Néhány óra alatt elbuktak a balti államok

Észtország sorsát elsősorban az 1939-es német-orosz megnemtámadási szerződés, illetve annak a német bukás után nyilvánosságra került titkos záradéka határozta meg a II. világháborúban és azt követő évtizedekben. A Molotov-Ribbentrop paktum értelmében Finnország, Észtország, és Lettország kerülhetett szovjet befolyás alá. Lengyelországot a két állam felosztotta egymás között, a „politikai átrendeződések" függvényében. A szerződésnek két következménye lett: egyrészt a Vörös Hadsereg 1939. szeptember 30-án megtámadta Finnországot. Ez volt a Téli Hadjárat. Másrészt – annak ellenére, hogy Észtország kinyilvánította semlegességét – 1940-ben beindult a szovjet hadigépezet, ehhez azonban – megnemtámadási szerződés miatt is – arra, volt szükség, hogy megkérdőjelezhetővé váljon Észtország semlegessége.

Tengeralattjáró, mint háborús indok

Az ORP Orzel a háború kitörésekor éppen a Balti-tengeren járőrözött. Lengyelország lerohanása és kettős megszállása miatt már nem tudott visszatérni a Gdynia közelében lévő Hel-félszigeten található haditengerészeti bázisra. Az 1907-ből datálódott Hágai Egyezmény egy pontja viszont előírta, hogy ilyen esetben a nyílt vizeken tartózkodó hadihajóknak semleges kikötőbe kell behajózniuk. Bár megvolt a veszélye annak, hogy mind a Szovjetunió, mind pedig Németország megkérdőjelezi majd az észt semlegességet, a legénység – miután a hajó megbetegedett kapitányát megpuccsolták – úgy döntött, hogy Tallin felé veszi az irányt. A kikötőbe 1939. szeptember 14-án futott be az ORP Orzel. Másnap, az időközben a fedélzeten kitört titokzatos betegség miatt a helyettes parancsnoknak Henryk Klockowsiknak gyógykezelés miatt el kellett hagynia a tengeralattjárót.

Lengyel virtus

A német hadvezetés ragaszkodása miatt az észt hatóságok a hajó fedélzetén gyakorlatilag házi őrizetben tartották a legénységet. A tengeralattjáró navigációs rendszerét és fegyverzetét leszerelték, a térképeket elkobozták. A lengyel haditengerészek ezt nem tudták elviselni, s időközben megválasztott új parancsnok Jan Grudzinski vezetésével merész tervet eszeltek ki. Szeptember 18-án a sűrű ködben az ORP Orzel kisurrant az észt őrök között a kikötőből, miközben a fedélzeten tartózkodó őröket túszul ejtették. Az eredeti tervek szerint a hajónak Svédország egy biztonságos kikötőjébe kellett eljutnia, hogy a személyzet ott ruházathoz és pénzhez jusson, s lehetővé váljon számukra, hogy biztonságos körülmények között visszatérjenek hazájukba. Maga az ORP Orzel viszont a skóciai Rosyth kikötőben csatlakozott a brit haditengerészethez.

A hajó – még mindig navigációs eszközök híján – továbbra is járőrözött a Balti-tengeren, sőt később más akciókban is részt vett. összesen mintegy 5300 tonnányi német hajót süllyesztett el, mielőtt – állítólag 1940. május-júniusában elsüllyedt volna. Mivel azonban a 2008-ban a hajó vélt elsüllyedésének körzetében, az Északi-tengeren hiába kereste egy lengyel expedíció, az ORP orzel sorsát továbbra is rejtély övezi. Ugyanakkor a tengeralattjáró behajózása, szökése, a legénység túszejtése, illetve későbbi harci cselekményei elegendő okot szolgáltattak arra, hogy a Szovjetunió megkérdőjelezze Észtország semlegességét, és hogy érvényt szerezzen az 1929. szeptember 28-án a két állam által aláírt kölcsönös segítségnyújtási szerződésnek. A tényleges lerohanásig azonban még közel egy év telt el.

