Ugrás a tartalomhozUgrás a menüpontokhozUgrás a lábléchez

„Egy tisztnek mindent tudnia kellett”

Szöveg: Draveczki-Ury Ádám |  2011. április 11. 6:01

Idén február 1-jén hivatalosan is megalakult a MH Ludovika Zászlóalj, amely a történelmi hagyományoknak megfelelően a magyar honvédtisztek alma matere kíván lenni. A jelenlegi képzésről már többször is szóltunk, ezúttal azonban – némileg rendhagyó módon – egy régi ludovikással, vitéz Káplán György nyugállományú alezredessel elevenítjük fel az Akadémia múltját.

Vitéz Káplán György a frissen megalakult zászlóalj vezetését is segíti észrevételeivel, és a mai napig aktívan részt vesz az egykori bajtársak találkozóinak, programjainak szervezésében. Annak idején az érettségi után egy pillanatig sem volt kérdéses, hogy a katonai pályát választja. „1938-ban érettségiztem, első dolgom volt beadni a felvételi kérelmemet a Ludovika Akadémiára", eleveníti fel a múltat. „Három-négy évvel előtte járt itt az olasz király, de nem ő hatott rám, hanem a katonai felvonulás. Akkor láttam életemben először hasonlót, hiszen itthon egészen ’38-ig nem volt rendes hadsereg a trianoni békediktátum miatt. Ez volt a fordulat éve: ekkor mondták ki a szlovéniai Bledben a kisantant országai, hogy a továbbiakban nem érvényes a 35 ezres létszámkorlát, továbbá a többi tiltás sem, amelyek értelmében nem létezhetett vezérkar, vezérkari képzés, tüzérség és a többi. 1938. augusztus 20. után indult meg a hadsereg fejlesztése, a Darányi-program, óriási összegekkel támogatták a honvédséget. A helyzet azonban nem volt könnyű, hiszen kevés volt a képzett katonaember."

1595916925
„1938 környékén már mindenki tudta, hogy háború lesz", fogalmaz Káplán György. „Érettségi után egy nagy családi ebéd mellett folyt a beszélgetés arról, milyen pályát válasszak. Sokan azt mondták, legyek mérnök, de több rokon is azt javasolta, lépjek katonai pályára. Én magam is ebben gondolkodtam. Édesanyámat azzal nyugtattam, hogy mégis más tartalékos, karpaszományos őrvezetőként vagy képzett tisztként bevonulni, hiszen így is, úgy is háború lesz. Ezzel őt is sikerült megnyugtatnom valamennyire."

A többlépcsős felvételi roppant nehéz volt. „Rendkívül bonyolult, nagyon hosszú felvételi folyamatnak vetettek minket alá, majdnem két hónapon át zajlottak a selejtező vizsgák", mondja Káplán György. A testi felépítést, a reál- és irodalmi műveltséget egyaránt vizsgálták, de olyan vizsga is volt, amikor a Ludovika dísztermében kellett megjelenni a tanári kar előtt. „Egy hosszú piros szőnyegen kellett végigmenni a legalább harminc méteres dísztermen, aminek a végében, egy magas emelvényen ott ült a tanári kar egy része: csupa oktatótiszt első világháborús kitüntetésekkel. Oda kellett menni, megállni előttük, értelmesen lejelentkezni, a feltett kérdésekre válaszolni, utána pedig kimenni." A leendő hallgatók pszichológiai teszteken is átmentek. „Erre a régi Mária Terézia laktanyában, a tornateremben került sor: itt mindenféle utász-anyagokat pakoltak ki nekünk, deszkákat, léceket, korlátokat… Zárt borítékban kaptuk meg az utasítást, mit kell megcsináltatni a jelenlévő katonákkal. A tisztek élénken ellenőrizték a hat katonát mozgató tisztjelölt fellépését, hiszen itt magunknál lényegesen idősebb katonáknak kellett parancsolnunk. Megnézték, egyáltalán merjük-e ezt. A lényeg az volt, hogy saját magunknak semmit sem volt szabad csinálnunk, csak parancsolni." A jelöltek ezután filmrészleteket is elemeztek, így tesztelték a leendő tisztek megfigyelőképességét és koncentrációját. „A Ludovikára csak kitűnő vagy jeles érettségivel lehetett jelentkezni", teszi hozzá Káplán György. „Kettesekkel, hármasokkal be sem hívták az embereket."

