Száz százalék – és még egy kicsivel több…

Először a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetemen hallottam a rohamlövész-tanfolyamról, egyik szakasztársam sikeresen el is végezte. Akkor még nem éreztem magam felkészültnek sem mentálisan, sem fizikailag. Aztán az egyetemről kikerülve a szolgálati elfoglaltságaim miatt több mint három évet vártam arra, hogy idáig eljuthassak. Amikor a parancsnokom tájékoztatott a lehetőségről, nem volt kérdéses, hogy ezúttal beadom a jelentkezési lapom a tanfolyamra. Szerencsére a dandár parancsnoka is támogatta az elképzelésemet.

Hogyan készült fel a feladatra?

A laktanyában is rendszeresen sportolok, de az úgynevezett „nulladik hét" volt a legjobb felkészítés: a dandár szervezésében a hajdúhadházi Vay Ádám Kiképzőbázison töltöttünk el egy hetet, ahol a Debrecenből és Hódmezővásárhelyről jelentkezőket készítették fel. Itt is volt egy kiképzőcsapatunk, amelyet Galambos Péter hadnagy vezetett, segítői pedig Sütő Zsolt törzsőrmester és Múrvai András törzsőrmester voltak, akik az előző években végezték el a rohamlövész-tanfolyamot. 

Hányan jelentkeztek?

A Bocskai-dandártól összesen huszonnégyen, ám csak tizenketten maradtunk. Csatlakozott még hozzánk két katona, akik korábban már végigcsinálták a tanfolyam öt hetét, de nem kaptak felvarrót. Így tizennégyen indultunk Szolnokra, ahol az MH 25/88. Könnyű Vegyes Zászlóalj katonái fél napon át – fizikai feladatok sorozatával – felmérték a kelet-magyarországi alakulatoktól érkezőket.

Május elején érkeztünk meg Tatára, az MH 25. Klapka György Lövészdandár bázisára, ahol az eligazítást követően máris egy rovancs következett. Már ekkor fekvőtámasz volt az ára annak, ha az előírt felszerelések közül valami hiányzott vagy nem került elő időre. Napközben és éjszaka elméleti foglalkozások is voltak, mint például tereptan, valamint hegymászócsomók készítése − a tájékozódási héten aztán az itt megtanultakat kellett alkalmaznunk a gyakorlatban. Ha túlléptük az előre meghatározott időkeretet, a kiképzők csökkentették az étkezésre és a pihenésre jutó időt. Egyébként ezen a héten folyamatosan kint voltunk a Gerecse hegységben, ahol először páronként, majd egyénileg kaptuk a feladatokat: nappal és éjjel térképpel, illetve tájolóval kellett megtalálnunk a meghatározott pontokat. Éjszaka csak gyenge piros fényt használhattunk – megfelelő holdfény esetén még azt sem –, ami arra alkalmas, hogy lássa az ember, hová lép. A végrehajtást nehezítették a hegyvidékre jellemző terepviszonyok és a növényzet, ezek miatt sokszor kerülnünk kellett. Mindeközben folyamatosan teszteltek minket − akár az erdőben is papírt és tollat ragadtunk, hogy beszámoljunk az elméleti órákon elsajátítottakból. Emellett, ha nem a meghatározott, rendkívül szoros időkereten belül teljesítettük a feladatokat, büntetőpontokat kaptunk, amelyeket aztán megszámlálhatatlan mennyiségű fekvőtámasszal, has- és láberősítő gyakorlattal kellett kiváltanunk. Sokszor hallottuk az öt hét alatt: „Amit nem tanul meg a fej, azt megtanulja a kéz és a láb!"

Ezt Csobánkán töltöttük hegyi kiképzéssel, sziklamászással, ereszkedéssel, harcászati feladatokkal. Az etap végén 53 kilométeres menetgyakorlatot teljesítve jutottunk vissza Tatára. A harmadik héten gyakorlójárőr-feladataink voltak. Ez azt jelenti, hogy reggel megkaptuk a feladatot, délelőtt és kora délután kidolgoztuk és begyakoroltuk, majd este és éjjel végrehajtottuk. Ezt követte a bevetés utáni kiértékelés a kiképzők részéről. Ekkorra már alig több mint tízen maradtunk, ezért csak rajkötelékben tevékenykedtünk.
A negyedik hét az úgynevezett értékelt járőrfeladatoké volt: mindenki szerepelt rajparancsnoki és tűzcsoport-parancsnoki beosztásban. Kiképzőink csak akkor szóltak közbe, ha valamit nagyon elrontottunk, s az aktuális parancsnokot a feladat vételétől a kidolgozáson át a végrehajtás befejezéséig folyamatosan értékelték.
Az ötödik hét tartogatta a legnagyobb kihívásokat. Ekkorra már nemcsak a feladatainkra kellett koncentrálnunk, hanem arra is, hogy legyőzzük a kialvatlanságot, a fáradtságot és a kimerültséget.
Az öt hét talán legveszélyesebb mozzanatát hajtottuk végre, az éleslövészetet, ahol maximálisan „képben kellett lenni". Reggel elindultunk repeszálló mellényben, egyéni fegyverzettel, hátizsákkal – benne egy váltás ruházat, minimum négy liter ivóvíz, éjjellátó, gyalogsági ásó, sátorlap, azaz összesen mintegy húsz kilogrammnyi súly – a hat kilométerre található lőtérre. Az éleslövészet befejeztével természetesen gyalog tértünk vissza a laktanyába.

Mi volt az az érzés, ami végigkísérte, mi hajtotta előre?

„Teljesítményem mindig száz százalék és még egy kicsivel több" – szól az eskü szövege. Nem szabad belegondolni abba, hány nap van még hátra, mindig az aktuális feladatra kell koncentrálni, azt a legjobb tudásom szerint végrehajtani. A tanfolyamon az a gondolat vezérelt, hogy ha már az öt hetet végig kell gyötrődnöm, akkor azt úgy tegyem, ahogy az esküben áll, és kiérdemeljem a rohamlövész-felvarrót.

Elégedett?

A felvarró megszerzése nem a lövészszakma csúcsa, az ugyanis itt kezdődik. Mentálisan olyan pályára állít, amelyen továbbra is magas elvárásokat támasztok önmagammal szemben – és mások is elvárják, hogy a legjobb legyek. Fejlődni kell, folyamatosan képezni önmagam.

Fotó: MTI és Demény Andrea hadnagy