Magyar katona Európa legjobb vadászíjásza

Mióta foglalkozik íjászattal?

Mindig is bennem volt a motiváció a távoli dolgok eltalálását illetően, de tizenhat-tizennyolc éves koromban gondoltam először arra, hogy íjat kellene a kezembe venni. Éppen ifjúsági válogatott tízpróbázóként voltam kint Jugoszláviában, amikor megvettem az első íjamat, hiszen ott akkoriban jobb ellátottság volt ezen a téren. Ezután 1990-ben, a Testnevelési Egyetem elsőéves hallgatójaként ismerkedtem meg egy felettem járó hallgatótárssal. Az ő buzdítására léptem be a Magyar Terep- és Vadászíjász Egyesületbe. Itt különböző szakágak léteztek, én azonban elsősorban vadászni szerettem volna, így elsődleges érdeklődési körömként a vadászíjászatot jelöltem meg. Eredetileg hobbiról volt szó, ám bekerültem a mókuskerékbe, és elkezdtem versenyekre járni. Nem tudtam úgy versenyre menni, hogy ne készüljek fel, és miután felkészültem, már jöttek az eredmények. Az atlétikát abbahagytam, a diploma után már nem folytattam, csak az íjászat maradt. Az első komolyabb sikereimet 1992 körül arattam.

Miben áll a vadászíjászat lényege a hagyományosabb, például az olimpiáról is ismert íjászathoz képest?

A vadászíjászatot valójában érdemes megkülönböztetni az íjas vadászattól. Utóbbi a vad elejtésére törekszik, a vadászat több ezer éves ősi formája, a vadászíjászat pedig állat alakú célokra lövést jelent. A néha két-, de most már sokkal inkább háromdimenziós állatfigurák életnagyságúak, valós színűek – tulajdonképpen olyanok, mint egy állatszobor, ami olyan anyagból készült, hogy megfogja a találatot. A lövés ezáltal értékelhetővé válik, a nyílvessző pedig sértetlenül kihúzható. Az értékelési zónák távolról nem láthatóak, vagyis a megfelelő találathoz anatómiai tapasztalatra van szükség. Ez ugyan versenyenként változó, de általában a sebzés öt, a tüdőlövés nyolc, a szívlövés pedig tíz pontot ér. A versenyek további jellemzője, hogy egyetlen lövést adunk le ismeretlen távolságba, amihez az adott lőállásból meg kell becsülni a távolságot. Ez a meredek röppályájú nyílvessző miatt elég nehéz. Ha két-három méterrel mellébecsülöm, kis szerencsével még esetleg tudok sebzést elérni, de mivel csak egy lövés van, bármennyire is tökéletes a mozdulat, a komolyabb távolságbecslési hiba miatt nulla pontot ér majd. Ha belegondolunk, magát a vadászatot is ez jellemzi: ha eltalálom az állatot, elejtem, ha pedig nem, az semmit sem ér, mert legfeljebb elriasztom vele. Érdekesség volt a szóban forgó tornán, hogy itt csak a halálos zóna ért tíz pontot, a sebzés viszont – ami a vadászatban is kerülendő – mínusz öt pontot jelentett. Vagyis jól meg kellett gondolni, hová lő az ember.

Azt szoktuk mondani, hogy az íjászat 80 százalékban mentális sport, vagyis a fókuszálási, koncentrációs képességnek magas szintűnek kell lennie amellett, hogy a mozgástechnika elsajátítható. Egy barátom szokta mondani, hogy aki eleget lövöldözik a cél felé, az előbb-utóbb eltalálja – ez tényleg így is van. Egy-két, sőt, akár sok jó lövése is lehet akárkinek, de az, hogy egy versenyszituációban a lövések legnagyobb hányada jól sikerüljön, már igencsak mentális kérdés. Az íjászat az ismétlés művészete. Nem az a kérdés, hogy tudsz-e tízest lőni, hanem az, hogy meg tudod-e ezt ismételni állandóan és folyamatosan. A vadászíjászat kapcsán pedig meg kell ismételnem, amit az előbb mondtam: ha az első lövés nem jó, nulla pontot lőttél, és úgy jársz, mintha az olimpiai íjászatban mind a hat vesszőt mellélőtted volna, ami ugye nem szokott előfordulni.

Mennyit számít a felszerelés minősége?

Őseinknek sem voltak kimondottan fejlett technikai eszközeik, az emberi tényező emelte olyan magas szintűre a teljesítményüket. Összességében azt tudom mondani, hogy egy olimpiai bajnok felszerelésével egy „átlagos" íjász rosszabbul lőne , mint az olimpiai bajnok egy „átlagos" felszereléssel. Alapvetően az azonos teljesítmények között dönt az, hogy kinek van jobb felszerelése.

Mondhatjuk, hogy Magyarországon a hagyományőrzés népszerűségével párhuzamosan egyfajta divattá vált az íjászkodás?