A sikeres felvételi után kemény fegyelem fogadta az ifjú tisztjelölteket az Akadémián. „Hihetetlen szigorú volt a légkör. Nekünk, újoncoknak például fogalmunk sem volt róla, hogy nem szabad megszólítani a felsőbb éveseket csak úgy", említ egy példát az alezredes. „A képzés pedig mindenre kiterjedt. Az volt az alaptétel, hogy egy tisztnek mindent tudnia kell: nem lehet, hogy ne tudja kiszedni egy géppuskából az ütőszeget, ne tudjon készíteni egy műszaki rajzot, vagy ne tudjon beszélni a katonákkal akár barátilag, akár oktató módon. Heti több óra hadtörténelmet tanultunk, és sosem az volt a fontos, mi mikor történt napra pontosan, hanem hogy mi volt újszerű például Napóleonnál a tüzérség koncentrált felhasználásában. A számonkérések is vasszigor mellett zajlottak. Ha például valakit rajtakaptak puskázáson, azt jellembeli fogyatékosságként értékelték."

1595916925
Káplán Györgyöt három év után, 1941. augusztus 20-án kétszázadmagával avatták hadnaggyá, nem sokkal azután, hogy Magyarország belépett a háborúba. „Úgy tudtam, Zentára kerülök egy harckocsi-zászlóaljhoz, amitől őszintén szólva nem voltam elragadtatva, de a parancsnok aztán Budapestre helyezett a legújabb alakulathoz, a páncélvadász zászlóaljhoz. Ennek nagyon örültem", mondja. „A trianoni tiltások miatt a páncélosokat korábban a rendőröknél rejtették el a rendőr-újonc iskola fedésében. Itt gyakorlatoztak a harckocsi-utánzatokkal, de csak tömegoszlatást és hasonló feladatokat. Az alakulatunkhoz számos katona került a rétsági kerékpáros zászlóaljtól."

Káplán György 1942 nyarán indult a frontra. „Előző este édesanyámmal Erdélyi József egyik operettjét néztük meg a színházban, de mindig arra gondoltam, hogy másnap hajnalban megyünk a frontra. Akkor már jöttek haza a sebesültek, a hősi halottak, mi pedig nem is tudtuk pontosan, hová visznek minket, amikor kigördült a vonat a Ferencvárosi Pályaudvarról. Szlovákiában és Csehországban békebeli állapotok fogadtak minket, Lengyelországba beérve azonban már lebombázott síneket, kilőtt harckocsikat, felborult lövegeket láthattunk… Innen pedig még tovább haladtunk északra, és a Baltikumot érintve mentünk végül a Don-kanyarba, ahonnan még a nagy téli támadás előtt értem haza. Fertőző májgyulladást kaptam, amit a helyszínen nem tudtak kezelni, hiszen a tábori orvosok sebészek voltak."

1595916925
Miután Káplán György hazatért, a Kinizsi Pál Tiszthelyettes Szakképző Iskolában oktatta a páncélosokat, de az intézményt 1945-ben áttelepítették Németországba. Itt amerikai hadifogságba került. „Az amerikaiak nem nagyon foglalkoztak velünk, éppen ezért mindenki az ő fogságukba akart kerülni, nem pedig a szovjetekébe vagy a franciákéba. A hadifogságban német tábori rendőrök felügyelték a rendet, így fegyelem volt. Mivel azonban az amerikaiak semmit sem vételeztek a helyiektől, hanem mindent otthonról hozattak, az élelmezés terén akadtak gondok. Néha csak csokoládét, kekszet kaptunk, nem pedig olyan ételeket, amikhez a magyar legénység hozzászokott. Így aztán mindenki lefogyott, ödémás lett", fogalmaz.

Hazatérése után Káplán György páncélos szabályzatszerkesztő lett a HM VKF illetékes csoportfőnökségén, ahol 1953-ig szolgált. Egykori kétszáz fős évfolyamából ötvenen haltak hősi halált a háborúban, de régi bajtársaival ekkoriban nem tartotta a kapcsolatot. „Kis túlzással, ha két ludovikás köszönt egymásnak az utcán, már meg is érkezett a szerv. Nem volt célszerű találkozni", mondja.

„Amíg nem álltunk háborúban a fél világgal, a Ludovikának rendkívül jó hírneve volt: kemény, színvonalas iskola volt, ahol emellett adtak arra is, hogy a leendő fiatal tisztek kulturálisan, szakmailag, testileg és egyáltalán, minden szempontból képzettek legyenek. Kiváló kapcsolataink voltak az összes rangos külföldi katonaiskolával, a West Pointtal, az olaszokkal és a többiekkel", mondja Káplán György. Ami a ludovikás hagyományok felelevenítését illeti, az alezredes úgy véli: a történelmi tradíciókra támaszkodni szükséges. Ennek jegyében a mostani ludovikásokkal is folyamatosan kapcsolatban van, és tapasztalataival, ismereteivel a háttérből segíti az MH Ludovika Zászlóalj vezetését is.

Fotó: Tóth László

×