„Egy tisztnek mindent tudnia kellett”
Szöveg: Draveczki-Ury Ádám | 2011. április 11. 6:01Idén február 1-jén hivatalosan is megalakult a MH Ludovika Zászlóalj, amely a történelmi hagyományoknak megfelelően a magyar honvédtisztek alma matere kíván lenni. A jelenlegi képzésről már többször is szóltunk, ezúttal azonban – némileg rendhagyó módon – egy régi ludovikással, vitéz Káplán György nyugállományú alezredessel elevenítjük fel az Akadémia múltját.
A többlépcsős felvételi roppant nehéz volt. „Rendkívül bonyolult, nagyon hosszú felvételi folyamatnak vetettek minket alá, majdnem két hónapon át zajlottak a selejtező vizsgák", mondja Káplán György. A testi felépítést, a reál- és irodalmi műveltséget egyaránt vizsgálták, de olyan vizsga is volt, amikor a Ludovika dísztermében kellett megjelenni a tanári kar előtt. „Egy hosszú piros szőnyegen kellett végigmenni a legalább harminc méteres dísztermen, aminek a végében, egy magas emelvényen ott ült a tanári kar egy része: csupa oktatótiszt első világháborús kitüntetésekkel. Oda kellett menni, megállni előttük, értelmesen lejelentkezni, a feltett kérdésekre válaszolni, utána pedig kimenni." A leendő hallgatók pszichológiai teszteken is átmentek. „Erre a régi Mária Terézia laktanyában, a tornateremben került sor: itt mindenféle utász-anyagokat pakoltak ki nekünk, deszkákat, léceket, korlátokat… Zárt borítékban kaptuk meg az utasítást, mit kell megcsináltatni a jelenlévő katonákkal. A tisztek élénken ellenőrizték a hat katonát mozgató tisztjelölt fellépését, hiszen itt magunknál lényegesen idősebb katonáknak kellett parancsolnunk. Megnézték, egyáltalán merjük-e ezt. A lényeg az volt, hogy saját magunknak semmit sem volt szabad csinálnunk, csak parancsolni." A jelöltek ezután filmrészleteket is elemeztek, így tesztelték a leendő tisztek megfigyelőképességét és koncentrációját. „A Ludovikára csak kitűnő vagy jeles érettségivel lehetett jelentkezni", teszi hozzá Káplán György. „Kettesekkel, hármasokkal be sem hívták az embereket."
A sikeres felvételi után kemény fegyelem fogadta az ifjú tisztjelölteket az Akadémián. „Hihetetlen szigorú volt a légkör. Nekünk, újoncoknak például fogalmunk sem volt róla, hogy nem szabad megszólítani a felsőbb éveseket csak úgy", említ egy példát az alezredes. „A képzés pedig mindenre kiterjedt. Az volt az alaptétel, hogy egy tisztnek mindent tudnia kell: nem lehet, hogy ne tudja kiszedni egy géppuskából az ütőszeget, ne tudjon készíteni egy műszaki rajzot, vagy ne tudjon beszélni a katonákkal akár barátilag, akár oktató módon. Heti több óra hadtörténelmet tanultunk, és sosem az volt a fontos, mi mikor történt napra pontosan, hanem hogy mi volt újszerű például Napóleonnál a tüzérség koncentrált felhasználásában. A számonkérések is vasszigor mellett zajlottak. Ha például valakit rajtakaptak puskázáson, azt jellembeli fogyatékosságként értékelték."
Káplán György 1942 nyarán indult a frontra. „Előző este édesanyámmal Erdélyi József egyik operettjét néztük meg a színházban, de mindig arra gondoltam, hogy másnap hajnalban megyünk a frontra. Akkor már jöttek haza a sebesültek, a hősi halottak, mi pedig nem is tudtuk pontosan, hová visznek minket, amikor kigördült a vonat a Ferencvárosi Pályaudvarról. Szlovákiában és Csehországban békebeli állapotok fogadtak minket, Lengyelországba beérve azonban már lebombázott síneket, kilőtt harckocsikat, felborult lövegeket láthattunk… Innen pedig még tovább haladtunk északra, és a Baltikumot érintve mentünk végül a Don-kanyarba, ahonnan még a nagy téli támadás előtt értem haza. Fertőző májgyulladást kaptam, amit a helyszínen nem tudtak kezelni, hiszen a tábori orvosok sebészek voltak."
Hazatérése után Káplán György páncélos szabályzatszerkesztő lett a HM VKF illetékes csoportfőnökségén, ahol 1953-ig szolgált. Egykori kétszáz fős évfolyamából ötvenen haltak hősi halált a háborúban, de régi bajtársaival ekkoriban nem tartotta a kapcsolatot. „Kis túlzással, ha két ludovikás köszönt egymásnak az utcán, már meg is érkezett a szerv. Nem volt célszerű találkozni", mondja.
„Amíg nem álltunk háborúban a fél világgal, a Ludovikának rendkívül jó hírneve volt: kemény, színvonalas iskola volt, ahol emellett adtak arra is, hogy a leendő fiatal tisztek kulturálisan, szakmailag, testileg és egyáltalán, minden szempontból képzettek legyenek. Kiváló kapcsolataink voltak az összes rangos külföldi katonaiskolával, a West Pointtal, az olaszokkal és a többiekkel", mondja Káplán György. Ami a ludovikás hagyományok felelevenítését illeti, az alezredes úgy véli: a történelmi tradíciókra támaszkodni szükséges. Ennek jegyében a mostani ludovikásokkal is folyamatosan kapcsolatban van, és tapasztalataival, ismereteivel a háttérből segíti az MH Ludovika Zászlóalj vezetését is.
Fotó: Tóth László