Mondhatjuk. 1988-tól kezdődően a terep- és vadászíjászat terén nagy felfutásnak lehettünk tanúi, a történelmi íjászat pedig mára elég jelentős tömegeket mozgat meg. Ennek a nemzeti érzület mellett egyébként a felszerelések viszonylagos olcsósága is az okai között van, hiszen egy honfoglalás-kori íjutánzat már 20-30 ezer forintért megvásárolható.

A vadászat máig megosztja az embereket. Az ön számára miben áll a vadászat és azon belül az íjas vadászat szépsége?

Mint mondtam, elsősorban eredetileg is maga a vadászat érdekelt, 1994-ben le is tettem a magyar állami vadászvizsgát a kiegészítő íjas vadászati vizsgával. Ami a vadászat szépségét illeti, akiben van affinitás, annak nem kell magyarázni, miben rejlik ez, akiben pedig nincs, annak hiába magyarázom. Vagyis nem is akarom megmagyarázni senkinek, mi a szép a vadászatban – az ellenzők biztos, hogy furcsának találnák az indokaimat, én pedig az ő ellenérveiket nem érteném meg. Ezt vagy érzi az ember, vagy nem. A vadászatot a természet szeretete, szépsége teszi varázslatossá. Ahogy Széchenyi Zsigmond fogalmazott egykor: „a vadászat vadűzés és erdőzúgás, de több erdőzúgás". Ha sikerül elejteni és terítékre hozni a vadat akár tűzfegyverrel, akár íjjal, akár sólyommal, az már csak a pont az i betűn. Emellett azonban ott van még a cél elérésének tervezése, megvalósítása, megélése, a fagyos hajnalok, a zuhogó eső, a szúnyogok által megzavart álmos délutánok az ártérben – ez mind a vadászat. És ezek mind olyan élmények, amiket ebben a formában csakis a vadászat során lehet megélni. Másként dobog az ember szíve ilyenkor. Ha nem sikerül elejteni a vadat, akkor is rengeteg élménnyel gyarapodik a vadász. A külső szemlélő szerint talán sikertelen volt, pedig távolról sem. Sőt, néha a cél elérése picit rosszabb, mintha nem sikerül, ugyanez azonban a sportra is igaz. Emlékszem, amikor 2006-ban először világbajnokságot nyertem, és öt perccel az eredményhirdetés után már azt éreztem: tizenöt éven át azért dolgoztam, hogy felállhassak a dobogó legfelső fokára, most pedig elveszítettem a célomat. Utána évekig tartott, mire ismét megtaláltam, miért is kezdtem az egészet, hiszen egy idő után természetszerűen bekerültem a teljesítménykényszerbe: válogatóverseny, Eb, vb… A 2000-es évek elejétől már gyakorlatilag csak versenyeztem, nem is vadásztam. Ezután döbbentem rá ismét, hogy maga az eseményen történő részvétel a fontos, és ismét visszataláltam a vadászathoz is. Úgy gondolom az íjászatot legfeljebb szüneteltetni lehet, abbahagyni nem – aki egyszer ráérzett e sportág szépségeire, örökké a szerelmese marad.

Sportolóként milyen célokat tűzött ki maga elé a közeljövőre nézve?

Hamarosan indulok egy szabadtéri vadászíjász Eb-n Olaszországban. 2003-ban ugyanezen a helyszínen voltam először világbajnoki dobogón ezüstéremmel, szeretnék most is dobogós helyezést elérni.

A Nemzeti Közszolgálati Egyetem Katonai Testnevelési és Sport Központjának igazgatójaként mivel foglalkozik? Mi a központ elsődleges rendeltetése?

Ön szerint miért fontos egy katona esetében a testnevelés?

Nem szabad összetévesztenünk a filmeket a valósággal. Senki sem gondolhatja komolyan, hogy az íróasztal mögött ülve, kizárólag egy joysticket irányítva vagy a számítógépet nyomogatva fogunk sikereket elérni a harctéren, A modern hadviselés nem írta felül az alapvető, fizikai teljesítőképességgel kapcsolatos elvárásokat. Ahhoz, hogy a missziós feladataikat katonáink ellássák, komoly fizikai állóképességre van szükségük. Az, hogy valaki például Afganisztánban napi tíz-tizenkét órában viseli a védőfelszerelést és elvégzi a feladatát, nem kis terhelést jelent. Ha süvítenek a golyók, és az ember nem tud a felszerelésben gyorsan beugrani a fedezékbe, nagyobb eséllyel találják el. A felkészülés verejtékkel, fáradsággal, nehézségekkel jár, s nem kerülhető el. A testnevelés és sport megtanít arra, hogy csak az elvégzett edzésmunkával lehet fejlődni, előrébb jutni. Sőt, még a szinten tartáshoz is edzeni kell. Aki sportol és karbantartja a testét, annak az íróasztal mögött ülve is nagyobb a munkabírása.