Mindig az első misszió a legnehezebb

Szöveg: Szűcs László | 2010. február 16. 19:18

A Magyar Honvédségben szolgáló hivatásos és szerződéses katonák számára egyre természetesebb, hogy külszolgálatot vállalva fél évig távol vannak a családjuktól. De vajon hogyan viselik a misszióval együtt járó egyedüllétet azok, akik itthon maradnak? Ezt a kérdést legutóbb Szolnokon tette fel a honvedelem.hu.

Mácsi János törzsőrmester a szolnoki MH 25/88. Könnyű Vegyes Zászlóalj lövész rajparancsnoka. Felesége, Mácsiné Törőcsik Izabella ugyancsak a Tisza-parti városban dolgozik, a Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési Hivatalnál helyszíni ellenőr. Izabella most először szembesült azzal az érzéssel, hogy milyen érzés egyedül maradni hosszú hónapokra. Férje ugyanis a közelmúltban kezdte meg első missziós szolgálatát a koszovói Pec-ben, az MH KFOR Kontingens második váltásának tagjaként.

– Nem tagadom, nagyon rossz érzés, hogy nincsen itthon a párom. Szokatlan, hogy a munka után az üres lakásba lépek be, nem tudok kihez szólni – mondta el Izabella, aki nem szégyelli azt sem, hogy néha kicsordul a könnye, ha belegondol, milyen messze van még a fél éves külszolgálat vége.

A fiatal hölgy egyébként tavaly ősszel tudta meg, hogy férje misszióba készül. János egyik nap telefonon felhívta és bejelentette, hogy el kell mennie tüdőszűrésre. Ám azt csak este, otthon árulta el, hogy miért is volt szükség a vizsgálatokra. Izabella természetesen nem örült párja döntésének, mégis mindenben támogatta. Elfogadta azt, hogy férje katonai előmeneteléhez szükség van a missziós tapasztalatra is.

– Már a missziós felkészítés hetei is szörnyen hosszúak voltak – mesélte Izabella – ám erőt adott az a tudat, hogy néhány napon belül itthon van. Ráadásul azt is tudtam, hogy az országhatárokon belül van, nem egy idegen országban.

Mácsinében azonban igazán csak akkor tudatosult, hogy az elkövetkező fél évben egyedül lesz, amikor a kiutazás napján

bekísérte férjét a szolnoki laktanyába. A búcsúzkodás közben el is sírta magát, bár tudja, nem kellett volna érzelmeinek szabad utat engedni, hiszen így János számára is nagyon nehéz volt az elválás.

– Nagyon jó érzés tudni azt, hogy a technika segítségével bármikor kapcsolatot tudunk teremteni egymással. Mióta kiutazott, nem telt el úgy nap, hogy ne beszéltünk volna telefonon, vagy éppen a számítógép segítségével – árulta el Izabella, akitől megtudtuk azt is, hogy a magány elviselésében nagyon sokat segítenek szülei, párja szülei, és az ismerős katonafeleségek is.

Utóbbiak azok, akik jó tanácsokkal is el tudják látni: mit érdemes csinálni az egyedül töltött hetek-hónapok alatt. Szolnokon ugyanis nagyon sok olyan család él, ahol a férfi katonaként szolgál. Márpedig a Tisza-parti városban települő katonai alakulatok arról „híresek", hogy a Magyar Honvédség nagyon sok missziójában vesznek részt. Azaz a családtagok is bőséges tapasztalattal rendelkeznek egyedüllét terén.

Õk mondták azt is, hogy a hozzátartozók számára mindig az első misszió a legrosszabb, mivel ekkor még új az élmény. Később azonban ezt is meg lehet szokni. A titok az, hogy nem szabad folyamatosan arra gondolni, vajon éppen mit csinál a párjuk több száz, esetleg több ezer kilométer távolságban?

Izabella számára egyébként a hétköznap délutánok a legrosszabbak. Munka után ugyanis gyakran nem tud mit kezdeni a szabadidejével. Sosem volt szomszédba járó típus, és – mint mondja – bevásárlóközpontokba sem szeret mindig egyedül menni, nézelődni, shoppingolni. Így aztán amikor nagyon egyedül érzi magát, nekiáll takarítani, vagy a lakásban pakolni. Ezzel a tevékenységgel gyorsabban és könnyebben telik az idő.

A fiatal nő azt is elárulta: természetesen mindig olyankor jönnek elő a „férfit is igénylő" problémák, amikor a párja nincsen otthon. Néhány napja például csak rettenetesen nehezen tudott elintézni egy, a lakcímváltozással járó adminisztrációs problémát. Emellett az is furcsa volt számára, hogy ebben a hónapban neki kellett elmennie a postára, feladni a csekkeket. Ez ugyanis az elmúlt években mindig férje feladata volt.

Izabella nem tagadta: nagyon keveset tud Koszovóról és az ott zajló békefenntartó misszióról. Eddig nem nagyon foglalkozott a nyugat-balkáni eseményekkel, férje kiutazása óta pedig még nem ült le az internet elé, hogy rákeressen a részletekre. Férje külföldi munkájáról is mindössze annyit tud, hogy békefenntartó katonaként elsősorban járőrözniük kell a nyugat-koszovói Pec-ben és környékén.

Azt viszont természetesen jól tudja, hogy a fél éves külszolgálat ideje alatt tíz napos szabadság jár a párjának, amit nagy valószínűséggel három hónap szolgálat elteltével tud majd kivenni. Már most eldöntötte, hogy igazi meglepetéssel készül, mire János hazaér: szeretné teljesen átrendezni szolnoki lakásuk egyik szobáját.

Mi lesz akkor, ha János a későbbiekben újabb missziót szeretne vállalni? – tettük fel a kérdést Izabellának, aki elmondta: természetesen akkor is támogatni fogja férjét, de nagyon bízik benne, hogy addigra már nagyobb rutint szerez a magány elviselése terén.