„Úgy nyerjük meg a háborút, hogy nem kell fegyvert használnunk!”

A Magyar Honvédség évtizedek óta vesz részt békefenntartásban. Ma megközelítőleg ezer katona – távol a hazájától és szeretteitől – segít a béketeremtésben és újjáépítésben. A Magyar Honvédség Civil-katonai Együttműködési és Lélektani Műveleti Központ 2004 óta van jelen különböző műveleti területeken. Mielőtt nekivágnak e nemes feladatnak, hónapokon át kiképzéseken, gyakorlatokon vesznek részt. Miután hazaérkeznek, a tapasztalataikat, ismereteiket átadják a következő váltásnak…
Eközben az itthon maradt családtagokban kérdések merülnek fel. Milyen életük van a hozzátartozóiknak messze az otthonuktól, hogyan dolgoznak együtt a civil lakossággal, milyenek a hétköznapok? Sorozatunk erre ad választ…

Úgy fogalmazhatnék, hogy rendfokozattal jöttem a világra. Nyolcéves lehettem, amikor már komoly bandavezér voltam. Pécs külvárosában éltünk, a város szélén az erődhöz közel. A környékbeli srácokkal – a Pál utcai fiúkhoz tudnám magunkat hasonlítani – az erdőben lerakott szemétből, ami számunkra akkor kincsnek számított, kardot, páncélt és sisakot készítettünk. Majd ezekkel a harci-felszerelésekkel páholtuk el egymást.

Ennek a gyermekkori élménynek meghatározó szerepe volt a pályaválasztásában?

Igen, nagyon is. Általános iskolában nagyon jó tanuló voltam, ezért is nem értették a tanáraim, hogy amikor eljött a pályaválasztás ideje, akkor miért csak a katonai kollégiumot jelöltem be. Próbáltak meggyőzni és biztattak, hogy talán máshová is sikeresen jelentkezhetek. Én mindezek ellenére hajthatatlan és elszánt voltam, katona akartam lenni. Középiskola után a főiskolán harckocsi szakra jelentkeztem. A legerősebb fegyvernem, a harcmező királya. Négy év után, frissen végzett hadnagyként, tele tettvággyal Tapolcára kerültem. Napokig tudnám mesélni a vicces katonatörténeteket. Azért az élet a csapatnál már más volt, mint az iskola falai között. Kezdtem megkomolyodni és családot szerettem volna alapítani, így visszatértem gyermekkorom színhelyére, Pécsre. Alig pár éven belül – a honvédségi átszervezések miatt – az alakulatom megszűnt, így újra búcsút intettem a szülővárosomnak.

Hogyan élte meg a változásokat?

Ez a katonasors. Van, aki egy egész életen át egy városban, egy alakulatnál szolgál, más az ország egyik végletéből a másikba költözik. Mindkettőnek van előnye és hátránya is. Akkor ott véget ért egy korszak, váltani kellett. Szerencsém volt, mert több lehetőség is adódott.

A döntésem meghozatalában a volt parancsnokom segített. Aki megmutatta a lehetőséget ebben az új képességben. A CIMIC esélyt ad arra, hogy úgy nyerjük meg a háborút, hogy nem kell fegyvert használnunk!

Hogyan emlékezik vissza az első misszióban töltött időszakra?

Harminckét lépcsőfoknyi gondolkodási időt kaptam mielőtt igent mondtam. 2004-ben azután elindultam Kabulba, CIMIC tisztnek. Nagyon vártam és vágytam a lehetőségre. Abban az időben még elég hiányosak voltak az ismereteink Afganisztán kultúrájának alapvető szabályairól, komoly vallási szokásairól, az emberek mindennapi gondjairól és problémáiról. Pedig ezek nélkül az ismeretek nélkül a helyiek nem fogadnak el bennünket, nem állnak velünk szóba, hiteltelenné válunk a szemükben. A munkánkhoz viszont elengedhetetlen, hogy jó kapcsolatot alakítsunk ki, hogy elfogadjanak bennünket. Sokat olvastam akkoriban erről az országról, az ott élő emberekről az interneten, a könyvtárban. A nagy „tanítómestereim" azonban azok az élethelyzetek voltak, amelyeket nap mint nap átéltem.
Igazán kreatívnak kellett lennünk, hiszen például az elődeink, a kanadaiak több millió dolláros költségvetéssel rendelkeztek. Mi azonban tele voltunk tettvággyal, lelkesen jártuk a Kabul környéki falvakat. Egyik alkalommal betévedtünk egy olyan faluba, ahol nagyon sokan megbetegedtek. Már másnapra oltókampányt szerveztünk. Mivel kevés orvos volt, így mi is besegítettünk. Egyfelől megrázó volt látni a szenvedésüket, másfelől jó érzés töltött el, hogy hozzájárulunk a gyógyulásukhoz. A legmegrendítőbb élményem a kabuli kórházban tett látogatásunkhoz kapcsolódik. A kórtermekben és még a folyosókon is rengeteg beteg gyermekekkel találkoztunk. Attól kezdve többször belátogattuk a hozzájuk, akiket mindig valami finomsággal leptünk meg.
Először szembesültem az igazi nyomor látványával, a reménytelenséggel és ekkor ott, az ember átértékeli az életét!

Az emberek gondolkodásmódja nem igazán változott: „a külföldi katonák azt hirdetik, hogy segíteni jöttek, értünk vannak itt; majd megoldják helyettünk a problémákat"- mondják sokan. Minden támogatás kevés azonban, ha a helyiek nem járulnak hozzá sorsuk jobbra fordításához. Minden nap harc a fennmaradásért. Az afgánok belefáradtak a hosszú évek háborúiba és félnek a tálib-uralom térhódításától is. Erre vezethető vissza az, hogy egyre romlik a biztonsági helyzet. Emellett azonban vendégszeretetük, ragaszkodásuk semmit sem változott. Évek múlva is barátként, Dzságlán Misiként, azaz „Misi őrnagyként" üdvözöltek.

A kint eltöltött hónapok befolyásolták az ön kapcsolatát az emberekkel, hatottak az ön gondolkodására?

Másként nézek a magyarországi szegény emberekre. Szándékomban áll – és már régóta gondolkozom azon -, hogy szabadidőmben önkéntesnek szegődöm az egyik segélyszervezethez. Ha nehézségbe ütközök, eszembe jut a kinti emberek reménye a kilátástalanságban és ez erőt ad, hogy megtaláljam a megoldást!

Az önkéntesség még várhat, hiszen most leginkább a babaszobában van önre szükség! Egy hónapja született meg ugyanis Stefánia nevű kislánya.

Ez most egy új és komoly szerep. A hivatásunk áldozatokkal jár és sokszor egész embert kíván, de meg kell találni az egyensúlyt! Eddig szerencsés voltam, a karrieremben végigjártam a fontosabb állomásokat, amelyek előre vittek. Még hosszú út áll előttem, még vannak céljaim, ötleteim. Ebben az életszakaszban most a család kap nagyobb hangsúlyt. Fontos, hogy lássam a lányom fejlődését, az első mosolyát és lépését!

(Szöveg és fotó: Varga Erika zászlós)