„Manapság egyre nehezebb a maximumot teljesíteni”

A sorkatonaság intézményrendszerének megszűnésével szinte valamennyi alakulatnál megszűnt a csapatpszichológus beosztás is. A tűzszerész és hadihajós zászlóalj azonban kivétel. Miért?

Szerintem mindez annak köszönhető, hogy az alakulat speciális helyzetben van a Magyar Honvédség katonai szervezetei között. Az itt szolgálók többsége ugyanis nap mint nap szembenéz a halállal. És ezt szó szerint kell érteni, hiszen a második világháborúból visszamaradt robbanószerkezet hatástalanítása nem egyszer életveszélyes feladat, az állomány az átlagosnál nagyobb stressznek van kitéve, ezért a pszichológus segítségére is szükség lehet. Talán éppen ez az oka annak, hogy a sorkatonaság intézményrendszerének 2004. novemberi megszüntetésekor az egyik elöljáróban sem merült fel, hogy nálunk is kivegyék az állománytáblából a csapatpszichológusi beosztást.

Mióta létezik ez a munkakör az alakulatnál?

Még 1997-ben, Dunaharasztiban történt egy olyan baleset, amelyben két tűzszerész vesztette életét. Ebből az egyik hivatásos állományú, a másik pedig sorállományú katona volt. Ezen balesetnek két nagyon komoly következménye volt. Az egyik, hogy azóta sorkatona nem kerülhetett éles robbanószerkezet közelébe. A másik pedig egy ombudsmani vizsgálat, amelynek következtében rendszeresítették az alakulatnál a csapatpszichológus beosztást.

Ön mikor került ebben a beosztásba?

Az ombudsmani vizsgálatot követően, 1998-ban hirdették meg ezt a beosztást. Én akkor pályáztam és nyertem meg. Azóta én vagyok a tűzszerészek és a hadihajósok pszichológusa. Sajnos az élet, az elmúlt évek tragédiái igazolták az elöljárók döntését.

Hogyan jött az ötlet, hogy katonapszichológus legyen?

Én abban az időben már végzett pszichológus voltam, hiszen 1990-ban szereztem meg a diplomámat a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen, s klinikai vonalon kezdtem el dolgozni, a pest megyei ideggondozóban. Nos, 1998-ben éppen két kicsi gyermekemmel voltam otthon gyesen, ám már szerettem volna elhelyezkedni. Ez pontosan az az időszak volt, amikor az üzleti szférában a két gyermek már inkább akadályozó, mint karriert elősegítő tényező volt. Így hát sokáig nem kaptam munkát. Ekkor az egyik ismerősöm említette, hogy a Magyar Honvédség több alakulatához is szakembert keres. Õszintén megvallom, az elején egy kicsit berzenkedtem attól, hogy fegyveres alakulatnál szolgáljak, de nem nagyon volt más választásom, így beadtam a jelentkezésemet. Amit aztán rövid időn belül el is fogadtak. Ma már nem bánom, hogy így alakult, és remélem, elöljáróim sem.

Az egyértelmű, hogy tíz évvel ezelőtt a sorkatonákkal kellett elsősorban egy csapatpszichológusnak foglalkoznia. Mi azonban ma a feladata?

Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy a beosztást elsőként betöltő szakemberként volt lehetőségem arra, hogy saját feladataimat egy kicsit én alakítsam. Persze természetesen a fő cél, vagyis a sorállomány, illetve később a szerződéses és a hivatásos katonák mentálhigiénés támogatása soha nem változott meg. Tudni kell, hogy az elején nagyon nehéz volt megkedveltetnem magamat az állománnyal. Hiszen nem elég, hogy nő voltam, ráadásul „agyturkász", aki civilből öltözött be katonának. Szóval némi hendikeppel indultam, ám mára mindez megváltozott. Az elmúlt évtizedben eljutottam odáig, hogy az állomány nagy része elfogadott, s minden különösebb „reklám" nélkül gyakran megkeresnek. Ma már be mernek jönni az irodámba, és bátran el merik mondani a problémáikat. Úgy érzem, az elmúlt években én is teljes jogú csapattaggá váltam a szemükben.

Ha jól sejtem, ez a feladat egy teljes embert követel. Ha úgy alakul a hét minden napján, a nap minden órájában.

Igen, ez így van. Néha úgy érzem, hogy egyedül már kevés is vagyok erre a feladatra. Vannak olyan időszakok, amikor egymásnak adják irodám ajtajának kilincsét a katonák. Sokan megkeresnek, kikérik a véleményemet és a tanácsomat nagyon sok kérdéssel és problémával kapcsolatban. Van, hogy csak egy kávéra ülnek be hozzám, de van, hogy hétvégén vagy este csörög a telefon….