Tengeri blokád és a Kaleva lelövése

1940-re a balti térségben 435 ezer katonát, 8000 ágyút és aknavetőt, több mint 3000 tankot és több mint félszáz páncélozott járművet vont össze a Vörös Hadsereg. Az inváziós haderő június 3-án Alekszandr Loktyinov irányítása alá került. A Vörös Hadsereg egy katonai irányelve alapján pedig Szemjon Tyimosenko arról adott számot, hogy a csapatok felkészültek a támadásra. Ennek értelmében június 12-ei határidővel blokád alá kellett vonnia a Balti Flottának az észt, a lett és litván haditengerészeti bázisokat, illetve a nyílt vízen tartózkodó hajókat. Az intézkedési terv értelmében nem csak a hadihajókat, de a kereskedelmi flottát is szovjet ellenőrzés alá kellett vonni. A partraszállás és az invázió helyszíneként Tallint és Paldiski térségét jelölték ki. Ugyancsak blokád alá kellett vonni a Rigai-öblöt, a Finn-öböl környékét, valamint a Balti-tengert. Ezzel a katonai tervezők szerint meg lehetett akadályozni az észt és lett kormányok, valamint a fegyverek és hadieszközök evakuálását.

Az akció során azt is meg kellett akadályozni, hogy az észt és a lett légierő gépei Finnország, vagy Svédország felé kitörjenek. Június 14-re – miközben a világ Párizs, és egész Franciaország bukásával volt elfoglalva – a szovjet haditengerészt, köztük négy tengeralattjáró totálisan körbezárták a balti államokat. Ekkor újabb incidens borzolta fel a kedélyeket: ezen a napon szállt fel ugyanis Tallin repteréről a Kaleva nevű polgári repülőgép, mely Helsinkibe tartott. A gép fedélzetén kilencen – köztük egy amerikai diplomata – tartózkodtak, szállítmánya pedig háromzsáknyi – az amerikai észt követségen keletkezett – diplomáciai irat volt. E mellett még több száz oldalnyi, hivatalos francia, diplomáciai levelezés, valamint jelentős készpénz volt a gépen. Később kiderült, hogy az amerikai futár a katonai kódokat akarta Észtországból kimenekíteni. A szovjet vezetés számára csak a roncsok átvizsgálása után derült ki, hogy finn felségjelű gépet lőttek le, sokan úgy vélik, hogy az akció része volt az észt megszállás előkészítésének, ami június 16-án kezdődött meg.

Néhány órás ellenállás

A Times korabeli cikke szerint néhány nap alatt mintegy félmillió szovjet katona özönlötte el Észtországot, Lettországot és Litvániát, alig egy héttel a francia hadjárat előtt. Vjacseszlav Molotov a három balti államot a Szovjetunió ellen szőtt összeesküvéssel vádolta meg, s egy ultimátumban arra kötelezte az regnáló hatalmat, hogy szovjetbarát, kommunista rezsimet hozzanak létre. A balti államok ellenkezésének legyőzésére a külügyminiszter a kölcsönös segítségnyújtási szerződésekre hivatkozott, mely lehetővé tette, hogy a három állam területén szovjet katonák százezrei állomásozzanak. Ez a haderő messze felülmúlta az egyéb államokban állomásoztatott szovjet csapatokat. A balti államok – látván a katonai túlerőt és szembesülve a nemzetközi elszigeteltséggel – úgy döntöttek, hogy nem érdekük a nyílt ellenállás. Egyedül Észtországban tört ki kisebb ellenállás, annak ellenére, hogy az észt védelmi erők nagy részét a kormány állásfoglalása után – miszerint hiábavaló az ellenállás – a Vörös Hadsereg lefegyverezte.

A Raua utcában állomásozó zászlóalj, valamint a Vörös Hadsereg erői, illetve a kommunista pucc után létrehozott Népi Önvédelmi Milícia csapatai között néhány órás harc tört ki, ám miután a szovjetek a környékre újabb erőket – egyebek mellett újabb hat páncélozott harci járművet – vezényeltek, a zászlóalj emberei megadták magukat, s a hódítók lefegyverezték őket. A rövid, ámde annál hevesebb harcokban két észt és mintegy tíz szovjet katona halt meg, számosan pedig megsebesültek. Érdekesség, hogy a Vörös Hadsereget a Raua utcai harcokban az a Nyikolaj Sztyepulov vezette, aki az 1936-os berlini olimpián ezüstérmet nyert könnyűsúlyú bokszolóként, miután a magyar Harangi Imre a döntőben legyőzte. Az utolsó ellenállási góc megtörése után Észtországban, s a többi balti államban is tömeges deportálások kezdődtek meg, Joszip Viszarjonovics Sztálin parancsára. Ehhez azonban a szovjetbarát bábkormányokat is fel kellett váltani olyan hithű kommunistákkal, akik vakon követik Moszkva parancsát. Ugyanakkor nem egy lépésben ültették a komisszárokat a balti államok nyakára.

Lefejezni a balti államokat