Ahol a segítség soha nem elég

Az MH Civil-katonai Együttműködési és Lélektani Műveleti Központ jogelődje az elmúlt évtized közepére olyan együttműködési kapcsolatot alakított ki a korábbi őr- és díszezreddel, amelynek során lehetőség nyílt egy alacsony készenlétű csoport felállítására, amit az ezred állományából töltöttek fel. A csoportba egy CIMIC alaptanfolyam elvégzését követően kerültem, amit funkcionális szakértői felkészítés követett s csak ezután kaptam lehetőséget 2007-ben, mint CIMIC tiszt, a PRT harmadik váltásában összekötői csoport csoportparancsnok-helyettesi beosztásra. Ebben a munkakörben a kormányzati vezetőkkel, a rendőrséggel, a különböző katonai szervezetekkel és a lakossággal tartottuk a kapcsolatot. Viszont a második missziómban, a PRT hetedik váltásában már S9 részlegvezetői beosztásban tevékenykedtem, amelyben a CIMIC és PSYOPS képességeket úgy kellett irányítani, hogy biztosítsa a kontingens parancsnoka számára az együttműködés kiépítését és fenntartását.

Miért éppen Afganisztán, és ezt hogyan fogadta a család?

Korábban az ENSZ UNFICYP missziójába jelentkeztem. Mivel tagja voltam az alacsony készenlétű CIMIC munkacsoportnak, ezért fennállt annak a lehetősége, hogy innen kérnek utánpótlást az állomány feltöltésére. Elképzeléseink egybeestek, mert a jelentkezésem után néhány nappal kaptam a felkérést az afganisztáni misszióra, amire természetesen egyből igent mondtam, hiszen kihívásnak tekintettem a lehetőséget. A családom természetesen féltett engem, de tudták, hogy szeretem a kihívásokat és az olyan élethelyzeteket, amiben mindenféleképpen helyt kell állni. Ezért nem is próbáltak lebeszélni. Viszont sikerült megteremteni azokat a feltételeket, amelyek révén a feleségem nem maradt egyedül a három gyerekkel. Mindkét családi vonalról megkaptuk a szükséges segítséget.

Ez a misszió nem csak szakmai, de angol nyelvtudást is igényelt.

Már a főiskolán megszereztem a szakmai anyaggal bővített középfokú angol nyelvvizsgát. Amíg a lélektani műveleti központban dolgoztam, két nemzetközi tanfolyamon is részt vettem. Ezek a nyelvtudás szinten tartásában nyújtottak segítséget. Az első misszióm során az összekötőcsoport parancsnokom horvát nemzetiségű tiszt volt. Második alkalommal pedig már a beosztásomból adódó önálló tárgyalásokon vettem hasznát nyelvismeretemnek.

Első alkalommal 2007 tavaszán kezdtünk Szolnokon, és Táborfalván folytattuk. Második alkalommal 2010 februárjában Hódmezővásárhely volt a helyszín, és júliusig tartott. Három-négy hónapos intenzív, sokirányú, a biztonságot szem előtt tartó felkészítésünk volt. Az elméleti ismeretanyag mellett többek között terepfoglalkozásokra, lövészetekre, vezetési és szituációs gyakorlatokra került sor, illetve minden olyan ismeret átadására, ami az afganisztáni műveleti területre készített fel.

Hamarosan elérkezett a kiutazás napja.

A hetedik váltás vette át a kontingens részére adományozott csapatzászlót s az átadó ünnepség jegyében történt meg a búcsúztatónk is. Bár a kiutazásunk nem volt egyszerű, de a legnagyobb reményekkel és teljes erőbedobással indultam neki ennek a kihívásnak. Az első alkalommal, egy baleset miatt nem töltöttem túl sok időt Afganisztánban, de annyi tapasztalatot szereztem, ami alapján tudtam hova megyek, milyen feladat várhat rám és mi az a követelményrendszer, aminek meg kell felelnem. Így Mazar-e Sharif sem volt ismeretlen előttem, ahonnan még további 200–250 kilométert utaztunk gépjárműveken a táborig. Az elkövetkező napokban átvettük a beosztásainkat, megtörtént a váltás és hozzáláttunk feladataink végrehajtásához.

Melyek voltak ezek?