Különböző problémával keresnek meg az itt szolgáló lányok és fiúk. Ezek többsége az egyre gyorsabb életvitelből, a stresszből adódik. A mai világban egyre nehezebb mindenhol a maximumot teljesíteni. Egyre nehezebb egyszerre megfelelni a munkából és a magánéletből adódó feladatoknak. Ebből egyenesen következnek a különféle lelki problémák, amelyekkel megkeresnek a zászlóalj katonái. Mindezek mellett jellemzőek még a misszióból eredő gondok is: gondolok itt a visszailleszkedés nehézségeire magánéletben és a szolgálati helyen egyaránt.

Segít az, hogy kibeszélhetik magukból a problémákat?

Mindenkinek jó az, ha meghallgatják, nem? Biztonságos közegben való – mi úgy mondjuk ventillálás – sokszor önmagában is elegendő, hogy az egyént közelebb vigye a problémamegoldáshoz, csupán csak azzal, hogy kívülre helyezi, kimondja, illetve megfogalmazni, értelmezni kényszerül. Trauma vagy gyász feldolgozásánál pedig megelőzhető általa a poszttraumás stressz.

Szakmailag kihívás a tűzszerész és hadihajós zászlóalj csapatpszichológusának lenni?

Igen. Mégpedig az benne a kihívást, hogy egy mindenki számára nyilvánvalóan férfias hierarchia rendszerben nőként, ráadásul katonanőként kell megfelelnem az elvárásoknak. Nekem eléggé anyáskodó attitűdöm van, és ez úgy érzem még ebben a férfias közegben is jól jön…

Akkor csapatpszichológusnak lenni egy kicsit olyan, mint tyúkanyóként élni?

Nagyon jó a hasonlat, már csak azért is, mert kollégáim és szakmai elöljáróim közül is hasonlítottak már tyúkanyóhoz. Sőt, emlékszem még a 2000-ben történt baleset után is volt egy ombutsmani vizsgálat, amikor engem is meghallgattak. Akkor is azt mondta valaki, hogy neki úgy tűnik nem is a pszichológusuk, inkább az anyjuk vagyok…

Beszéljünk egy kicsit a tűzszerészeket érintő tragédiákról. Csapatpszichológusként hogyan élte meg a haláleseteket? Ugye 2000-ben egy, 2006-ban négy, 2008-ban pedig újabb két tűzszerész vesztette életét. Utóbbiak ráadásul Afganisztánban, ahol a tartományi újjáépítési csoport tagjaként szolgáltak.

Saját magammal kapcsolatban is rendkívüli tapasztalatokat hozott ez a sok halálos tragédia, hiszen saját önismeretemben segítettek ezek az esetek. De emellett elsősorban természetesen feladatként éltem meg az eseményeket. Hiszen hónapok teltek el úgy, hogy az esetekkel kapcsolatban nekem munkám volt. A halálhír kivivésétől egészen a temetésekig. És ez alatt az idő alatt a saját gyászomat nem tudtam megélni. Holott természetesen nekem is nagyon hiányoztak a fiúk, hiszen valamennyiükkel hónapokig, évekig dolgoztam, szolgáltam együtt. És természetesen nekem is ugyanúgy fájt valamennyi tragédia, mint azoknak a srácoknak, akik nap, mint nap együtt dolgoztak az áldozatokkal. Mindig azt szoktam mondani: egy pszichológus csak a temetés után engedheti meg magának, hogy összeomoljon. Sajnos nekem még erre sem volt lehetőségem tavaly, hiszen időben annyira gyorsan követte egymást a két afganisztáni tragédia. Talán ezért fordulhatott elő az, hogy most, Gyuszi (Kovács Gyula főtörzsőrmester, posztumusz hadnagy, 2008. június 10-én, feladatteljesítés közben halt hősi halált Afganisztánban – a szerk.) halálának első évfordulóján, amikor koszorút helyeztünk el szeghalmi sírjánál, tört ki belőlem minden fájdalom. És nem szégyellem, de elsírtam magam.

Az előbb említette, hogy az áldozatok hozzátartozóinak ön viszi ki a halálhírt. Ezt hogy lehet elviselni? Mit tud ilyenkor mondani egy szakember a családtagoknak?

