetnek meg nem csak a gasztronómia iránt érdeklődők az Aquincumi Múzeum és Régészeti Parkban. A „H(alózni)A(lapvető)S(zükséglet) - Háromfogásos gyomortörténelem” című tárlaton három régészeti kor segítségével ölelik fel a történeti népek táplálkozási szokásait és lehetőségeit.
Vukics Adrienn régész-muzeológus, a kiállítás főkurátora kalauzolt végig bennünket az őskori emberek étkezési szokásain át, az ókori, római ember táplálkozásán keresztül a népvándorláskor, a késő avarkorban élő népek konyhájáig.
Egy barlangon keresztül jutunk el az első kiállítótérbe, ahol az őskorból ismeretes vadászattal, halászattal és gyűjtögetéssel ismerkedhetünk meg, mindezt megfűszerezve egy csipetnyi paleo étrenddel… Az újkőkorban (Kr.e. 6000-Kr.e. 4400), mikor letelepedtek az emberek, földműveléssel, állattenyésztéssel foglalkoztak. Megjelent az alakor, a tönke búza, a juh- és a szarvasmarhatenyésztés. Az élelemtermelés elindulásával kialakul a fazekasság is, amelynek köszönhetően étkezésre és élelemtermelésre alkalmas edényeket készítettek. Ötzi, a jégember, a rézkor (Kr.e. 4400-Kr.e. 2800) embere volt. A kiállítás felfedi, mi lehetett az utolsó vacsorája: vörös őzhúst ehetett alakorból készült kezdetleges kenyérrel, úti csomagjában pedig sült vagy szárított kecskehúst találtak. A rézkort követő bronzkorban (Kr.e. 2800-Kr.e. 800) - a hétköznapi táplálkozási szokásokra utaló tárgyak mellett - különleges eseményekhez, rítusokhoz kötődő edényegyüttesek is megjelentek. A vaskorban (Kr.e. 800- Kr.u. 50) a vasból készült mezőgazdasági eszközök voltak jellemzőek, amelyekkel a korábbiakhoz képest sokkal hatékonyabban művelték a földet, intenzívebbé vált az élelemtermelés. Ekkor jelenik meg a Kárpát-medencében a borszőlő is. Ebben az időben kerültek be Közel-Keletről Közép-Európába a házi szárnyasok, mint például a tyúk és a kacsa.
A Római Köztársaság korában (Kr.e. 509-Kr.e.27) főként zöldségeket, gyümölcsöket, tojást, tejtermékeket és gabonákat fogyasztottak. Fontos megemlíteni a „mediterrán triászt”, azaz a gabonát, az olajat és a szőlőt. Plusz egyként szokták emlegetni a halszószt is, ami a római konyha védjegye volt. A római, írott forrásoknak köszönhetően, ebből az időből már többféle kenyérkülönlegességről is van tudomásunk. Ilyen például a picerumi kenyér, amelyet tönkölydarából, mazsola hozzáadásával készítettek. A folyékony arany, azaz az olívaolaj volt a mediterráneumban a zsiradék, amivel főztek, sütöttek. De használták az olajat lámpaolajnak, vagy különböző kozmetikumokhoz is. A szőlőből bort készítettek, amelyet a rómaiak vízzel hígítva ittak. Só helyett főként halszósszal fűszereztek, amelyet édes süteményekhez is használtak. Távol-keleti országokban a mai napig használják ízesítőként. Mi több, japán kutatók az édes, a keserű, a savanyú és a sós mellett ezt tartják az ötödik íznek, amelyet umaminak neveznek.
A Római Császárság idején (Kr.e.27-Kr.u.476), a birodalom tovább terjeszkedett. L. Licinius Lucullust sokan a feketeborsról, vagy a híres lakomáiról ismerik, de azt kevesen tudják róla, hogy kiváló és becsületes hadvezér is volt. Ezt bizonyítja, hogy katonáinak megtiltotta a meghódított területeken való fosztogatást. Amikor Kis-Ázsiában harcolt, „két csata között felfedezte” a cseresznyét, hazavitte magával Itália területére, ahol meghonosították. A birodalom terjeszkedésével a meghódoltatott népektől sokféle zöldség, gyümölcs, fűszer került be Itália, majd később a többi provincia területére. Lucullus, - miután felhagyott a katonáskodással - élete további részét luxuskörülmények között töltötte a görög kultúrának, s a konyhaművészetnek hódolva. Egy korabeli történet szerint Lucullus a Forum Romanum-on sétált, amikor találkozott Ciceróval, az ókori római íróval és filozófussal és Pompeius hadvezérrel. Leszólították Lucullust, hogy meghívassák magukat aznap estére lakomára. Mindeközben arra voltak kíváncsiak, hogy az egykori hadvezér hogyan varázsol oly hirtelen mennyei lakomát az asztalra. Lucullus úgy szólt szolgálóihoz: „Ma az Apolló terembe terítsetek!”. A szolgálók ebből tudták, hogy nagy lakomára lehet számítani, mert a sok lakomaterem közül ennek volt a legnagyobb a költségvetése.