Részlegem tevékenysége a civil-katonai kapcsolatok mellett a lélektani műveletekre és az összekötői feladatokra is kiterjedt. Ezért a tartományi újjáépítési tervben a tartományi, illetve a járási vezetők által leadott igényeket összegeztük, majd a projekteket menedzseltük. Ez összetett folyamat volt, és nagy felelősséget igényelt, hiszen a forrásokhoz igazodva kellett az igényeknek megfelelő projekteket kiválasztani. Mindezeket pedig járásonként egyenlő arányban megvalósítani, olyan helyen, ahol a segítség soha nem elég. Konkrétabban Banuban egy kétemeletes iskola építésének befejezése és átadása várt ránk, Radar Hillben pedig egy vízellátó rendszer kiépítésével zártuk a projektet. Mindezt úgy valósítottuk meg, hogy együttműködtünk a helyi szervek képviselőivel, munkát adva az embereknek a helyi vállalkozók alkalmazásával. Ezek kiválasztása sem volt egyszerű, mert becsengettek a kapun, ajánlólevelet hoztak – kinek, hol dolgoztak -, s akinek a bemutatkozó anyaga megtetszett, annak kisebb beszerzési projekteket adtunk, s miután teljesítette, csak ezután kapott komolyabb építési projekteket.

Különbséget kell tennem a szak- és a járőrfeladat között. Általában a napi rutin alapján vettem részt a különböző jelentések elkészítésében, a soron következő feladatok tervezésében. Fogadtam a táborba érkezett afgán állampolgárokat, akik a CIMIC részleg vezetőjével kívántak beszélni. Különböző igényeik és problémáik – például: nincs kútjuk, sok a gyermekük, és nem tudnak inni, vagy leomlott az iskolafal, bejönnek a lázadók, és elrabolják a gyerekeket – megoldása érdekében a helyszínre mentem. Részlegvezető-helyettesként a kiemelt személyekkel, azaz a járási, illetve sura vezetőkkel, vagy azok helyetteseivel kellett tárgyalnom, de így is naponta 20-25 tárgyalást kellet lefolytatnom. Természetesen csak férfiakkal, kivéve a női szervezet vezetőjét és rajta keresztül azokat a személyeket, akikkel feladatot hajtottunk végre. Ha nőkkel kellett tárgyalni, az minden esetben férfi jelenlétében történt. Betartottuk ennek a vallási világnak legalapvetőbb szabályát. Amikor járőrfeladatot láttam el, előző napon felkészültem, a felszereléseket előkészítettem. Alapvetően projektek ellenőrzése, kapcsolatfelvétel vagy tárgyalás volt a cél. A járőrt az őr- és biztosító szakasszal közösen hajtottuk végre. A távolságot az utak minősége miatt nem kilométerben, hanem napokban mértük. Pihenőink során gyakran előfordult, hogy helyi vezetők kerestek meg és elhalmoztak kéréseikkel.

Hogyan fogadták az afgán emberek mindazt, amit adni tudtunk nekik?

Nagyon nagy hálával. Segítségnyújtásaink összetettek voltak. Például vallási ünnepek előtt segélyeket osztottunk. Elsősorban élelmiszercsomagokat, mert ezt kértek. A legnagyobb, közel 200 női családot – ahol a férfi harc, vagy terrorcselekmény áldozata lett – érintő segélyakcióinkat, a helyi Woman Affairs szervezettel hajtottuk végre és élelmiszercsomagokat osztottunk. De adtunk írószereket, füzeteket iskolák részére. Road Show keretében pedig az iskolákban Magyarországot és a PRT-t bemutató filmet vetítettünk pastu és dari nyelven. Majd kérdéseket tettünk fel a gyerekeknek s, aki tudta a választ, a táskáktól kezdve a labdákig, különböző ajándékokat kapott. A helyiek ezt nagyon szerették. A másik segítségnyújtás az volt, amikor leültünk tárgyalni és a PRT pénztárcájához igazítva megpróbáltuk teljesíteni kéréseiket.

Élmény, tapasztalat?

Számomra az egész misszió nem csak kihívás, de élmény is volt. Nehéz körülmények között élő embereknek segítettünk. Viszont mint parancsnok kipróbálhattam magam egy nemzetközi közösségben. Olyan összetett feladatokkal találkoztam, amivel itthon biztosan nem fogok. Hiszen az elgondolásokat, elvárásokat egy teljesen más kultúrában, vallási környezetben élő emberekkel kellett elfogadtatni, ott, ahol kimondottan az érdek a meghatározó. Megpróbáltam a fejükkel gondolkodni, beleérezni problémáikba, hogy mindenre helyesen tudjak reagálni. A legnehezebb az élethelyzetek elfogadása volt, és úgy reagálni problémáikra, hogy azok a későbbiek során ne térjenek vissza.