Természetesen nagyon rossz érzés halálhírt vinni! Leírhatatlan és soha meg nem szokható érzés az, ami olyankor lejátszódik bennem. Valószínűleg itt is működik az extrém stressz, mert nem is emlékszem sokszor, hogy mit mondok. A cél mindig az, hogy megnyugtassam a családot. Addig nem jövök el, míg ezt valamilyen szinten el nem érem. De szerintem a legfontosabb azokban a percekben a jelenlét, hogy legyen ott velük valaki, akibe belekapaszkodhatnak, akire támaszkodhatnak azokban a szörnyű percekben. Ezért is tartjuk fontosnak a személyes kiértesítést. Mi lehet annál borzasztóbb, minthogy egy szenvtelen hang telefonon bejelenti a szeretett személy halálát? Tudom, mert én így értesültem édasapám haláláról annak idején. A másik pedig, hogy a sajtó előtt kell a hozzátartozókhoz érnünk, mert az sem szerencsés, ha egy újságírótól értesül a halálhírről. Sajnos, akaratunk ellenére előfordult már, hogy valaki a rádióból tudta meg: családtagja életét vesztette. Még jó, hogy pár percre rá mi is odaértünk, de nem is tudom mi a rosszabb: vinni a rossz hírt, vagy „lekésni"?

Eddig beszéltünk az állomány mentálhigiénés támogatásáról és az esetleges tragédiákkal kapcsolatos teendőkről. Mindezek mellett milyen feladata van még a tűzszerész és hadihajós zászlóaljnál szolgáló csapatpszichológusnak?

Kiemelt teendőm még a missziósokkal való foglalkozás is. És itt nemcsak a kiutazás előtti pszichológiai felkészítésre kell gondolni, hanem arra is, hogy az itthon maradott családokkal, hozzátartozókkal is törődni kell. Most már úgy tudnak elmenni a lányok és a fiúk külszolgálatra, hogy felveszem a családtagokkal a kapcsolatot és felajánlom a segítséget. Volt, aki ezt igénybe vette, volt aki nem.
A felkészítés során pedig próbálunk arra is hangsúlyt fektetni hogy tűzszerészeink képesek legyenek felismerni és kezelni a háborús körülmények között, vagy a mentesítés közben fellépő extrém stresszt.

A csapatpszichológusi rendszer újraélesztését tervezi a Magyar Honvédség vezetése. Ha ez megvalósul önnek mennyivel lesz másabb a feladata, mint pillanatnyilag?

Egyelőre még semmi konkrétum nincsen a csapatpszichológusi rendszer újraélesztésével kapcsolatban, minden csak terv szinten fogalmazódott meg. Én őszintén bízom benne, hogy hasonlóan jó csapatpszichológus gárda áll majd fel, mint a múltban volt. Nagyon jól képzett szakemberek szolgáltak ugyanis a Magyar Honvédségnél, akikkel öröm volt együtt dolgozni. Abban is bízom, hogy a korábbinál kevesebb lesz az úgynevezett központi feladat. Ilyen volt például a Humán Tanácsadó Telefonszolgálat, vagy éppen a Drogriadó. Emiatt elég sokat voltam távol a laktanyáiból és a saját állományomtól, ami annak idején nem könnyítette meg a beilleszkedésemet . Az is igaz ugyanakkor, hogy életem egyik legnagyobb elismerését a Drogriadónak köszönhetem.

Mi volt az?

A bevonulások alkalmával, vagyis negyedévente kellett Szombathelyen, az ottani Savaria Kiképző Központban drogprevenciós előadásokat tartanunk. Ezeken az előadásokon mindig meséltem más, a társadalmat érintő lelki problémákról is. Aztán tavaly, az egyik közösségi portálon megjelölt egy számomra ismeretlen illető, s egy levelet is küldött a jelölés mellé. Azt írta, amennyiben én vagyok az a pszichológus, aki 2002-ben, Szombathelyen előadást tartottam, akkor nagyon szépen köszöni, mert olyan szinten hatott rá az én előadásom – és itt utalt az elhangzottakra -, hogy megváltozott az egész élete pozitív irányban. Én voltam. Nagyon jó érzés volt olvasni ezt a néhány sort.

A család hogyan tolerálja ezt a feszített életmódot?

Gyermekeim már nagyok, 17 éves a lányom, a fiam pedig 16. Azt mondják büszkék rám. Arra, ahol dolgozom. Érdekli őket a munkám, a fiúk munkája. Nemrég meg is hívták a tűzszerészeket és a hadihajósokat a gimnáziumukba előadást tartani. Van, amikor egy hétig nem látnak, mert például továbbképzésen vagyok, vagy éjszakába nyúlóan érek haza, mert haláleset van vagy a missziósokat kísérem a repülőtérre. Persze ilyenkor nekem is lelkiismeret furdalásom van. Már meg is kérdeztem tőlük, hogy nem vagyok-e rossza anya, mert úgy érzem, néha kevés időm jut rájuk. Azt mondták: nyugodjak meg, így is megvan mindenük, s ha kevesebbet is látnak, de mindent meg tudunk egymással beszélni. Én is büszke vagyok rájuk: egyszer egy pedagógus, sőt még a gyerekorvosuk is azt mondta: olyan helyesek, normálisak a gyerekeim, nem is látszik rajtuk, hogy pszichológus az anyjuk. Azt hiszem, ez elismerés volt…

Fotó: A szerző felvételei