Nero császár szeretett énekelni. Meg volt róla győződve, hogy ha minden nap póréhagymát eszik, szebb lesz a hangja. Caligula a lovának arannyal szórt zabot, a vendégeinek pedig arannyal sütött kenyeret és borecetbe áztatott igazgyöngyöt kínált.
A római hadviselés nagy hangsúlyt fektetett a katonák élelmezésére, hiszen nélkülük nem volt sem védelem, sem pedig terjeszkedés. Fontos volt, hogy a vitaminokban, fehérjében és szénhidrátokban gazdag ételeket a katonák könnyen elkészíthessék és könnyen szállíthassák. Fejadagjukban szerepelt a gabona (búza, árpa), hüvelyesek (bab, lencse), szalonna, sajt, só, olaj, bor és ecet. A gabonából kását főztek vagy kenyeret sütöttek. A kását szalonnával vagy különböző fűszerekkel – koriander, kakukkfű, kapor, zeller, bors – ízesítették. A csapatszellem erősítése érdekében egy-egy 8 fős sátorközösség saját maga készítette el bográcsban az ételeket, őrölte meg a búzát és sütött kenyeret. Korábbi feljegyzésekből lehet tudni, hogy egy 500 fős katonai egység 635 liter bort kapott naponta, amit természetesen vizezve ittak. Bizonyos provinciákban (pl. Britanniában) állomásozó katonák vajjal és zsírral is főztek, valamint sört is ittak. Békeidőben hal, csiga, kagyló és vadhús is kerülhetett a katona asztalára. Nagyon kedvelték a halszószt és helyi gyümölcsöket is ettek. Itáliától északra lévő tartományokban - többek között - almát, szilvát, körtét, cseresznyét, gesztenyét, szőlőt, míg a déli részeken, Egyiptom környékén datolyát, citromot, gránátalmát fogyasztottak. A római katonák menetfelszerelése a fegyverzettel és a háromnapi fejadaggal együtt 46-47 kilogramm volt. A római katonák „energiaitalát” posca-nak hívták. Ugyan még nem ismerték a C-vitamint, de tudták, hogy olyan italra van szükségük, amiben van energia és vitamin, azaz erőt ad számukra. A posca vörösborecetből, mézből, korianderből és vízből készült. Ez az ital C-vitaminban gazdag volt és az immunrendszert is erősítette. Hadrianus császárnak, – aki korábban katona volt – mindvégig ez maradt a kedvenc itala.
A római kor katonáinak írniuk, olvasniuk, számolniuk kellett, és legtöbbjük kitanult egy civil szakmát is, amelyet békeidőben kamatoztathattak. Így például utakat, épületeket építettek, téglát vetettek, ablaküveget készítettek. Volt közöttük mérnök és kétkezi munkás is.
A népvándorlás korából nagyon kevés írásos anyag maradt fent. Az iráni nyelvet beszélő szarmaták körülbelül 400 éven át Magyarország területén éltek. Ismeretünk van róla, hogy húst füstöltek, vajat köpültek és komlóból sört készítettek. A kiállításon említést tesznek a hunokról is. Attila hun király vendégeinek ezüst tálakon szolgáltatta fel az étkeket, míg ő maga fa tálból evett és fa kupából ivott. Lovas nomád népként kancatejet is fogyasztottak.
A germán népcsoportok közül a gepidákról és a langobárdokról esik szó a kiállításban. A tárlat az avar korral zárul. Az avarok a 6. század második harmadában telepedtek le a Kárpát-medencében. Avar sírokban ivókürtöket, agyagkulacsokat és cserépbográcsokat is találtak. Megjelenik náluk a sütőharang, amelyet a balkáni és a török népek a mai napig használnak a sütéshez.
Végezetül álljon itt az édes posca, avagy a római katonák „energiaitalának” enyhébb receptje: olvasszunk meg egy evőkanál mézet, adjuk hozzá 250 milliliter vízhez és alaposan keverjük el. Végül dolgozzuk össze két evőkanál borecettel.
Az interaktivitást Pali, a pele segíti, aki egy-egy játékos feladattal igyekszik közelebb vinni a gyerekeket a témához. A kiállítás 2023. december 31-ig látogatható. A nyitvatartásról a múzeum honlapján tájékozódhatnak.
